Milyen érzés anyának lenni?

Amikor megszületett a kisfiam, felnéztem, és ott volt a lábam között, kis enyőkés béka, üvöltött, na mi volt az első mondat, ami elhagyta a számat, na mi? "Jé pisil!"
És tényleg. Ő így adta tudtunkra a véleményét a világról. Az ablakon besütött a nap, én anya lettem, és mit éreztem? Semmit, elsősorban.
Teljes filmaszakadás az az első pár perc. Amiket szintén olvasni és látni a hálivúdi filmekben, könnyek, meghatottság, satöbbi: semmi ilyesmi nem volt. (Részemről, a Kedves pityizett azér). Jó pár dolog ki is esett, valószínűleg félig öntudatlan állapotban voltam. Nem emlékszem, hogy a Zapa fényképezett, pedig van róla jópár kép, nem emlékszem, hogy a doki gratulált, és sajnos, a köldökzsinór elvágására sem emlékszem, nincs róla kép a fejemben.
Amikor készültem a szülésre, arra gondoltam, romantikusan, hogy majd amikor megszületik, és a mellemre teszik, azt fogom neki mondani, hogy Isten hozott, kisember. Ez olyan magasztos. Olyan megható.
De nem mondtam semmit. Csak néztem őt.
Lassan nyugodott csak meg, aztán megpóbálkoztunk a szopizással is, nem sok sikerrel, de mégis, együtt voltunk mi hárman: egy új család.
A régieknél szokás volt, hogyha egy gyermek megszületett, kitárták az ablakot, és bemutatták őt a napnak. - Egy új élet érkezett a földre, fogadd kegyesen.
És a nap, az áldott nap besütött az ablakon, rá az én ráncos, gyűrött kisfiamra, néztem őt, ahogy kitoltak bennünket a szülőszobáról, és néztem őt egész nap. Gyönyörű volt, a kis szőke. Ez teljesen meglepett, nem gondoltam volna, hogy szőke gyerekem lesz, ami persze butaság, hiszen mindkettőnknek ilyen haja volt kicsinek.
Az öröm, boldogság akkor jött csak ki, amikor hazaértünk, álltunk fent a gyerekszobában, Soma aludt az ágyában, és én akkor sírtam el magam, akkor jött ki annak a három napnak minden feszültsége, szeretete. Olyan hihetetlen volt, hogy anya lettem. Az a kilenc hónap olyan hosszúnak tűnt, és olyan természetes állapotnak, hogy nem hittem, hogy ilyen hirtelen véget ér.
Egyébként a legjobb tanácsot, teljesen öntudatlanul, egy háromgyerekes barátnőm mondta nekem az első gyerekéről beszélvén: "nem szerettem azonnal". Ez olyan megnyugtató volt, mert én soha nem voltam az a született- anya típus, és persze, már magzatként is szerettem őt, meg beszéltem hozzá, meg igyekeztem kapcsolatot kezdeményezni vele, de mégis: ez nem megy felszólításra.
És valóban: anyának lenni egy folyamatosan változó érzés, egy dinamikus folyamat, melyben a szeretet egyre csak növekszik, változik, alakul, mint ahogy maga a kapcsolat is alakul. Nálam nagy változás volt akkor, amikor a baba elkezdett interaktívvá válni, mosolyogni, a szemembe nézni, tudomásul venni engem, mint az anyját. Vagy legalábbis azt a valakit, akinél a cici van. Akinek a legnagyobb bűne az, hogy azt a cicit nem adja folyamatosan a babaszájba.
És azóta is csak bámulom. És még mindig gyönyörű.

Milyen érzés szülni? II.

Fájni fog? Igen.
Nagyon? Igen.

