Pages

2017. augusztus 29., kedd

Sacred/scarred bodies

A bőröm.
Nem biztonságos hely többé.
Már nem vagyok úgy elég, ahogy vagyok, a külvilág többet követel tőlem, többet,  mint amit adhatok, és mégis megpróbálom, tudván tudva: úgyis elbukok.
Belém égnek a fürkésző pillantások, amik végigsöpörnek testemen- vajon van olyan részem, ami makulátlan?
Nem hiszem.
Bámulom a gyermekeim, kis testük csupa tökéletes ív és vonal, a fények és árnyékok játéka rajtuk olyan, mint egy festmény, ismerem minden porcikájukat. Az én hibás, formátlan testem alkotta az ő hibátlan formáikat.
Ó, hogy fájnak ezek a kutató nézések, a tudat, hogy sohasem lehetek elég jó nő, hogy szabálytalanságaim nem férnek bele semmilyen szépségideálba! Milyen védtelen, kicsi és sebezhető is vagyok...
Így hát bámulom a fiaim, a nagyobbikban már fel-felsejlenek a majdani férfi körvonalai, és arra tanítom őket, hogy tisztelettel forduljanak a nők felé, hogy ne felhasználják, eldobálják őket, és csak remélhetem, hogy soha nem fogják majd megalázni, becsmérelni a lányokat, akiket feléjük sodor az élet.
Igen, súlyos lidércek ülnek a vállamon, ártó gondolatokkal terheltek, melyek megtalálják az emelkedett pillanataimat, hogy aztán a fülembe sugdoshassanak, és én lezuhanjak a földre, szárnyszegetten.

Emelkedett pillanataimban a lépteim könnyedek és rugalmasak, nem foglalkozok azzal, hogy mások hogyan látnak, és mit gondolnak rólam, csak érzem magam és a testemet. Egy láthatatlan szálon suhanok előre, megerőltetés nélkül, a külvilág nem férkőzik be, csak szűrt, halk hangok hallatszanak. Aztán elég egy pillantás, hogy ez a törékeny építmény kártyavár-módra omoljon össze.
Hát hogy lehet gyűlölnöm ezt a testet, az én testemet? Viszolyogva állni a tükör előtt ruhátlanul, bámulni minden egyes hibát, kiábrándultan nézni farkasszemet önmagammal? 
Csak létezem.
És ebben a létezésben felkutatok minden egyes tévedést, amit elkövettem- ez elmém újrajátssza mindazt, amit a szívem nem tud kitörölni. Folyamatosan mozgásban vagyok- távolodok valamitől, és közeledek valami felé, és enyém a döntés: melyik a fontosabb.
De válaszaim nincsenek.
Ugyanakkor bennem vannak azok a nők, akik körülvesznek: nők, akik vére ereimben kering, a sötét karikákban a szemem alatt, csontjaim vonalában, ízületeimben, köldököm árkában, de itt vannak azok a nők is, akik szeretetükkel alkotnak köteléket, nővéri szövetséget körém, az egyke gyerek köré. Felnevelnek, még akkor is, ha közben én is nevelem őket, burkot fon körénk a megértés, hisz ugyanazt a nyelvet beszéljük. Soha nem volt még az életemben ilyen erős háló, melynek minden pontján egy lenyűgöző, bámulatos nő áll, aki erejével emel fel, miközben nem fél pőrén megállni előttem, és felvállalni gyengeségeit is, és nem ítélkezünk egymás felett. Testem máshogy rezeg a közelükben, lélegzetem az ő ritmusukra vált át, és persze az is lehet, hogy mindez nem tart örökké, és majd vissza kell adnom, mind eddig mindig, de a nyom, amit rajzoltak életem vonalára, velem marad majd, szívem otthonra talált bennük. 
Már nem vagyok egyedül mindazzal, ami bennem van.

