Milyen érzés szoptatni?




Ó igen, látom magam előtt azt a gyönyörű képet: kisimult arcú, boldog kismama gyengéden néz le újszülöttjére, aki édesdeden szopizik... ez legalább olyan életszerű, mint amikor a reklámokban rezzenetlen arccal tépik le magukról a modell muffok a gyantacsíkot.
Én nagyon akartam szoptatni. Elolvastam egy csomó cikket, kutatást, hogy ez mennyire jó a babának. És tényleg.
De az senki sem mondta, hogy ennyire tud fájni.
Az első időkben, amikor még a bimbó nincs megerősödve, és a baba sem olyan ügyes meg gyakorlott, olyan, mintha egy előzőleg tűzben felforrósított csipesszel szorítanák össze a cuccost, mire hazaértünk a kórházból, ki is sebesedett rendesen (amire tényleg az anyatej a legjobb). Mondjuk, eszembe sem jutott, hogy amíg még a kórházban voltunk, beadjam a gyereket a csecsemőosztályra, vagy kérjek egy kis tápszert vagy cukros vizet. Az első éjszaka 10 percenként cicire kellett tenni, mert addigra már éhes volt, a tej viszont nem indult még meg. De meg is lett az eredménye, mert mire hazaengedtek, már hízott is. Később nem sebesedett ki, viszont valamiért nagyon fájt: a könnyeim csorogtak, amikor szopizott, szerencsére ez csak pár napig tartott, különben nem tudom, hogyan bírtam volna... Megpróbálkoztam a bimbóvédővel is, de nem szerette, csak addig volt hajlandó használni, amíg jól ömlött a tej, amit egy kicsit kiürült, le kellett venni.
Van az a szép kifejezés, hogy tejbelövellés. Na, az első időkben ez dinnyényi csöcsöket eredményez, amiket az apa nyálcsorgatva bámul- de csak messziről, mert ugyan kinek van kedve ilyen feszülő mellekkel a babratoláshoz? És a legváratlanabb pillanatokban kezd el folyni, mit folyni, ömleni, az ember csak bámulja, hogy né, már megint milyen szép nagy folt lett a pólómon.
Később pedig, amikor kijönnek a fogak, akkor ugye harap a baba... milyen jó is egy rágcsálós szopi után lebámulni a mellbimbóra, amin tisztán kivehető a két kis felső fognyom...
De szerencsére, semmi szexuális jellegű nincs a szoptatásban. Amikor nem fáj, és minden jól összejön, akkor is olyan semleges, maximum enyhén kellemes, de máshogy. És szerencsére, legalábbis nálam, az egyéb funkcióit nem veszíti el, nem lesz kevésbé érzékenyebb, sőt. Legalább.
És azt sem mondta senki hogy ez ilyen unalmas tud lenni. A baba háromnegyed órát lóg a cicin, és gyönyörű, meg imádod, meg minden... de nem 50 percig. Nagyon magányosnak éreztem magam sokszor szoptatás közben, amíg még kicsi volt, és tényleg nagyon sokáig evett. Ilyenkor jó, ha van az embernek okostelefonja, lehet mérgesmadarazni közben, és olvasni is szoktam. Persze ilyenkor jön a lelkiismeret-furdalás: miért is nem bámulom páratelt szemmel egy órán át, szaranya vagyok. Meg ugye azt is mondják, hogy beszélni kell hozzá közben. Namost az én kicsi fiam, amit a cici a szájába kerül, felakadt szemmel (frankón, kilóg a szeme fehérje) lemegy alfába, semmilyen zajt nem szeret közben. Ha beszélek hozzá, kicuppan, és vigyorogva engem bámul, nem eszik.
De persze a szoptatás valóban csodálatos dolog. Mindig kéznél van, nem kell melegítgetni, és sokkal, de sokkal olcsóbb, mint a tápszer. És igen, ahogy magadhoz karolod a kisbabádat, és nézed, ahogy nagyokat nyeldekel, és gyönyörű, és a tiéd, akkor persze meghatódsz. És nagyon szereted. És kötődik hozzád, és hihetetlenül bensőséges pillanatokat élhetsz át, ahogy a szemedbe néz, ahogy rád mosolyog jóllakottan. Ahogy bukik egyet, és folyik le rajtad a langyos tej. Ahogy a komoly munkától kimelegszik, és ott gyöngyözik a pici orrán a sok izzadságcsepp, a haja összetapad, miközben kapaszkodik a saját fülébe...
Mostanában az a szokás, hogy belém kapaszkodik. Az orromba, a számba, a fogaimba. Mert ugye a filmeken a babák csak úgy fekszenek szopi közben. De nem az enyém. Folymatosan jár keze-lába, a pici matatós keze, hol a fülén, hol a pólómon keres kapaszkodnivalót, vagy csak úgy kalimpál a levegőbe, néha már le kell fogni, és a körömvágást sem szabad elhanyagolni, mert vagy magát karmolja le, vagy az én fogínyemet, miközben turkál a számban. Volt egy idő, amíg az ujjai hegyével a fején kopogtatott, elég rendes erővel. Utána mindig tiszta piros volt a bőre.
Na és persze az elején, az egyórás szopik idején, az ember szociális élete erősen leredukálódik, hiszen folyton szoptatni kell. Eléggé fusztrálónak találtam, hogy amikor végre barátok vannak nálunk (igen, én mindig örültem/ök a vendégeknek), - egy kis változatosság, napi rutinból elszakadni, - akkor a látogatás felét az ember egyedül tölti a gyerekszobában, és szoptat. A harmincadik meglepetésszülinapibuim nagy részében babát nyugtattam, szoptattam, altattam. Miközben lent a barátaim, akiket nagyon szeretek, és akiket nagyon rég nem láttam, beszélgettek egymással. Szaranya vagyok, mondtam.
És mégis, mindezen ambivalens érzések ellenére, még mindig nagyon akarok szoptatni. Amikor elkezdtük a hozzátáplálást, az olyan rossz volt, hogy mostantól már nem csak én vagyok, mint kajaforrás, ettől az a bizonyos láthatatlan köldökzsinór egy kicsit megint vékonyabb lett. De azért picit büszke is vagyok magamra. Hogy már hét hónapos, és még mindig szopizik, és nincs cumija, és nő, mint a bolondgomba, és olyan ütemben fejlődik, mintha pultóniumot ennék közben. Mindezt úgy, hogy csak az egyik cici üzemel, a bal teljesen leállt. És nem, nem cserélném el ezeket a sokszor végtelenül hosszú, fájdalmas, de mégis édes perceket az én kicsi fiammal. Mert ez tényleg csak a miénk. Mi kettőnkké. És már nem is olyan sokáig.