Az első fájásoknál olyan érzés, mint egy erősebb menstruációs görcs: nekem a köldököm alól indult, és csak előre fele éreztem, inkább tompa fájdalom, mint éles. Az a jó a fájásokban, hogy kettő között, a szünetekben teljesen elmúlnak, nyoma sem marad, így tényleg lehet pihenni. Később ahogy erősödtek a fájások, kezdett hátrafele is sugározni, egészen a gerincemig, és volt benne valami hullámzás-szerű: enyhébben indult, és fokozatosan erősödött, hogy aztán kicsit gyorsabban múljon el, mint ahogy indult.
A szülés előtt sokat gondolkoztam rajta, hogy milyen lehet ez, amikor volt valami erősebb fájdalmam, mindig arra gondoltam, hogy ez még semmi a szüléshez képest. Pölö amikor tetováltak- bár az nem is fájt annyira. Az epe- és vesegörcshöz szokták hasonlítani, hát volt szerencsém ezt a szülés után megtapasztalni, és valóban, van benne valami, bár a fájdalom jellege nagyon más, de az intenzitása kétségkívül hasonló. A szülésben az a jó, hogy az ember tudja, hogy ez egy szükséges dolog, aminek a végén lesz egy örömteli produktum, és ez valahogy kibírhatóbbá teszi az egészet.
Ahogy halad előre a vajúdás, és erősödnek a fájások, egyre nehezebb ülve, fekve maradni, a burokrepesztéstől - ami egyáltalán nem fáj, ha jól csinálják, egy fájás alatt csak egy pukkanás, és folyik is ki a meleg magzatvíz- elég tisztességesen felerősödnek, ott már azért nem őszinte az ember mosolya. Olyan, mint egy örvény: lassan indul, elkezded erősebben beszívni a levegőt, és aztán magába szippant, megállíthatatlanul összeszűkül a szemed előtt a világ, csak a lélegzeted van, a tested görcsbe rándul... Jópárszor volt olyan érzésem közben, amikor a legerősebb volt, hogy most felpattanok a labdáról, és elfutok, ki a világból. Ez a menekülés-késztetés elég dominánsan jelen volt bennem. Talán azért is, mert van a szülésben valami elemi erejű, valami megmásíthatatlan, tudod te, hogy mostan bizony szülni kell, de még ódáznád egy kicsit, csak egy órát adj még, de már nincs hatalmad a tested fölött, ki vagy szolgáltatva valaminek, ami erősebb nálad. Ez azért tud félelmetes is lenni. Egyébként azok a fájások voltak elviselhetőbbek, amik alatt képes voltam ellazítani a testemet, nem összerándulni, hanem lazán ringatózni a labdán. Ami, mondanom sem kell, nagyon nehéz. Egyébként nekem szerencsém volt, gyorsan zajlott a szülés, jól tágultam, és a fájások között eltelt idő sem sűrűsödött be annyira, hogy nagyon kifáradjak. Azt nem éreztem, illetve nem jutott eszébe, hogy nem bírom tovább, tudtam, hogy ezt most meg kell csinálni, és menni fog. A fájdalomcsillapítás fel sem merült, az orvosom sem említette, és én sem gondoltam rá egyáltalán, sem a szülés előtt, sem alatta.
És akkor itt megemlíteném a Kriston-féle intimtornát, nekem nagyon sokat segített, pedig nem volt időm már a teljes 10 hetes tréninget végigcsinálni. Nem is az volt benne a jó, hogy az izmaim annyira megerősödtek volna, hanem, hogy tudatosult bennem ezeknek az izmoknak a létezése, és képes voltam figyelni rá, hogy egy-egy fájás között ellazítsam őket. A tréner mondta, hogy sok szülésznő számolt be arról, hogy a fájások alatt a nők ösztönösen összehúzzák az izmaikat, ami ugye nem segíti elő ezt az egész folyamatot- ez bennem nagyon megmaradt, és tényleg nagyon igyekeztem lazítani. - Meg is lett az eredménye, szóval mindenkinek csak ajánlani tudom, szülés előtt, helyett, után.
Szülésfelkészítésre nem jártam, nem is hiányzott. Az ember a fájásoknál ösztönösen elkezdi mélyebben beszívni a levegőt, ami némi természetes fájdalomcsilapítást ad(hat). Már a kitolási szakaszban volt egyszer olyan, hogy elkezdtem kapkodni a levegőt, éreztem, hogy forog a szoba, ha a doki és a szülésznő nem szólnak rám, hogy lassabban, akkor valószínűleg elájultam volna.