Veszteségeim is velem maradnak, kirakósdarabok, melyek hiányt jeleznek, és én minden erőmmel azon vagyok, hogy a nap végén ne érezzem azt, hogy legyőztek- és mégis, van, amikor tudom, hogy ezen a fura csatatéren én vagyok a gyengébb fél, hogy sebzettebb vagyok, mint azt beismerni szeretném. Még akkor is, ha erősnek mutatom magam. Akkor is, ha úgy teszek, mintha elhinném, az életem választás kérdése.
Javíthatatlan vagyok.
Vajon azért gyűjtjük magunk köré az embereket, mert őket látjuk igazi valójukban, vagy azért az érzésért, amit belőlünk kiváltanak önmagunkról, és amilyenekké válunk a közelükben?
Szavak tolulnak, tömörülnek a nyelvemen: visszaszívom őket. Igyekszem megtanulni, hogy mikor léphetek közelebb, és mikor kell teret adnom, talán egyszer sikerül is majd.
Talán egyszer majd megbocsájtok önmagamnak.
Talán, egyszer, majd, elnézem annak a valakinek ott a tükörben, hogy nem tökéletes, hogy nem olyan, mint amilyennek látni szeretném.

Nyár van, kezem felemelem a fejem fölé, nézem, ahogy a nap átsüt az ujjaim között, hajamba kap a langyos szél, bőröm aranybarna, de sebes. 
Nyár van, és zizzennek a nehéz, sűrű illatok, megcsillan a leveleken a fény, és érzem a testemen a forróságot, és lélegzem, és legszívesebben folyton csak mezítelen lennék, hogy minél nagyobb felületen érintkezhessek mindazzal, ami itt és most van.
Közeledik az ősz.

de én még mindig
fiatal vagyok







2017. május 31., szerda

Életem


Az én életem.
Néha siettetném. Átugranám a nehezét. Közben persze tudom: nem spórolhatom meg magamnak a leckéket. Magamnak és azoknak, akiket szeretek, és, mert létünk összefügg, mint az összefűzött gyöngyök, ahogy futnak egymás után, néha távolodnak, néha összekoccannak... a tanulnivaló közös. 
A világ, a körülöttem lévő világ, folyton csak időt akar spórolni, rövidítéseket tenni, hogy minél gyorsabban jussunk egyik helyről a másikra, minél gyorsabban töltsünk le tartalmakat, érjünk el dolgokat, mindenki gyorsan akar lenni valaki, eljutni valahová, megszerezni azt, és akit, amire és akire vágyott... de közben elveszik a lényeg. Az időt megspórolni nem lehet: csak eltölteni. Úton lenni nem véletlenül szükséges, de a most számít igazán. A holnap csak egy elvont fogalom a fejemben, nem létezik. A mában kell maradnom, nem a holnapba vágyakozni, remélvén, hogy majd akkor könnyebb lesz. 
A jelenem. Az én életemben az itt és most. Az utazás, ahol néha, úgy tűnik, hogy visszahajítanak a kiindulási pontra. Vagy még visszább. 
Az én életemben néha összeomlok, bennem és körülöttem, - mindenütt romok. Újra kell építenem magamat, megismerni, ki is lakik igazából odabent. Annyi éven át voltam elsősorban - és sokszor kizárólagosan - anya, hogy az ember, aki vagyok, elveszett, elbújt, elnyomtam, nem volt fontos, hogy rá figyeljek. És most újra itt van, kezét tördelve ácsorog a kapuban, és nem tudja, beléphet-e, van e hozzá joga, várják-e még. Szívesen látják-e.
Minden egyes nap próbálom engedni, hogy az űr, ami aközött van, aki lenni szeretnék, és aki vagyok, inspiráljon, ne pedig megijesszen. 
De legtöbbször mégis rémült vagyok. Mások hibáit, gyarlóságait könnyedén elfogadom, de magamnak nem tudok megbocsájtani. Adni akarok, adni, akkor is, ha már nincs miből, mélyebbre ásni önmagamban, szeretni, hogy magamat is szerethessem már végre, úgy ahogy vagyok, pőrén, filterek nélkül, szépítés nélkül. Ahogy kell.
Tenyerem kinyújtva, szabadon vehet belőle, aki akar, hagyom. Nem tudom, hogy mit kérek cserébe. 
Szeretni mégis hátratett kézzel szeretek. A szívemmel előre. Védtelenül.
Az én életemben soha nem nő be a szívem lágya.  
Talán mindannyian idegenek vagyunk belül. Talán mindenkinek megvan a belső káosza, amiről nem beszél, talán csak annyit kéne tennünk, hogy ahelyett, hogy lehúznánk egymást és magunkat, igazi erőt mutatnánk, és segítenénk felépíteni a másikat. Talán csak annyit kéne tennünk, hogy felvállaljuk  és megmutatjuk a saját káoszunkat.
Az én életemben sok fájdalom gyűlt össze. Sokáig elnyomtam mindet, de most forró lávafolyamként tör a felszínre, és én engedem. Már tudom, hogy a rosszat is meg kell élni, hogy a félelem még nem tesz sérthetetlenné, már tudom, hogy milyen vékony a bőröm, hogy milyen könnyen sérül, és a rajta lévő hegek térkép -módra mutatják, hogy a szívem merre járt. 