Milyen érzés anyának lenni?




Amikor megszületett a kisfiam, felnéztem, és ott volt a lábam között, kis enyőkés béka, üvöltött, na mi volt az első mondat, ami elhagyta a számat, na mi? "Jé pisil!"
És tényleg. Ő így adta tudtunkra a véleményét a világról. Az ablakon besütött a nap, én anya lettem, és mit éreztem? Semmit, elsősorban.
Teljes filmaszakadás az az első pár perc. Amiket szintén olvasni és látni a hálivúdi filmekben, könnyek, meghatottság, satöbbi: semmi ilyesmi nem volt. (Részemről, a Kedves pityizett azér). Jó pár dolog ki is esett, valószínűleg félig öntudatlan állapotban voltam. Nem emlékszem, hogy a Zapa fényképezett, pedig van róla jópár kép, nem emlékszem, hogy a doki gratulált, és sajnos, a köldökzsinór elvágására sem emlékszem, nincs róla kép a fejemben.
Amikor készültem a szülésre, arra gondoltam, romantikusan, hogy majd amikor megszületik, és a mellemre teszik, azt fogom neki mondani, hogy Isten hozott, kisember. Ez olyan magasztos. Olyan megható.
De nem mondtam semmit. Csak néztem őt.
Lassan nyugodott csak meg, aztán megpóbálkoztunk a szopizással is, nem sok sikerrel, de mégis, együtt voltunk mi hárman: egy új család.
A régieknél szokás volt, hogyha egy gyermek megszületett, kitárták az ablakot, és bemutatták őt a napnak. - Egy új élet érkezett a földre, fogadd kegyesen.
És a nap, az áldott nap besütött az ablakon, rá az én ráncos, gyűrött kisfiamra, néztem őt, ahogy kitoltak bennünket a szülőszobáról, és néztem őt egész nap. Gyönyörű volt, a kis szőke. Ez teljesen meglepett, nem gondoltam volna, hogy szőke gyerekem lesz, ami persze butaság, hiszen mindkettőnknek ilyen haja volt kicsinek.
Az öröm, boldogság akkor jött csak ki, amikor hazaértünk, álltunk fent a gyerekszobában, Soma aludt az ágyában, és én akkor sírtam el magam, akkor jött ki annak a három napnak minden feszültsége, szeretete. Olyan hihetetlen volt, hogy anya lettem. Az a kilenc hónap olyan hosszúnak tűnt, és olyan természetes állapotnak, hogy nem hittem, hogy ilyen hirtelen véget ér.
Egyébként a legjobb tanácsot, teljesen öntudatlanul, egy háromgyerekes barátnőm mondta nekem az első gyerekéről beszélvén: "nem szerettem azonnal". Ez olyan megnyugtató volt, mert én soha nem voltam az a született- anya típus, és persze, már magzatként is szerettem őt, meg beszéltem hozzá, meg igyekeztem kapcsolatot kezdeményezni vele, de mégis: ez nem megy felszólításra.
És valóban: anyának lenni egy folyamatosan változó érzés, egy dinamikus folyamat, melyben a szeretet egyre csak növekszik, változik, alakul, mint ahogy maga a kapcsolat is alakul. Nálam nagy változás volt akkor, amikor a baba elkezdett interaktívvá válni, mosolyogni, a szemembe nézni, tudomásul venni engem, mint az anyját. Vagy legalábbis azt a valakit, akinél a cici van. Akinek a legnagyobb bűne az, hogy azt a cicit nem adja folyamatosan a babaszájba.
És azóta is csak bámulom. És még mindig gyönyörű.

Milyen érzés szülni? II.



Fájni fog? Igen.
Nagyon? Igen.