Amire egyáltalán nem számítottam, az a tolófájások jellege volt, én azt hittem, hogy az valami nagyon más lesz a "sima" fájáshoz képest. Számomra nem volt olyan egyértelműen beazaonosítható, hogy ez most már az, jött egy nagyon erős fájás, aminek a végén mintha éreztem volna valami kakilási ingert- tényleg ehhez hasonlít a leginkább. Mondta a szülésznő, hogy ha érzem a "székelési ingert"- milyen álszent kifejezés ez is, istenem, - akkor nyomjak. De valahogy úgy éreztem, hogy ha erre a fájdalomra még rányomok, akkor tényleg szétszakadok, de igazából pont attól fájt nagyon, hogy visszafogtam. Az első erősebb tolófájásnál nem is tudtam nyomni, mondta a szülésznő, hogy nyomjak, én meg mondtam, hogy nem tudok még, dehogynem, mondta ő. Úgyhogy befogtam a pofámat, és a következőnél megembereltem magam. Hát, egy jó kis szorulás sehol sincs ehhez képest, de azért jellegét tekintve valami olyasmi.
Nem kiabáltam a fájások miatt, a kitolási szakaszban is csak nyögtem párat az erőlködéstől, mint amikor valami nagyon nehezet emel fel az ember, rám is szóltak, hogy ezt az erőt ne a torkomba engedjem ki, hanem a nyomásba vigyem bele. Hanyatt fekve valóban nehezebb azért erőt kifejteni, kipróbálnám valami másik pozitúrában is, nekem a négykézláb állás volt a favoritom, mert egy természetgyógyásztól azt hallottam, hogy így ritkán kell a gátmetszés, mert a súly nem oda terhelődik.
A kitolási szakaszban volt összesen három fájás, egy alatt kábé háromszor tudtam rányomni, és kint is volt a baba. A legrosszabb kétségkívül, amíg a feje átjut, az a feszítő érzés valóban kellemetlen. - Először kibukkant a feje búbja, a következőre aztán az egész feje, nyakig, és végül a teste.
A gátmetszést egyáltalán nem éreztem, a doki egy fájás alatt csinálta nagyon gyorsan, egy olló, vagy csipesz- szerű képződménnyel, előtte beadott egy jó nagy adag fájdalomcsillapítót- ezt a Kedves mesélte, én semmit nem érzékeltem belőle. Amennyire féltem tőle, annyira nem volt vészes, és hát be kell vallani, hogy nagymértékben megkönnyíti a kitolást, bár a gyógyulás elég kellemetlen.
A legjobban egyébként az fájt, amikor a doki kézzel tágított egy -egy tolófájás alatt, szerencsére talán csak kétszer csinálta, de akkor fel is kiáltottam, mert az tényleg nagyon rossz volt. A kisfiam rögtön felsírt, apukája elvágta a köldökzsinórt, azt mondta, olyan, mint egy locsolócső, és aztán rögtön mellre is tették, ami nagyon jó volt. az orvosom kérdezte, hogy meg akarom -e nézni a méhlepényt, hát persze, hogy akartam - remek inspiráció lehet egy horrorfilm szörnyeihez, asszem.
Amíg a babát elvitték az apukájával együtt lemérni, bepelenkázni, addig engem összevarrtak, rendbetettek, ez sem volt túl kellemes, mert az érzéstelenítő nem hatott rendesen, és a doki mondta, hogy ha most bead még egy adagot, akkor kb. 10 perc, mire hat, úgyhogy mondtam neki, hogy csinálja csak. Hát, az olyan érzés, mintha tűvel varrnák az embert, tényleg. A placenta megszületésére nem emlékszem, hogy fájt volna. A doki nagyon finoman benyomta a hasam, a másik kezével meg húzta a köldökzsinórt, és egész könnyen - és szerencsére egészben - kijött.
Ami számomra érdekes, hogy mennyire igaz az a mondás, hogy "ha megszületik, elfelejted a fájdalmat" - azt hittem, hogy ezt csak úgy mondják, vagy, hogy a kompenzálás miatt, hiszen a baba mégiscsak fontosabb, mint a szülés, de nem. Effektíve elfejeltettem, törlődtek dolgok, pedig nekem nagyon jó a memóriám, mégis, négy hónappal később, mikor ezeket a sorokat írom, már sokkal távolabb van ez az egész, mint gondoltam volna.
Maga a szülés nagyon jó élmény volt mindkettőnknek, a Kedves sem undorodott meg tőlem, szerencsém is volt, lelkileg is fel tudtam készülni, szóval jöhet a következő!
:)