Az én életemben más vagyok. Különbözöm, és mégis ugyanolyan vagyok, de már nem akarok hasonlítani. Vannak részeim, amiket nem lehet megszelidíteni.
Az életemben túlságosan őszinte vagyok, az esztelenségig az. Azt mondják: nem kéne, megbánom majd. De az én életemben ez nem megy másként.
Az életemben az elengedést még tanulnom kell. Kapaszkodok, akkor is, ha már mások feladnák, és ez az állhatatosság a gyengém, ami erőssé tesz. 

de már tudom azt is:
nem kicsinység, hogy bízok
nem kicsinység, hogy szeretek
vannak sebek, amiket hagyok, hogy uraljanak
de nem adom fel
érted maradok.


2017. január 24., kedd

A mások élete



Túl sokat gondolkodok mostanában.
Mostanában? Mindig.
De milyen furcsa is az már, hogy olyan időket élünk, amikor mi magunk tesszük lehetővé másoknak, hogy belekukkoljanak az életünkbe. Persze, ez a betekintés erősen szerkesztett, filterezett, átgondolt: némileg hamis világ. Hiszen ki mutatná meg a cikis pillanatokat az életéből szívesen? Vagy a kevésbé előnyösöket, hízelgőeket, csillámporosokat? 
Mert az bizony nem fészbúk érett, hogy amikor én reggelenként három férfi mellett ébredek fel, az első szinte mindig egy bizonyos hang, majd a kérdés: Mi volt ez? - Pukiztam anya! És ezt még a jó reggelt előtt. Ami legtöbbször ezek után el is marad.
Persze nincs is baj alapvetően ezzel, csak azzal van, ha elhisszük, hogy a mások élete valóban az és olyan, amit megmutatnak magukból a közösségi felületeken. Főleg anyaként, amikor úgyis tele vagyunk bizonytalansággal, amikor sokszor el vagyunk vágva a normális emberi interakcióktól, kapcsolatoktól. Amikor sokszor ez az egyetlen fórum, ahol "találkozhatunk" másokkal.  
Amikor esendő nőként belefutunk azokba, akik hivatásos lájkvadászként "tudják a megfelelő szögeiket", amiből fényképezni kell őket, hogy hibátlanok legyenek. Hogy aztán alá lehessen kommentelni, hogy tökéletes vagy. 

Én miért nem lehetek az?
Észrevettem, hogy valami elromlott bennem útközben, vagy sosem volt jó: nem vagyok felvértezve megfelelően ezek ellen a színjátékok ellen, csupasz a lelkem. Nem tudom kizárni a külvilágot, és újra- meg újra átszűröm magamon ezeket a történéseket, benyomásokat, nem tudok leállni, nem tudok nem gondolkozni. Hát miért vagyok én ilyen? Miért szomjazom ennyire a valódi pillanatokat két ember között, miért frusztrálnak ennyire a semmiről sem szóló beszélgetések, miért akarok mindig, mindenkinek a mélyére nézni? Ezt mások nem akarják. Nem akarnak beljebb engedni, megnyílni, a filterek nélküli, szerkesztetlen kozmoszt megmutatni.
Sokszor olyan magányosnak érzem magam...

Olyan ritkák már a lélektől-lélekig típusú beszélgetések! Tekintetek, amik függöny nélkül tudnak összekapcsolódni.