Az első fájásoknál olyan érzés, mint egy erősebb menstruációs görcs: nekem a köldököm alól indult, és csak előre fele éreztem, inkább tompa fájdalom, mint éles. Az a jó a fájásokban, hogy kettő között, a szünetekben teljesen elmúlnak, nyoma sem marad, így tényleg lehet pihenni. Később ahogy erősödtek a fájások, kezdett hátrafele is sugározni, egészen a gerincemig, és volt benne valami hullámzás-szerű: enyhébben indult, és fokozatosan erősödött, hogy aztán kicsit gyorsabban múljon el, mint ahogy indult.
A szülés előtt sokat gondolkoztam rajta, hogy milyen lehet ez, amikor volt valami erősebb fájdalmam, mindig arra gondoltam, hogy ez még semmi a szüléshez képest. Pölö amikor tetováltak- bár az nem is fájt annyira. Az epe- és vesegörcshöz szokták hasonlítani, hát volt szerencsém ezt a szülés után megtapasztalni, és valóban, van benne valami, bár a fájdalom jellege nagyon más, de az intenzitása kétségkívül hasonló. A szülésben az a jó, hogy az ember tudja, hogy ez egy szükséges dolog, aminek a végén lesz egy örömteli produktum, és ez valahogy kibírhatóbbá teszi az egészet.
Ahogy halad előre a vajúdás, és erősödnek a fájások, egyre nehezebb ülve, fekve maradni, a burokrepesztéstől - ami egyáltalán nem fáj, ha jól csinálják, egy fájás alatt csak egy pukkanás, és folyik is ki a meleg magzatvíz- elég tisztességesen felerősödnek, ott már azért nem őszinte az ember mosolya. Olyan, mint egy örvény: lassan indul, elkezded erősebben beszívni a levegőt, és aztán magába szippant, megállíthatatlanul összeszűkül a szemed előtt a világ, csak a lélegzeted van, a tested görcsbe rándul... Jópárszor volt olyan érzésem közben, amikor a legerősebb volt, hogy most felpattanok a labdáról, és elfutok, ki a világból. Ez a menekülés-késztetés elég dominánsan jelen volt bennem. Talán azért is, mert van a szülésben valami elemi erejű, valami megmásíthatatlan, tudod te, hogy mostan bizony szülni kell, de még ódáznád egy kicsit, csak egy órát adj még, de már nincs hatalmad a tested fölött, ki vagy szolgáltatva valaminek, ami erősebb nálad. Ez azért tud félelmetes is lenni. Egyébként azok a fájások voltak elviselhetőbbek, amik alatt képes voltam ellazítani a testemet, nem összerándulni, hanem lazán ringatózni a labdán. Ami, mondanom sem kell, nagyon nehéz. Egyébként nekem szerencsém volt, gyorsan zajlott a szülés, jól tágultam, és a fájások között eltelt idő sem sűrűsödött be annyira, hogy nagyon kifáradjak. Azt nem éreztem, illetve nem jutott eszébe, hogy nem bírom tovább, tudtam, hogy ezt most meg kell csinálni, és menni fog. A fájdalomcsillapítás fel sem merült, az orvosom sem említette, és én sem gondoltam rá egyáltalán, sem a szülés előtt, sem alatta.
És akkor itt megemlíteném a Kriston-féle intimtornát, nekem nagyon sokat segített, pedig nem volt időm már a teljes 10 hetes tréninget végigcsinálni. Nem is az volt benne a jó, hogy az izmaim annyira megerősödtek volna, hanem, hogy tudatosult bennem ezeknek az izmoknak a létezése, és képes voltam figyelni rá, hogy egy-egy fájás között ellazítsam őket. A tréner mondta, hogy sok szülésznő számolt be arról, hogy a fájások alatt a nők ösztönösen összehúzzák az izmaikat, ami ugye nem segíti elő ezt az egész folyamatot- ez bennem nagyon megmaradt, és tényleg nagyon igyekeztem lazítani. - Meg is lett az eredménye, szóval mindenkinek csak ajánlani tudom, szülés előtt, helyett, után.
Szülésfelkészítésre nem jártam, nem is hiányzott. Az ember a fájásoknál ösztönösen elkezdi mélyebben beszívni a levegőt, ami némi természetes fájdalomcsilapítást ad(hat). Már a kitolási szakaszban volt egyszer olyan, hogy elkezdtem kapkodni a levegőt, éreztem, hogy forog a szoba, ha a doki és a szülésznő nem szólnak rám, hogy lassabban, akkor valószínűleg elájultam volna.
Amire egyáltalán nem számítottam, az a tolófájások jellege volt, én azt hittem, hogy az valami nagyon más lesz a "sima" fájáshoz képest. Számomra nem volt olyan egyértelműen beazaonosítható, hogy ez most már az, jött egy nagyon erős fájás, aminek a végén mintha éreztem volna valami kakilási ingert- tényleg ehhez hasonlít a leginkább. Mondta a szülésznő, hogy ha érzem a "székelési ingert"- milyen álszent kifejezés ez is, istenem, - akkor nyomjak. De valahogy úgy éreztem, hogy ha erre a fájdalomra még rányomok, akkor tényleg szétszakadok, de igazából pont attól fájt nagyon, hogy visszafogtam. Az első erősebb tolófájásnál nem is tudtam nyomni, mondta a szülésznő, hogy nyomjak, én meg mondtam, hogy nem tudok még, dehogynem, mondta ő. Úgyhogy befogtam a pofámat, és a következőnél megembereltem magam. Hát, egy jó kis szorulás sehol sincs ehhez képest, de azért jellegét tekintve valami olyasmi.
Nem kiabáltam a fájások miatt, a kitolási szakaszban is csak nyögtem párat az erőlködéstől, mint amikor valami nagyon nehezet emel fel az ember, rám is szóltak, hogy ezt az erőt ne a torkomba engedjem ki, hanem a nyomásba vigyem bele. Hanyatt fekve valóban nehezebb azért erőt kifejteni, kipróbálnám valami másik pozitúrában is, nekem a négykézláb állás volt a favoritom, mert egy természetgyógyásztól azt hallottam, hogy így ritkán kell a gátmetszés, mert a súly nem oda terhelődik.
A kitolási szakaszban volt összesen három fájás, egy alatt kábé háromszor tudtam rányomni, és kint is volt a baba. A legrosszabb kétségkívül, amíg a feje átjut, az a feszítő érzés valóban kellemetlen. - Először kibukkant a feje búbja, a következőre aztán az egész feje, nyakig, és végül a teste.
A gátmetszést egyáltalán nem éreztem, a doki egy fájás alatt csinálta nagyon gyorsan, egy olló, vagy csipesz- szerű képződménnyel, előtte beadott egy jó nagy adag fájdalomcsillapítót- ezt a Kedves mesélte, én semmit nem érzékeltem belőle. Amennyire féltem tőle, annyira nem volt vészes, és hát be kell vallani, hogy nagymértékben megkönnyíti a kitolást, bár a gyógyulás elég kellemetlen.
A legjobban egyébként az fájt, amikor a doki kézzel tágított egy -egy tolófájás alatt, szerencsére talán csak kétszer csinálta, de akkor fel is kiáltottam, mert az tényleg nagyon rossz volt. A kisfiam rögtön felsírt, apukája elvágta a köldökzsinórt, azt mondta, olyan, mint egy locsolócső, és aztán rögtön mellre is tették, ami nagyon jó volt. az orvosom kérdezte, hogy meg akarom -e nézni a méhlepényt, hát persze, hogy akartam - remek inspiráció lehet egy horrorfilm szörnyeihez, asszem.
Amíg a babát elvitték az apukájával együtt lemérni, bepelenkázni, addig engem összevarrtak, rendbetettek, ez sem volt túl kellemes, mert az érzéstelenítő nem hatott rendesen, és a doki mondta, hogy ha most bead még egy adagot, akkor kb. 10 perc, mire hat, úgyhogy mondtam neki, hogy csinálja csak. Hát, az olyan érzés, mintha tűvel varrnák az embert, tényleg. A placenta megszületésére nem emlékszem, hogy fájt volna. A doki nagyon finoman benyomta a hasam, a másik kezével meg húzta a köldökzsinórt, és egész könnyen - és szerencsére egészben - kijött.
Ami számomra érdekes, hogy mennyire igaz az a mondás, hogy "ha megszületik, elfelejted a fájdalmat" - azt hittem, hogy ezt csak úgy mondják, vagy, hogy a kompenzálás miatt, hiszen a baba mégiscsak fontosabb, mint a szülés, de nem. Effektíve elfejeltettem, törlődtek dolgok, pedig nekem nagyon jó a memóriám, mégis, négy hónappal később, mikor ezeket a sorokat írom, már sokkal távolabb van ez az egész, mint gondoltam volna.
Maga a szülés nagyon jó élmény volt mindkettőnknek, a Kedves sem undorodott meg tőlem, szerencsém is volt, lelkileg is fel tudtam készülni, szóval jöhet a következő!
:)