Milyen érzés szülni? I.

Először csak magukról a történésekről írok.

Szombaton reggel arra ébredek, hogy valami kifolyik belőlem- mint utóbb kiderült, ez a nyákdugó (olyan, mint a tojásfehérje, nyúlós és áttetsző). Fájdalom, egyéb különös érzés semmi, szörfölgetés a neten, lehet egy héttel a szülés elött is, na jó. (Kedves egész nap dolgozik.) Napközben semmi, este 10 fele enyhe fájdalom, éjfélre, mire a Kedves hazaér, erősebbek, de nem vészes, olyan 10 percesek. Akkor én lefekszem egy kicsit aludni, mondja ő. Én persze nem tudok, a fájások erősödnek, olyan kettő körül azon kapom magam, hogy a laptoppal az ölemben ülök az ágyon és a "szülés megindulásának jeleit" guglizom ki a neten. Az ifjú apuka némileg türelmetlen, sűrű bazmegolások közepette jelzi, hogy tán indulhatnánk. Mégiscsak 90 km-re van a kórház.
Mire én kényelmesen leslattyogok az emeletről, ő már az autót melegíti elő. Én még zuhanyoznék. Hosszasan, ahogy szoktam. Mivanmáá, mondja ő, nyugi, mondom én, azt olvastam, ha a meleg vízre elmúlik nem is szülés. Nem múlik el.
Autóba be, ez jó, mert ott az óra a műszerfalon, négy perces fájások, olyan 20 másodpercig, néha két percesek, de enyhébbek, közben Eric Clapton ánplágdol. Aszittem, majd beszélgetünk, de nem nagyon, bár a hangulat jó, bíroménezt. Néha a fogam között szívom be a levegőt. Főúton 160, faluban 120, utak kihaltak, rekordidő alatt Győrben vagyunk. Elegánsan behajtunk a kapun, portás egy szót sem szól, felslattyogunk a harmadikra, szülésznőnek a Kedves mondja, hogy mi is...
A vajúdószobában egy másik kismama, kinéz úgy tizenhatnak, vele a népes rokonság, bámulnak is rendesen.
Vizsgálat, papírok kitöltése, ügyeletes doki aszongya, szerencsém van, mert két ujjnyira vagyok kitágulva (nyíló ablakok!), pedig a fájásaim lóf@szosak (persze nem ezt a szót használta, de ez volt az értelme). Kórházi hálóing, erősen lehangoló. Én meg parádézok ott a sötétesmetáloskékre festett körmeimmel, nagyon dzsesszes a kettő együtt.
Előkészítés. Beöntés. Bortoválás. De jó, hogy előtte gyantáztattam!
Két wc, egy zuhanyzó, melletem a kislány két fosás között erőlködve hány, még van erőm sajnálni, bár néha már fel kell állnom a budiról. Amikor meglátom a járólapon a "nyomait", már kevéssé sajnálkozom. A zuhanyzóban a csapból langyos víz folyik, veszettül fázom.
Szülőszoba, magzatszívhang, fájások erősödnek, de még mindig négy percesek.
5:40 perc.
Ügyeletes doki megvizsgál megint, három ujjnyi. Jön a dokim, burokrepesztés, fájdalmak most már igazán erősek. Labda, hátam mögött a Kedvessel,a félhomályban diszkréten félrehúzódva a szülésznő. "Érzi a székelési ingert? - Akkor nyomjon"
Hogyan??!
Doki megvizsgál, ha akarok, járkálhatok még, már válaszolni sincs kedvem, a történések összeolvadnak. Nyomok, egy fájás alatt töbször. Három tolófájás van összesen. Nincs kiabálás, ahogy a filmekben, csak összpontosított koncentráció. "Kint a feje". "Még egy nyomás, és kész". Gátmetszés. És tényleg.
8:09 perc.
Soma.