Úgy hiányoznak.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy ez a hamis, talmi világ nem szédítsen el, hogy ne kívánkozzak át mások életébe, hogy alázatos maradjak azzal szemben, amit kaptam, ami nekem jutott. Hogy ne legyen követelésem, hogy is lehetne? 
Mégis sokszor elbizonytalanodom, eszembe jut, hogy vajon hol rontom el, miért maradtam így, igaz barátok nélkül? Engem már nem lehet szeretni, nincs igény rám, nem érdekelek másokat? Vagy ez törvényszerű, ha az embernek gyereke születik? Nem hiszem. Nem értem, de nagyon elszomorít.
A fény felé fordulok, a világosságot keresem, azt a másik utat, az enyémet. Az is lehet, hogy már régóta azon járok: csak nincs túl sok útitárs.
A kérdőjelek maradnak a hű társaim, a kétkedés, mindenben, önmagamban, az igazamban. Másoknak hiszek, aztán meglepődők, ha nem az igazi arcukat mutatják, akkor én miért akarom mindenáron az igazságot kikutatni? Kell az valakinek? Miért olyan életbevágóan fontos, hogy az elhangzó mondatok valódiak legyenek?

Egyszer, rég -istenem, mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna!- egy ilyen köldöknézős, lemeztelenedős csoportfoglalkozás után, valaki, akivel a lelkünk összeért, azt írta nekem búcsúzóul, hogy elviszi magával a kérdőjeleimet, kikalapálja őket felkiáltójelekké. 
Jó lenne most is egy ilyen barát.

Hé, te, ott a másik oldalon! Leszel a barátom?

2017. január 18., szerda

Affirmation


Forog körülöttem a világ, az én világom, hol találom meg benne a helyem?

Szükséges, hogy itt legyek?
Ki vagyok?
Víz vagyok, végülis.
Energiák áramlanak bennem, energiák, melyeket, azt hittem, ismerek már: most mégis úgy tűnik, semmit sem tudok. 
Nem vagyok már túl öreg az ilyen kamaszos énkereséshez?
Három várandósság, két szülés után, még sosem voltam ennyire tudatában annak, hogy nő vagyok. Most, hogy a láthatatlan szálak egy kicsit fellazultak a fiaim és köztem, újra fel kell magamat fedeznem individuumként. És én semmit sem tudok, ijesztő.
Csak azt tudom, hogy ébredezik bennem egy új, egy ismeretlen nő: sokat nem derítettem ki még róla, de tetszik. Talán magabiztosabb, talán csak jobban tudatában van a saját szexusának, és ez jó, nagyon jó. Már nem szégyelli azokat a dolgokat, amiket korábban igen, és talán lassan megtanulja megbecsülni a puhaságokat, kerekdedségeket, az oda nem illő csíkokat, szarkalábakat, csupa olyan dolgot, amit egyébként kiretusálnának.  
Soha nem szerettem annyira a hasamat, mint a szülés után, remegős, süppedős, csíkos, de otthona volt a gyermekeimnek oly sokáig, - bámulom a női test teremtő erejét, istenem, húszévesen milyen jó melleim voltak, bárcsak jobban tudatában lettem volna! És most lágy vagyok, de ez a lágyság is lehet szép. Peregnek a homokszemeim lefelé, de még itt vagyok!
vagyok, tényleg.
Nézd milyen erő van bennem!
Nézd, milyen tűz lobog bennem!
Ez én vagyok.
Bűntudat nélkül szeretkezek.
Lassan minden értelmet nyer.

A fiaimnak köszönhetően tanulom újra magamat, és azt is, hogy alapvetően milyenek azok a csodálatos férfiak. Bámulatos, hogy már ilyen kicsinek is fel-felsejlenek bennük a majdani hímek körvonalai. Az az öntudatlan, ám mégis gyengéd mozdulat, ahogy visszaigazítják a vállamról lecsúszott ruha pántját- ugyanaz, amit más férfiak, máskor, sokszor, ugyanígy megtettek. Még akkor is, ha amúgy nem volt közünk egymáshoz. És ilyenkor nagyon jó nőnek lenni... Jó a bőrömben lenni.