Milyen érzés szülni? I.



Először csak magukról a történésekről írok.

Szombaton reggel arra ébredek, hogy valami kifolyik belőlem- mint utóbb kiderült, ez a nyákdugó (olyan, mint a tojásfehérje, nyúlós és áttetsző). Fájdalom, egyéb különös érzés semmi, szörfölgetés a neten, lehet egy héttel a szülés elött is, na jó. (Kedves egész nap dolgozik.) Napközben semmi, este 10 fele enyhe fájdalom, éjfélre, mire a Kedves hazaér, erősebbek, de nem vészes, olyan 10 percesek. Akkor én lefekszem egy kicsit aludni, mondja ő. Én persze nem tudok, a fájások erősödnek, olyan kettő körül azon kapom magam, hogy a laptoppal az ölemben ülök az ágyon és a "szülés megindulásának jeleit" guglizom ki a neten. Az ifjú apuka némileg türelmetlen, sűrű bazmegolások közepette jelzi, hogy tán indulhatnánk. Mégiscsak 90 km-re van a kórház.
Mire én kényelmesen leslattyogok az emeletről, ő már az autót melegíti elő. Én még zuhanyoznék. Hosszasan, ahogy szoktam. Mivanmáá, mondja ő, nyugi, mondom én, azt olvastam, ha a meleg vízre elmúlik nem is szülés. Nem múlik el.
Autóba be, ez jó, mert ott az óra a műszerfalon, négy perces fájások, olyan 20 másodpercig, néha két percesek, de enyhébbek, közben Eric Clapton ánplágdol. Aszittem, majd beszélgetünk, de nem nagyon, bár a hangulat jó, bíroménezt. Néha a fogam között szívom be a levegőt. Főúton 160, faluban 120, utak kihaltak, rekordidő alatt Győrben vagyunk. Elegánsan behajtunk a kapun, portás egy szót sem szól, felslattyogunk a harmadikra, szülésznőnek a Kedves mondja, hogy mi is...
A vajúdószobában egy másik kismama, kinéz úgy tizenhatnak, vele a népes rokonság, bámulnak is rendesen.
Vizsgálat, papírok kitöltése, ügyeletes doki aszongya, szerencsém van, mert két ujjnyira vagyok kitágulva (nyíló ablakok!), pedig a fájásaim lóf@szosak (persze nem ezt a szót használta, de ez volt az értelme). Kórházi hálóing, erősen lehangoló. Én meg parádézok ott a sötétesmetáloskékre festett körmeimmel, nagyon dzsesszes a kettő együtt.
Előkészítés. Beöntés. Bortoválás. De jó, hogy előtte gyantáztattam!
Két wc, egy zuhanyzó, melletem a kislány két fosás között erőlködve hány, még van erőm sajnálni, bár néha már fel kell állnom a budiról. Amikor meglátom a járólapon a "nyomait", már kevéssé sajnálkozom. A zuhanyzóban a csapból langyos víz folyik, veszettül fázom.
Szülőszoba, magzatszívhang, fájások erősödnek, de még mindig négy percesek.
5:40 perc.
Ügyeletes doki megvizsgál megint, három ujjnyi. Jön a dokim, burokrepesztés, fájdalmak most már igazán erősek. Labda, hátam mögött a Kedvessel,a félhomályban diszkréten félrehúzódva a szülésznő. "Érzi a székelési ingert? - Akkor nyomjon"
Hogyan??!
Doki megvizsgál, ha akarok, járkálhatok még, már válaszolni sincs kedvem, a történések összeolvadnak. Nyomok, egy fájás alatt töbször. Három tolófájás van összesen. Nincs kiabálás, ahogy a filmekben, csak összpontosított koncentráció. "Kint a feje". "Még egy nyomás, és kész". Gátmetszés. És tényleg.
8:09 perc.
Soma.