Megérzed, hogy szülni fogsz?

Persze, hogy megérzed. Csak legfeljebb többszöri nekifutásra "érzed meg".

A vége felé én inkább azon aggódtam, hogy ne idő előtt jöjjön, amikor még dolgoznom kell, még nincs kész a gyerekszoba, stb.. Amikor úgy 3 héttel a kiírt időpont előtt kérdezte a dokim, hogy "na és akkor be vagyunk már pakolva, ugye?", én kicsit kényelmetelnül éreztem magam, miközben vigyorogva bólintottam. Mert végülis be voltam pakolva, csak nem 100%-osan, amit kábé az utolsó héten sikerült abszolválni egyébként.
Aztán meg reménykedtem, hogy az apja születésnapján fog kibújni a baba- hát nem, késett egy napot. De akkoriban már valamit éreztem. bár látszólag nem változott semmi testileg, ami bejósolta volna a szülést. Mégis, lelkileg más érzés... Előző nap, lefekvéskor, magamban mondtam a kiscsávónak, hogy most már minden rendben, kijöhet, nagyon várjuk. És szélesre nyíló ablakokra, meg ajtókra gondoltam, meg arra az érzésre, amikor az ember "kinyit valamit", és ez be is jött, mert gyorsan tágultam.
Szóval ez inkább nem megérzés, azt hiszem, hanem egyszercsak az ember kész lesz rá, hogy szüljön. És ez nem az az érzés, amit sokan mondanak, hogy majd eleged lesz az egészből és túl akarsz már lenni rajta, nem. Amikor az ember átadja magát annak, aminek történni kell.
Jó érzés.
Persze előtte úgy képzeltem, romantikusan, hogy majd az éjszaka kellős közepén felkeltem a Kedvest, mondván, hogy "itt az idő". Valamiért ezt a mondatot csodálatosnak találom, talán pont a megadás, vagy átadás miatt. Öröm van benne, és megmásíthatatlan bizonyosság, hogy aminek történnie kell, az közeledik, és jó, hogy így van. Nem küzdünk ellene.
Persze nem így történt, gyakorlatilag győzködni kellett engem, hogy menjünk már szülni, de az már a következő bejegyzésre tartozik...

A fotót köszi Tibunak.

Milyen érzés nagy pocakkal?

