Fel/nőni

Nem is tudom, mikor történt.

Vagy ez még mindig egy folyamat?

Nem, azt hiszem mégsem, tényleg felnőttem. Más, amilyennek képzeltem, dehát tiniként az ember határtalan szabadságról álmodik (és feneketlen pénztárcáról, ami mindezt finanszírozza).

Tiniként az ember nem is gondol bele, hogy mi lesz majd. Az idő és a tér beszűkül az akkor és most-ra, és lehet, hogy ez jobb is így, a jövő, bárhány éves is az ember, tökre bizonytalan.

Igen, felnőttem.

Nő vagyok.

Anya. Feleség-féleség.

Buta, okos, hülye picsa, tudálékos, bölcs.

Milyennek látsz?

Olyan vagyok.

De ha veszély éri a családom, harcos vagyok.

A fiaimért ölni tudnék. Az emberemért is.

Veszélyes vagyok, de utálok veszekedni, békére törekszem, kívül-belül. Néha sikerül is.

Fehér vagyok, európai. Magyar.

Nővére vagyok meg nem születhetett testvéremnek, anyám lánya, unoka.

Rokonaim nagy része már a csillagokban, gyökerét vesztett fa vagyok, aki újakat növeszt, minden áron.

Felelős vagyok.

Felelősséggel tartozom.

Példa vagyok, jó-rossz.

Türelmes vagyok, és a fiaimmal sokszor türelmetlen, szégyenkezem miatta, a nagyobbik visszateszi a boltban a játékot, büszke vagyok.

És férfi is vagyok, énem egy része elhagyta a nemi szerepeket, és szexusom is van, és szeretkezem,  szemem lehunyom közben, gyönyörömet keresem.

Hiszem, hogy egyenrangú vagyok, nem jár kevesebb fizetés azért, mert nőnek születtem. Hiszem, hogy helyt tudok állni, lényem egy része tiltakozik, ha egy beszélgetésből kirekesztenek, mert nő vagyok, de nem szólok. Miért nem?

Ha az erdőt járom, gondolatban fejet hajtok, alázattal, áldom a napsütést, tenyerem felörül, ha puha cicaszőr simul alá, ujjaimon ott a sok főzés nyoma. A derekamon, a fenekemen is.

Bőrömön az elmúlt évek absztrakt mintát rajzoltak, a folyamat irreverzibilis, nem küzdök ellene, de néha elszomorodom. Lelkem egy zugában dédelgetem a jónő-képet, de tudom, sose leszek olyan már.

MILF se leszek.

Idegen férfiak egyre kevésbé fognak megkívánni, jó ez így?

Jó napokon nem hiszem el a médiából áradó szépségideált. Rossz napokon utálkozva nézek a tükörbe, csippentem össze a hájat a hasamon, bámulom a fekete karikákat a szemem alatt. 

Jajjdeszépvagyanya, mondja a fiam, amikor meglát sminkben, ritka dolog, elismerem. De így legalább feltűnik, a legjobb mékáp úgyis a naplemente arany fénye az arcomon. 

A boltban a termékleírást böngészem, visszateszem a sok E-seket, hozzáadott cukrosokat, fűszerpolcomon nem férnek el már a jelentkezők, de egy se kész keverék. Néha kenyeret is sütök. Kész keverékből.  

Ha a kicsi éjszaka harmadszor kel három órán belül, bazmegelek magamban, de igyekszem a matróz-módit visszaszorítani. Kár, hogy édes anyanyelvünk ennyi gyöngyszemet tartalmaz, a lehetőségek tárháza szinte végtelen, szeretem a változatosságot. Ha a tusfürdő elfogy, másfélét veszek. Ha teregetek, igyekszem a ruha és a csipesz színét összetársítani, ha főzök, iszonyú kuplerájt hagyok magam körül, de a tányérban az étel nagyon finom. Szeretem, ha tiszta a lakás, még akkor is, ha ez nagyon ritkán történik meg, és nem is tartós, mert jön a négyéves, akit zavar a rend, és intézkedik. Hihetetlen eleganciával hajítja félre a dolgokat, magamra ismerek benne.
A világ egyik legjobb érzése a frissen mosott, illatos ágyneműbe feküdni. Szerintem.
A testszagot a legkisebb mennyiségben is kiszagolom.
Utálom.
Magamon a citrusos, friss illatokat szeretem, de nem használok parfümöt, mert a kicsi mindig körbenyal. Eau de Baba.
Ha nevetek, kivillannak a csámpás fogaim, már nem zavar. Talán annyira nem is vészes. Talán elfogadom magam így.

Más vagyok. Mások másmilyenek, elnézem nekik.
És ez így jó.