Megérzed, hogy szülni fogsz?




Persze, hogy megérzed. Csak legfeljebb többszöri nekifutásra "érzed meg".

A vége felé én inkább azon aggódtam, hogy ne idő előtt jöjjön, amikor még dolgoznom kell, még nincs kész a gyerekszoba, stb.. Amikor úgy 3 héttel a kiírt időpont előtt kérdezte a dokim, hogy "na és akkor be vagyunk már pakolva, ugye?", én kicsit kényelmetelnül éreztem magam, miközben vigyorogva bólintottam. Mert végülis be voltam pakolva, csak nem 100%-osan, amit kábé az utolsó héten sikerült abszolválni egyébként.
Aztán meg reménykedtem, hogy az apja születésnapján fog kibújni a baba- hát nem, késett egy napot. De akkoriban már valamit éreztem. bár látszólag nem változott semmi testileg, ami bejósolta volna a szülést. Mégis, lelkileg más érzés... Előző nap, lefekvéskor, magamban mondtam a kiscsávónak, hogy most már minden rendben, kijöhet, nagyon várjuk. És szélesre nyíló ablakokra, meg ajtókra gondoltam, meg arra az érzésre, amikor az ember "kinyit valamit", és ez be is jött, mert gyorsan tágultam.
Szóval ez inkább nem megérzés, azt hiszem, hanem egyszercsak az ember kész lesz rá, hogy szüljön. És ez nem az az érzés, amit sokan mondanak, hogy majd eleged lesz az egészből és túl akarsz már lenni rajta, nem. Amikor az ember átadja magát annak, aminek történni kell.
Jó érzés.
Persze előtte úgy képzeltem, romantikusan, hogy majd az éjszaka kellős közepén felkeltem a Kedvest, mondván, hogy "itt az idő". Valamiért ezt a mondatot csodálatosnak találom, talán pont a megadás, vagy átadás miatt. Öröm van benne, és megmásíthatatlan bizonyosság, hogy aminek történnie kell, az közeledik, és jó, hogy így van. Nem küzdünk ellene.
Persze nem így történt, gyakorlatilag győzködni kellett engem, hogy menjünk már szülni, de az már a következő bejegyzésre tartozik...

A fotót köszi Tibunak.

Milyen érzés nagy pocakkal?



Érdekes, hogy alakul át az ember testtudata várandósan, főleg a vége felé. Mindenki azt mondja, hogy mekkora pocakod van, de te nem veszed észre. Esetleg a ruhákon, ha egy hét alatt kinövöd őket, de ez akkor sem az az igazi tudatosulás. Az majd utólag jön.
Közben pedig, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy tényleg egy baba van odabent.A mozgások immár nem hasonlíthatók semmi máshoz, csak ahhoz, hogy egy baba fogolódik, rugdos, és csuklik a pocakban. A csuklást az elején nehéz volt azonosítanom, de abból, hogy ritmikusan ismétlődött, és mindig egy helyen éreztem, egy idő után nyilvánvaló volt, hogy miről van szó.
Furcsa, mennyire ősi dolog, ahogy nők milliói álhattak már a tükör előtt, oldalvást, bámulva magukat, azzal az egyetemes megelégedettséggel, ami ennek az állapotnak néha a velejárója. Ez az érzés valahonnan belülről jön, ösztönösen, hogy végülis ez a dolgok rendje- ezt még (szerintem) azok is érzik, akik nagyon félnek a szüléstől. Hiszen a baba nem maradhat bent, valahogy ki kell jönnie.
Mégis, ez csak utólag tudatosult bennem, talán a 9 hónap hosszúsága miatt, hogy a várandósság és a szülés két, teljesen különálló dolog volt a fejemben. Tudtam én, hogy szülni fogok, de még az utolsó napokban is olyan hihetetlennek tűnt, hogy eljutottunk odáig, sőt, még amikor már a fájások jöttek, akkor is. Olyan volt, mintha ez az egész akár évekig is eltarthatna. Persze nem szerettem volna, mert azért nehéz volt, a fájdalmak, a mozgás bonyolultsága, az alváshiány, de közben az járt a fejemben, hogy élvezzem ki ezeket az utolsó napokat, amikor még a pocakban van, amikor még érzem a hullámzó mozgolódását, mert nemsokára vége lesz. Igen, a baba mocorgása a legjobb érzés egyébként: ahogy szemmel láthatóan forgolódik ide-oda, és ha az ember odateszi a kezét, az olyan, mintha kapcsolatot teremtenénk vele, ő kezdeményez, én pedig reagálok rá.
Ebben az időszakban lett egy közös titkunk, az utcán, munka közben, bármikor: ő mocorog, én érzem, és ezt senki sem veszi észre.