Érdekes, hogy alakul át az ember testtudata várandósan, főleg a vége felé. Mindenki azt mondja, hogy mekkora pocakod van, de te nem veszed észre. Esetleg a ruhákon, ha egy hét alatt kinövöd őket, de ez akkor sem az az igazi tudatosulás. Az majd utólag jön.
Közben pedig, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy tényleg egy baba van odabent.A mozgások immár nem hasonlíthatók semmi máshoz, csak ahhoz, hogy egy baba fogolódik, rugdos, és csuklik a pocakban. A csuklást az elején nehéz volt azonosítanom, de abból, hogy ritmikusan ismétlődött, és mindig egy helyen éreztem, egy idő után nyilvánvaló volt, hogy miről van szó.
Furcsa, mennyire ősi dolog, ahogy nők milliói álhattak már a tükör előtt, oldalvást, bámulva magukat, azzal az egyetemes megelégedettséggel, ami ennek az állapotnak néha a velejárója. Ez az érzés valahonnan belülről jön, ösztönösen, hogy végülis ez a dolgok rendje- ezt még (szerintem) azok is érzik, akik nagyon félnek a szüléstől. Hiszen a baba nem maradhat bent, valahogy ki kell jönnie.
Mégis, ez csak utólag tudatosult bennem, talán a 9 hónap hosszúsága miatt, hogy a várandósság és a szülés két, teljesen különálló dolog volt a fejemben. Tudtam én, hogy szülni fogok, de még az utolsó napokban is olyan hihetetlennek tűnt, hogy eljutottunk odáig, sőt, még amikor már a fájások jöttek, akkor is. Olyan volt, mintha ez az egész akár évekig is eltarthatna. Persze nem szerettem volna, mert azért nehéz volt, a fájdalmak, a mozgás bonyolultsága, az alváshiány, de közben az járt a fejemben, hogy élvezzem ki ezeket az utolsó napokat, amikor még a pocakban van, amikor még érzem a hullámzó mozgolódását, mert nemsokára vége lesz. Igen, a baba mocorgása a legjobb érzés egyébként: ahogy szemmel láthatóan forgolódik ide-oda, és ha az ember odateszi a kezét, az olyan, mintha kapcsolatot teremtenénk vele, ő kezdeményez, én pedig reagálok rá.
Ebben az időszakban lett egy közös titkunk, az utcán, munka közben, bármikor: ő mocorog, én érzem, és ezt senki sem veszi észre.

Megpakolva

Van egy rövid időszak, amikor minden tökéletes: a pocak már látszik, a rókahegyek elmúltak, az emberek pedig kedvesen mosolyognak rád, sőt, néha át is adják a helyüket. Szinte érzed a glóriát ragyogni a fejed fölött, arcod sima, hajad fénylik, ajkaidon a nők évezredes tudásának misztériuma vibrál. Semmi se fáj.
Aztán, ahogy nő a baba, egyszer csak történik valami furcsa: elkezded érezni úgy igazán a testedet. Nekem a derekam jelentkezett először, aminek köszönhetően néha úgy mentem a munkahelyemen a folyosón, mint akit különleges erővel és tehetséggel rúgtak volna farba. Mondhatnám azt is, hogy mint aki beszart, de az túl közönséges lenne.
Az a jó ezekben a várandósság ideje alatti kellemetlenségekben, hogy váltják egymást: a derekam után jött a csípőm, aztán a hátam, végül az ujjaim és a tenyerem. Olyan testrészeimről szereztem tudomást, amikről eddig nem is tudtam- pölö ki gondolta volna, hogy a gyűrűsujjam úgy tud fájni, hogy nem fogok tudni tőle aludni éjszaka? És maga a fájdalom is igencsak változatos és sokrétű, zsibbadás, hasogatás, tompa szúrás, hol enyhén, hol egyre fokozódó erővel. Ha az ember olyan szerencsés, mint én, és van egy gyógyítós cicája, akkor néha várhat segítséget a doromboló bársonytalpútól. Ha nem alszik túl mélyen, amikor hajnaltájt lebotorkálsz a hálóból, mert levegőt sem kapsz rendesen.
Ilyenkor kicsit visszasírja az ember a fejfájást, merthát ugye arra beveszi az ember a gyógyszert, oszt elmúlik. Terhességre viszont nincs fájáscsillapító.
És amikor az éjszaka kellős közepén fekszel az ágyon, és már úgy érzed, hogy nagyon nem bírod, gondolj arra: a szülés sokkal rosszabb lesz. Ha most itt nyűglődök, mi lesz velem akkor??! De ez sem segít.
És akkor a vizesedésről még nem is beszéltem. Nem is veszed észre, hogy menyi víz gyűlt fel benned, de azért az feltűnő, amikor egy melós nap után hazamész, és a cipőt levéve észreveszed, hogy deréktól lefele kicserélődött a tested egy elefánttal. És ennek az elefántnak valahol ott, ahol a bokája szokott lenni (saccperkábé), durván bevágott a zokni, annyira, hogy egy kisebb aranyhörcsög bobozhatna a vájatban.
Iszod a csalánteát, hogy kimenjen a víz: nem használ, viszont éjjel kettőkor, amikor rád tör az ellenállhatatlan pisilhetnék, és felpattannál, hogy kifuss a wc-re... akkor rádöbbensz, hogy bizony itt pattanásról szó sincs. Ellenben lassított felvételként, kiszámított koreográfiával oldalra gurulsz, lerakod előbb az egyik, majd másik lábadat, é röpke rugózással már fel is keltél. Eltotyogsz a wc-ig, villanyt nem kapcsolsz, hogy könnyebb legyen visszaaludni majd, csakhát ugye a Kedves elfelejtette azt a @*%+!!** ülőkét lehajtani... csak az ment meg a budiba való beleeséstől, hogy a segged is akkorára nőtt már, hogy inkább csak dugónak vagy jó. Dohogva lehajtod, pisilsz egy félórásat, iszol a csapból egy kis vizet, és szerencsére addigra már kiment az álom a szemedből, de úgy igazán. Visszafekszel, és hallhatod, hogy a tettes horkol, nem kicsit. Miután úgyis éber vagy, elmélázhatsz a fennmaradó időben reggelig, hogy a férfiak milyen génnek köszönhetően képesek bárhol és bármikor rekordidő alatt tengermélyen elaludni. Hátha kapsz a felfedezésért egy Nobel-díjat.
Jó szórakozást.