Így hát szerelmes leveleket írok magamnak. Nem tudom, odaérnek-e, vagy örökre elvesznek a csillagokban, és mégis. Kényszerítem magam, hogy benne maradjak a pillanatban, még ha nehéz, lehetetlen is, még ha menekülnék is, elmúlik, elmúlik, suttogom magamnak. Kényszerítem magam, hogy ne hasonlítsam a saját kezdetemet mások közepéhez. Hogy magammal szemben is legyek olyan elfogadó, mint másokkal. Talán egyszer sikerül is. Talán most vagyok az út felénél: de nem véletlen, hogy most itt vagyok. Itt kell lennem.
Ezt kell most megtanulnom.


  soha nem hagytalak el
- csak nem figyeltem rád
  és ezt
  sokkal nehezebb elfogadni



2016. december 12., hétfő

Hogyan neveljem?


Itt ez a kisgyerek, az elsőszülöttem, pár hét, és hat éves (uághrrrmauhhh).
Fogalmam sincs, hogy hogyan neveljem.
Mondataim keményen koppannak a lelkében, vigyáznom kell nagyon, hogy mit mondok neki... 
Túl jólelkű, mondta róla az óvónénink, az apja SzociSomának hívja, hiperérzékeny- olyan mint én, mi ketten, ebben (is), egyformák vagyunk, úgy látszik, sosem nő be a szívünk lágya. (F.Á.)
Dehát hogyan lehet nevelni egy ilyen csávót? Hogyan kell nevelni?
A drámahercegnő, beüti a lábát, és teli tüdőből üvölt megállíthatatlanul, mintha legalábbis levágta volna a lábujját, elképesztően idegesítő tud lenni. Közben meg röhögnék is rajta, persze, amire meg megsértődik, anya, ne nevess! Néz rám azokkal a hatalmas, kék szemeivel, Szméagol: és teszi fel azokat a nehéz kérdéseket, anya, te ugye sose halsz meg? Takony nélkül lehet élni? Te mit csináltál, mielőtt nem születtél meg? Miért szemetelnek az emberek? Az izgalmas részeket a meséből nem tudja végignézni, bőgve rohan ki a színházból, én is ilyen voltam. 
Túlságosan hasonlítunk, és én
nem tudom, hogyan neveljem.

Itt ez a másik kisgyerek, a kisebbik, két éves múlt. Képes az ujja köré csavarni bárkit, tudatosan használja fel ellenünk a szépségét, rosszat csinál, aztán kacéran ránk nevet a szeme sarkából, tudja jól, hogy úgysem tudunk neki ellenállni. Azt a kis csókos száját lebiggyeszti, az Oscar-díjas színészek tanulhatnának tőle, ahogy játssza a sértődöttet, mert bizony le lett szidva valamiért. 
Legtöbbször fogalmam sincs, hogy mit kezdjek vele. Makacs, mint az öszvér, addig mutogat, nyökög, beszél (!), amíg meg nem érteti magát, és meg nem kapja, amit akar. Anya! Jeje!! Kell!!! Inni!!! - és ismételgeti, amíg meg nem érkezek a piájával, nem unja meg (én nagyon). Néha a két keze közé fogja a füleimet, és a száját nagyra kitátva, de közben vigyorogva hajol felém, hogy megharapjon. Lefogom a kezét, határozottan a szemébe nézek, és azt mondom: ezt nem! - ahogy Vekerdy bácsitól tanultam, leszarja. Nevet, megpróbálja újra, aztán megsértődik.
Hát hogy a francba kell egy ilyen gyereket nevelni?

A nagyot jövőre iskolába kell adnom, pánikolok, hová?? A kicsi a bölcsibe megérkezve bőg, anya elmegy, igaza van. Jobb lenne együtt még. Anya, nagyon fogsz hiányozni, amikor ilyen sokáig dolgozol, mondja az én okos nagyfiam, engem meg a sírás kerülget, tudom. Ha hazaérek a melóból a fektetésre, ami nagyon ritkán fordul elő, még pisilni se tudok elmenni, mert a kicsi máris üvölt, anya elmegy. A francba. Hogyan mondjam el nekik? Én sem értem. Szerintem sem jó így, de nincs más választásom.
Tényleg nincs?
Varázslatot teremtek köréjük, jövőt tervezek nekik, közben tudom: nem rajtam múlik. Vajon elég lesz a szeretetünk, hogy megvédje őket később, ha már egyedül mennek tovább? El fogom tudni őket engedni, ha itt lesz az ideje?
Jó anya vagyok?