Megpakolva

Van egy rövid időszak, amikor minden tökéletes: a pocak már látszik, a rókahegyek elmúltak, az emberek pedig kedvesen mosolyognak rád, sőt, néha át is adják a helyüket. Szinte érzed a glóriát ragyogni a fejed fölött, arcod sima, hajad fénylik, ajkaidon a nők évezredes tudásának misztériuma vibrál. Semmi se fáj.
Aztán, ahogy nő a baba, egyszer csak történik valami furcsa: elkezded érezni úgy igazán a testedet. Nekem a derekam jelentkezett először, aminek köszönhetően néha úgy mentem a munkahelyemen a folyosón, mint akit különleges erővel és tehetséggel rúgtak volna farba. Mondhatnám azt is, hogy mint aki beszart, de az túl közönséges lenne.
Az a jó ezekben a várandósság ideje alatti kellemetlenségekben, hogy váltják egymást: a derekam után jött a csípőm, aztán a hátam, végül az ujjaim és a tenyerem. Olyan testrészeimről szereztem tudomást, amikről eddig nem is tudtam- pölö ki gondolta volna, hogy a gyűrűsujjam úgy tud fájni, hogy nem fogok tudni tőle aludni éjszaka? És maga a fájdalom is igencsak változatos és sokrétű, zsibbadás, hasogatás, tompa szúrás, hol enyhén, hol egyre fokozódó erővel. Ha az ember olyan szerencsés, mint én, és van egy gyógyítós cicája, akkor néha várhat segítséget a doromboló bársonytalpútól. Ha nem alszik túl mélyen, amikor hajnaltájt lebotorkálsz a hálóból, mert levegőt sem kapsz rendesen.
Ilyenkor kicsit visszasírja az ember a fejfájást, merthát ugye arra beveszi az ember a gyógyszert, oszt elmúlik. Terhességre viszont nincs fájáscsillapító.
És amikor az éjszaka kellős közepén fekszel az ágyon, és már úgy érzed, hogy nagyon nem bírod, gondolj arra: a szülés sokkal rosszabb lesz. Ha most itt nyűglődök, mi lesz velem akkor??! De ez sem segít.
És akkor a vizesedésről még nem is beszéltem. Nem is veszed észre, hogy menyi víz gyűlt fel benned, de azért az feltűnő, amikor egy melós nap után hazamész, és a cipőt levéve észreveszed, hogy deréktól lefele kicserélődött a tested egy elefánttal. És ennek az elefántnak valahol ott, ahol a bokája szokott lenni (saccperkábé), durván bevágott a zokni, annyira, hogy egy kisebb aranyhörcsög bobozhatna a vájatban.
Iszod a csalánteát, hogy kimenjen a víz: nem használ, viszont éjjel kettőkor, amikor rád tör az ellenállhatatlan pisilhetnék, és felpattannál, hogy kifuss a wc-re... akkor rádöbbensz, hogy bizony itt pattanásról szó sincs. Ellenben lassított felvételként, kiszámított koreográfiával oldalra gurulsz, lerakod előbb az egyik, majd másik lábadat, é röpke rugózással már fel is keltél. Eltotyogsz a wc-ig, villanyt nem kapcsolsz, hogy könnyebb legyen visszaaludni majd, csakhát ugye a Kedves elfelejtette azt a @*%+!!** ülőkét lehajtani... csak az ment meg a budiba való beleeséstől, hogy a segged is akkorára nőtt már, hogy inkább csak dugónak vagy jó. Dohogva lehajtod, pisilsz egy félórásat, iszol a csapból egy kis vizet, és szerencsére addigra már kiment az álom a szemedből, de úgy igazán. Visszafekszel, és hallhatod, hogy a tettes horkol, nem kicsit. Miután úgyis éber vagy, elmélázhatsz a fennmaradó időben reggelig, hogy a férfiak milyen génnek köszönhetően képesek bárhol és bármikor rekordidő alatt tengermélyen elaludni. Hátha kapsz a felfedezésért egy Nobel-díjat.
Jó szórakozást.

Na és a szex?

Ja igen, a szex. Mi is az...?
Már nem emlékszem.


Van ugye, egy romantikus, és merőben naiv elképzelés a fiatal lányokban arról, hogy milyen a várandósság. Amiben egyszerűen csak szépek vagyunk nagy pocakkal, mindenki mosolyog ránk, az őzek és kisnyulak dalolva kísérnek minket utunkon, és a leendő apukával csupa érzéki mámorban tobzódunk éjszakánként.
Érzékiség helyett - egy idő után- azonban csupa prózai dolog vár ránk: először is, ha már csak a tükör segítségével látjuk ama bizonyos szervünket, ami ehhez az akcióhoz elengedhetetlenül szükséges, nem feltétlenül a szexi az első szó, ami eszünkbe jut. Mert hát hiába nézünk lefele, a hasunkat nem tudjuk félrehajtani, hogy legalább csak egy pillantást vessünk arra, ami alatta van. A kézitükör előkerül a neszeszerből.
Az érzékiséget az sem segíti elő, ha utólag a leendő apuka szükségét érzi, hogy bocsánatot kérjen a magzattól a khmm... lökdösődésért.