Na és a szex?

Ja igen, a szex. Mi is az...?
Már nem emlékszem.


Van ugye, egy romantikus, és merőben naiv elképzelés a fiatal lányokban arról, hogy milyen a várandósság. Amiben egyszerűen csak szépek vagyunk nagy pocakkal, mindenki mosolyog ránk, az őzek és kisnyulak dalolva kísérnek minket utunkon, és a leendő apukával csupa érzéki mámorban tobzódunk éjszakánként.
Érzékiség helyett - egy idő után- azonban csupa prózai dolog vár ránk: először is, ha már csak a tükör segítségével látjuk ama bizonyos szervünket, ami ehhez az akcióhoz elengedhetetlenül szükséges, nem feltétlenül a szexi az első szó, ami eszünkbe jut. Mert hát hiába nézünk lefele, a hasunkat nem tudjuk félrehajtani, hogy legalább csak egy pillantást vessünk arra, ami alatta van. A kézitükör előkerül a neszeszerből.
Az érzékiséget az sem segíti elő, ha utólag a leendő apuka szükségét érzi, hogy bocsánatot kérjen a magzattól a khmm... lökdösődésért.

"Most ne, néz a gyerek! - Hol? - Hát ott lent."

Szóval milyen érzés? Nekem egy idő után enyhe görcsök voltak utólag, ami szintén nem csinált kedvet a következő menethez. Ráadásul a hormonális változások miatt ugyanazt éltem át, mint a fogamzásgátólnál, mikor már régóta szedtem: a libidó csökkenését, majd gyakorlatilag, az eltűnését. Amikor fejben szeretne az ember szeretkezni, csak valahogy a teste nem reagál. Nehéz nem frigidnek érezni magadat. Ez persze, az apukáknak kellemetlenebb jóval, és akkor még a hat hetes gyermekágyas időszakról nem is beszéltem, itt nagyon sok múlik azon, hogy mennyi türelme van a másiknak. Érdemes az apajelöltek keresésénél egy kevésbé farokvezérelt példányt választani.
Nekem - ebben is - szerencsém van a Kedvessel, hálás vagyok neki, hogy nem éreztette velem sem a neheztelését, sem a hiányérzetét, elfogadta, hogy ez most egy ilyen helyzet, és bizonyos áldozatokat neki is meg kell hoznia.

- Szóval, mintha egy kaput bezártak volna, amin ezek a dolgok nem jöhetnek át. Egy színt elveszít a világ, miközben tudod, hogy milyen jó is lenne...