Melyiket etessem?
A félelmet?


Fiaim. Nem tudom hogyan neveljetek benneteket, de
a ti oldalatokon állok
örökké.


2016. október 14., péntek

Gyereknek lenni nehéz


Gyereknek lenni nehéz.

A gyerekeknek nincs hangjuk. 
Nem tudják -legtöbbször- megfogalmazni, hogy abban a kis testben mi is zajlik valójában, mit gondolnak, mit éreznek, mitől félnek. 
Születésük pillanatában idegen szagú emberek ragadják el őket az erős, éles fénybe, hidegbe, turkálnak a torkukban, fenekükben, méregetik őket, és csak nagy sokára érkezhetnek meg az ismerős szív hangjainak közelébe, melegébe. 
Újra és újra olyan helyzetekbe kerülnek bele, ahol ki kellene találniuk, mit is várnak el tőlük. 
Mert elvárnak tőlük dolgokat, bár még nem is beszélnek, de legyenek nyitottak, barátkozzanak, ne féljenek a mászókán, mert az én fiam ne legyen beszari.
Kicsi antennáikkal érzékelik a feszültséget, anya és apa ideges, de miért, nem értik, nincs nekik elmagyarázva, miattam van, én tehetek róla? Mi az, hogy számla, szerelő, kölcsönvisszafizetés?
Anya miért sír most, amikor az előbb még nevetett? Miért szid le valamiért, amiért korábban sosem? 
Miért suttognak a hátam mögött, néznek rám aggódva? Valami baj van velem?

Gyereknek lenni nehéz.

Nagyon rövid idő alatt kell megtanulniuk megbízni idegenekben, amikor közösségbe kerülnek, ahol őket otthagyják. 
Anya nélkülem megy el valahova, de mi létezünk külön? Ha nincs velem, akkor is szeret? Gondol rám?
Itt ez a sok gyerek, sokan sírnak, kiabálnak, sok a hang, a szín, sok az új, félek, ki ölel meg? 
Anyának miért könnyes a szeme, amikor kimegy az ajtón? 
Az oviban már teljesíteni kell, önállónak lenni, de mi van, ha ők még szeretnének egy kicsit kicsik maradni? Ha jó érzés még, hogy felöltöztetnek, betakargatnak, gondoskodnak rólam? 
Kockaformába kéne beülniük, beféniük, de mi van, ha ők kerekek? Ha ők futkosnának éppen, mikor leülni kell, ha kiabálnának, ha csöndben kell maradni, füzetet elővenni, tanulni, felelni, olyannal foglalkozni, ami nem érdekes igazán... Kiállni beszélni mások elé. Megfogni a kezét, beállni a sorba valakivel, akivel nem akarják. Felkelni korán. Úgy fogni a ceruzát, ahogy nem kényelmes. 

A gyerekek a mesében élnek. Ők hisznek. Mi meg magyarázzuk nekik, hogy ez nem a valóság. De az ő valóságuk nem olyan, mint a miénk, és mégsem mi alkalmazkodunk hozzájuk, hanem nekik kell hozzánk. A gyerekek feltétel nélkül szeretnek, s nem értik, hogy lehet máshogy is, elfogadják a hibáinkat, nem akarnak kijavítani, ölelnek, szorítanak, pofit hozzánk dugnak, jéghideg ujjacskákat a tenyerünkbe, anyamégegyszer!

A gyerekek csodálatosak. 
Tanítómesterek. 
Példaképek.
Hősök.

A gyerek ígéret, hogy a holnap jobb lesz. 
Még nincs veszve semmi, a varázslat létezik. Épp most kiabál, hogy: anyaaaa! vééégeztem! Töröld ki a fenekeeeeeem!