"Most ne, néz a gyerek! - Hol? - Hát ott lent."

Szóval milyen érzés? Nekem egy idő után enyhe görcsök voltak utólag, ami szintén nem csinált kedvet a következő menethez. Ráadásul a hormonális változások miatt ugyanazt éltem át, mint a fogamzásgátólnál, mikor már régóta szedtem: a libidó csökkenését, majd gyakorlatilag, az eltűnését. Amikor fejben szeretne az ember szeretkezni, csak valahogy a teste nem reagál. Nehéz nem frigidnek érezni magadat. Ez persze, az apukáknak kellemetlenebb jóval, és akkor még a hat hetes gyermekágyas időszakról nem is beszéltem, itt nagyon sok múlik azon, hogy mennyi türelme van a másiknak. Érdemes az apajelöltek keresésénél egy kevésbé farokvezérelt példányt választani.
Nekem - ebben is - szerencsém van a Kedvessel, hálás vagyok neki, hogy nem éreztette velem sem a neheztelését, sem a hiányérzetét, elfogadta, hogy ez most egy ilyen helyzet, és bizonyos áldozatokat neki is meg kell hoznia.

- Szóval, mintha egy kaput bezártak volna, amin ezek a dolgok nem jöhetnek át. Egy színt elveszít a világ, miközben tudod, hogy milyen jó is lenne...

Félsz?

Persze, hogy félsz.

Csak nem mindegy, hogy mikor kezded el, meddig tart, és milyen intenzíven.
Nekem az első pararoham még a fogantatás előtt volt, és jó sokáig tartott: évekig. Amikor azt hittem, hogy egy gyerek bevállalásával automatikusan megszűnök önálló személyiség lenni, és már csak, mint anya működök majd. Sok ismerősnél láttam ezt: nem tud másról beszélni, csak a gyerekről, anyanák-apának hívják egymást maguk között is a párok, nem csinálnak semmit a "gyerekezésen" kívül, a szociális kapcsolataik leépülnek, vagy csak a szintén gyerekesekre koncentrálódnak.
Féltem attól, hogy velem is ez lesz, mert nem láttam példát rá, hogy egy pár egyensúlyban tudott volna maradni: ahol az apuka is kiveszi rendesen a részét a feladatokból, és az anyuka is tud működni, mint nő. És itt nem csak a trottyos mackónaciban, kócos hajjal és komoly súlyfelesleggel való rohangálásról van szó- érdekes, attól sohasem tartottam, hogy majd "elromlik az alakom" - mondjuk már így is lett volna mit finomítani rajta... Sokkal inkább arról a belső igényességről, amikor nem feledkezem el arról, hogy a társam nem automatikusan van mellettem, és nem gondolom azt, hogy attól, mert szültem neki egy gyereket, most már tehetek bármit, mellettem marad.
Ez a félelem észrevétlenül múlt el, felváltotta a hit, a hit magunkban, hogy mi ketten megcsináljuk majd ezt is, mint eddig oly sok mindent.

Az első trimeszterben túl sok para nem volt, talán egy pici izgalom, hogy akkor majd ugye tényleg dobog a kis szíve, de ez elég lájtosan jelentkezett.

Az igazi aggodalom nekem úgy a 7 hónap környékén jött, amikor már közelgett a szülés, ill. kórházat kellett választani (mivel tudtam, hogy itthon nem akarok), ami már konkrétan a szüléssel kapcsolatos volt.
Több rétegű félelem volt ez nálam: egyrészt az önmagamnak való megfelelési kényszer: tökös csaj vagyok, és én ezt megcsinálom, nem hozok szégyent magamra és a Kedvesre. Igazából nem a fájdalomtól féltem, hanem attól, hogy nem fogom bírni, és majd magamból kikelve ordibálok, vagy valami ilyesmi,szégyenszemre.

A másik, ami nem is félelem volt, hanem inkább frusztráció, hogy úgy éreztem, kényszerpályán mozgok, már ami a dolog orvosi részét illeti. Zavart, hogy az a rideg-életidegen orvosi gyakorlat, ami ma a legtöbb kórházban van, nem teszi lehetővé, hogy a saját ritmusomban, a saját igényeimnek megfelelően, felesleges orvosi beavatkozások nélkül hozzam világra a gyermekemet. Miközben azzal is küszködtem, hogy a legtöbben nem is értették, hogy nekem mi bajom van, elkönyvelték, hogy picsáskodok, hisztizek, stb. Ebben nem segített az sem, hogy meglehetősen sokat tanultam és önszorgalomból olvastam erről a témáról, így a saját vágyaim összekeveredtek az olvasottakkal és a valósággal. Nem akartam elfogadni, hogy csak úgy lehet szülni, ahogy azt nekem az orvos mondja - pl. " van szülőszék, de azt csak vajúdásra használjuk"- mert egyvalamit nagyon megtanultam: ha szorongok, nem érzem biztonságban magam, nem fogok tudni a feladatra koncentrálni, és jönnek a komplikációk. - Mindenképpen szerettem volna pl. a császármetszést elkerülni.
Ebben az időszakban folyton ezen túráztattam az agyam, dohogtam, háborogtam és morogtam, őrületbe kergetve ezzel a szeretteimet. Az volt a fixa ideám, hogy ha kimegyünk Ausztriába szülni, ott minden rendben lesz, mert ők még ezt is sokkal jobban csinálják, mint mi. Sznob vagyok, na.
Amikor szembesültem a 680 eurós napi kórházi díjjal (magyar állampolgároknak, biztosítás nélkül), összeomlottam: úgy éreztem, ahogy ez az illúzió elveszett, hogy meg kell hoznom egy olyan kompromisszumot, amit nagyon nem akartam.
Ez a félelem akkor múlt el, amikor megtaláltuk A dokit. Akiért, és a kórházért is, megérte 90 km-t utazni, bár a legtöbben hülyének, de legalábbis felelőtlennek néztek bennünket (nem fogtok odaérni!). Pedig ez volt az egyik legjobb döntés, amit meghoztunk, és minden egyes alkalommal, amikor mentünk vizsgálatra, nyugodtabb lettem, mert éreztem, hogy még ha az a nagyon alternatív (szerettem volna pl. vízben szülni) dolog, amit elképzeltem, nem is valósulhat meg, egy olyan ember keze közé kerültem, akiben emberileg és szakmailag is meg tudok bízni maximálisan.
Ha ez nem történik meg, vagy ha a Kedves nem áll mellém ebben a döntésben, akkor valószínűleg végigszorongtam volna a várandósságot.
Így azonban, az utolsó hónapban teljesen nyugodt tudtam lenni, amiért izgultam egy kicsit, az a munkám és a hozzájuk való feladatok befejezésének szükségessége volt, de végül is ezzel sem volt gond.

Para letudva.

Milyen érzés, amikor megmozdul a baba?



Néhány könyv azért akadt a kezembe, bár igyekeztem elkerülni őket, mert nem akartam idő előtt bedilizni az egymásnek ellentmondó információktól, de ebben a kérdésben mindenki olyan szemérmes: az, hogy elekadt puki, netalántán fing, nem elég fennkölt az anyasághoz.
Pedig erről van szó: az ember először nem tudja eldönteni, hogy most wc-re kéne mennie, vagy mi ez a furcsa bugyborgós érzés. Egy idő után persze meg lehet különböztetni a kettőt (szerencsére), és közben maga az érzés is eltolódik valami kis finom lepkekaparászás-szerű dologgá. Németül mondják, hogy "pillangók a gyomorban", ha valaki szerelmes, a kezdetekben nekem ehhez hasonlított a mocorgás.
Később, elég sokáig, nagyon határozott rugdosást éreztem, ami olyan volt, mintha a szívem a gyomromban dobogna- mint amikor izgulunk, és azt mondjuk, hogy a torkomban dobog a szívem, csak ez lejjebb volt. Határozottan kellemes élmény, és azért is olyan jó, mert végre valami kézzelfogható jele van a magzatnak - érzem, hogy él, és fejlődik.
Amikorra már akkora ababa, hogy az apukája is érezze a pocakon keresztül a rugdosást, addigra már semmi máshoz nem hasonlítható a dolog, főleg, hogy birtokba veszi a ember egész testét, és hol itt, hol ott bukkan fel egy láb, vagy ez kéz - jó lenne tudni, hogy mikor mivel csinálják ezeket az édes kis mozgásokat.

Milyen érzés az első trimeszterben?



Persze ez nagyon eltérő mindenkinél. Azt hiszem, talán az egyik közös pont lehet, amit minden kismama átél, az a "csak-az-enyém" -érzés. Amikor például mész az utcán, és hirtelen elönt valami furcsa, csendes eufória, amikor hirtelen élesen tudatában leszel annak, hogy kisbabád lesz, és, hogy az a parányi lény, aki odabent növekszik, csak a tiéd, a te életed részévé vált egy misztikus pillanat során, amikor megfogant. Már nem másokat nézel - ha néha idegenkedve is - ahogy "szülősködnek", hanem itt az idő, hogy bebizonyítsd, te jobban csinálod (persze nem).

És hát ugye ilyenkor kezdődnek a legendás rosszullétek. Nekem nem reggeli volt: egész napos. Furcsán más, mint egy elcsapott gyomor, leginkább torokból indul, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, és, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és ennyire erős pszichikai gát van benne a hányással kapcsplatban, az mindenféle trükköt kipróbál, hogy enyhítse a tüneteket. - Hiába. Mivel a szaglás sokal kifinomultabbá válik, így a szagok is bezavarhatnak. Bár nekem nem a hatótávolság nőtt, inkább a szagok azonosításának a képessége. Mindenesetre érdekes élmény. Hányni csak egyszer sikerült, de akkor kiadósan: a nyaralás alatt, egy távolsági buszon, zacskó és minden segédeszköz nélkül, úgy hogy új ruhát is kellett venni...Utólag viccesebb, mint ott helyben átélni, de ez a várandósság alatt sok dologgal van így.
Ez idő tájt szoktam le a sminkelésről, pedig egyébként is nagyon ritkán szoktam, és akkor is keveset, de akkor valahogy úgy éreztem, hogy egyáltalán nincs rá szükségem, mert szép vagyok mindenféle kencefice nélkül is.
Üzemeltető: Blogger.