fotó: www.csepregiphotography.hu


2016. szeptember 27., kedd

Hibajelentés


Pár hete, hónapja beszélgettem az egyik szomszéd néninkkel, mesélte, hogy a férje, így nyolcvan körül, elesett, kórház, félrekezelés, most pelenkázni kell, nem tud beszélni. Azt mondta nekem, csendesen zokogva: "Mi lesz így velem? Le vannak tojva az unokák, mindenki le van tojva, mi lesz velem nélküle? Azt mondta, még van tizenöt évünk!" 
Ezen persze én is elbőgtem magam.
Még van tizenöt évünk, mondta az öreg optimistán. Együtt. Közösen.
Sokszor eszembe jut, milyen kivételes is ez az életszakasz, amiben élünk: még élnek a szüleink, még fiatalok vagyunk, egészségesek, még kicsik a gyerekeink, nekik még mi vagyunk az egész világ. De tudom: ez egy pillanat alatt megváltozhat, és sok minden, ami addig magától értetődő volt, hiánycikk lesz. Igyekszem nem elfeledkezni erről. Hálásnak lenni mindazért, ami megadatott. 
Nekünk vajon hány évünk van?
Még felfelé számolunk, vagy már visszafele?

Így, amikor kissé összetörve ülök a gyerekpszichológus irodájában, próbálom nem egy csődtömegnek érezni magam. Hát ide jutottunk, a fiam miattam kicsit kisiklott a megszokott vágányról. Nem súlyos, nem kóros, mondja a pszihó néni, én meg kicsire húzom össze magam, és próbálok nem összeomlani. 
Ott még nem tartunk, hogy a fiamnak is el kéne jönnie, hogy ide kéne járnia, ez amolyan tanácsadás. Nekünk. Hogy mi szülők, mit tehetnénk, hogy jobb legyen.
De akkor is.  
Én tehetek róla, hogy ide jutottunk, mert a munkába való visszatérésem felborított mindent. A rendszer, ami egyébként sem volt atombiztos, most végképp felbomlott, és az én kicsi-nagy, okos, hiperérzékeny óvodásom megsínyli ezt a változást. Igaza van. 
Néha, ilyenkor, amikor utolér  a nagy büdös valóság, az gondolom: talán nincs is más értelmes dolog, mint gyerekeket csinálni. Sehol máshol nincs ez a kristálytiszta pozitív erő, mint bennük. A kis karjaik szorításában, a nedves puszijaikban, tapogató ujjacskáikon a koszos köröm: még az is tökéletes. Bárcsak soha ne érne el ide hozzánk a világ! Bárcsak megóvhatnám őket mindettől!
A kicsit a bölcsiben egy idegen kezébe adom, még visszanézek az ajtóból, kitárt karjait felém nyújtva sírja, hogy anya. Kint, az utcán, leülök a halvány napsütésben a padra, kicsire húzom össze magam, és próbálok nem összeomlani. 
Jó lesz neki ott.
Jó lesz neki ott?

Hát nem velem kéne lennie, lenniük? Hát nem nekem kéne varázsütésre elűzni ezeket a szúrós seggű lidérceket? Hát milyen irányba halad ez a mocskos, túlfejlett, túlnépesedett, ostoba világ?
És én, vajon jó irányba megyek-e? Vajon jól teszem, hogy visszamegyek dolgozni, vajon a pénz a lényeg itt? 
Hiszem, hogy nem az fog számítani, hogy márkás volt-e a cipő a lábukon, hogy a fenekük alatt menő autó gurult-e, hogy hány négyzetméteres volt a szobájuk. 
Hiszem, hogy az együtt töltött idő számít. Hogy azt mivel töltjük meg. Hogy majd később, ha már felnőttek, és élik a saját életüket, és összejövünk, akkor legyen sok olyan mondat, ami úgy kezdődik: emlékszel, amikor...?
Anya, ugye mi örökké együtt leszünk, kérdezi a nagy.
A kicsi, a bölcsis öltöztetőasztalon állva, kis testének egész erejével átölel. De jó, hogy itt vagy, hogy eljöttél értem, mondja az ölelése.
Igen, én tudom. Jó lenne mindig felfelé számolni.
Jó lenne nem hibázni. Nem ártani senkinek. De néha, el kell bukni, csak egy kicsit. Tudom.

Tekerek hazafelé az őszi napsütésben. Hátranyújtom a kezem, és a tenyerembe simul egy aprócska kéz. Így jövünk mi hazafelé, kéz a kézben, én és a fiam.

minden rendben lesz





Popular Posts

Followers

Keresés ebben a blogban

Blogger templates

Blogroll

Popular Posts