Pages

2019. április 16., kedd

Bocsánat

Régi társam, a bűntudat, ideült a szúrós seggével a lelkemre, és úgy tűnik, nem tágít egyhamar. És, bár mondhatnám, hogy megszoktam a jelenlétét, a súlyát egyre jobban érzem, és én fáradt vagyok már, nagyon fáradt.
Így hát felveszem a harcot a csodafegyverrel: megbocsájtok önmagamnak.

Feloldozom magam.
Mindenért.

Helló én! Itt vagyok. nem is vagyunk olyan rosszak.

Nem haragszom már rád azért, amilyen vagy.

Hogy nem nőttem nagyobbra, karcsúbbra, hogy kicsi és kerek vagyok, mert ez a kerekdedség szép.
Hogy a szemem alatti karikák egyre sötétebbek, és talán már soha nem halványulnak el, emlékeztetőül  genetikai örökségre és a rengeteg átvirrasztott éjszakára, a forgolódásokra, az anyarosszatálmodtamokra. Megbocsájtok, mert a szemem kékje átható, mint a tenger, és szép.
A ráncokra sem haragszom, hiszen csak azt jelzik, hogy éltem: hogy nevettem, sírtam, hunyorogtam a napra, hatalmasakat ásítottam, túrtam az orrom... vajon az univerzum miért tartotta fontosnak belevenni a teremtésbe a fikát?
Már látom a nőt magamban, és ez a nő szép. Soha nem láttam meg magamban ezt a szépséget, csak nagyon ritkán, illó pillanatokra, azt hittem, délibáb, hogy fénytörés, nem volt rá bizonyítékom. Most már nem keresek semmi ilyet, csak hagyom. Csak érzem.
Talán már jártam itt. Ismerem ezt a helyet. Öntudatlanul is tudom az utat, ha hinnék magamban, ha lehunynám a szemem, odatalálnék, ha mernék, ha, ha...
Megbocsájtom magamnak a gyávaságot.
Nincs javított kiadásom. Ez van. Ezzel kell dolgoznom.
Milyen ostoba is voltam! Vajon felment-e, hogy most már tudom?
Ó nem, elfejeltettem.
Ezért sem haragudhatok magamra.
Úton vagyok, sok a zsákutca, vissza kellett fordulni...félek, sosem találok oda.

Megbocsájtok a félelmemnek is.
Annak a fajtának, ami megbénít, kihűti a tagjaimat, ott motoszkál a koponyámban únos-untalan, zsolozsmázza azokat a mondatokat, melyek fullasztó béklyóként tekerednek körém. 
Annak a fajtának, ami eluralkodott rajtam azon a tíz perces úton a fa felé, amikor azt hittem, nem élem túl, hogy megszűnök létezni, hogy az a jeges remegés szétszórja a csontjaimat...
A féltésnek, azokért, akik nagyon fontosak nekem, és ami miatt sokszor hülyeségeket csinálok, mert hagyom, hogy (félre)vezessen. Már tudom, hogy nem óvhatok meg mindig mindenkit, és, hogy a rossz is komoly indokkal érkezik az életünkbe.
A kishitűségnek, ami azt mondja nekem, hogy nem vagyok jó, hogy nekem nem jár, nem való, nem vagyok elég, nem lehet. Nekem kell erősebbnek lennem, megmutatnom, hogy igenis képes vagyok.

Megengedem, hogy néha szar anya vagyok, hogy türdelmetlen, átgondolatlan, hogy nem figyelek annyira a fiaimra, ahogy igényelnék, mert rájöttem, hogy van egy életem rajtuk kívül is, és, bár ők mindenütt, mindenben ott vannak, mégis, paradox módon van, hogy egyedül vagyok. Kicsi korom óta szerettem egyedül lenni. 

Megbocsájtok magamnak, hogy szeretek. Hogy bolondul, makacsul, minden ésszerűség ellenére, még mindig, érthetetlenül... szeretek. Talán a szívemmel van valami baj, hogy nem úgy működik, ahogy kéne. De jól van ez is így. Tudok valamit, amit sokan nem. 
Már tudom azt is, hogy nem hibáztathatok másokat- de magamat sem. 
Javíthatatlan vagyok, és ebben a tökéletlen tökéletességben létezem egy olyan világban, ami mindig, mindenütt a perfekcióra törekszik, terel egy olyan irányba, amerre én nem akarok menni. De meglátom a fényt a legsötétebb helyeken is.
Már nem haragszom magamra az elbaltázott mondatokért, amiket visszaszívnék, helyzetekre, amikor totálisan hülyén reagáltam, amikor bántottam másokat. Soha nem akartam rosszat senkinek, és ez persze nem mentesít, mégis könnyebb, hogy tudom. 
Tiszta vagyok.

Már nem haragszom a felnőtt és felelősségteljes Andreára, aki mindig megfelelően igyekszik cselekedni, aki uralkodik magán akkor is, amikor bolondul engedni kéne, hogy kitörhessen a gyermeki én, akinek sírnia, toporzékolnia, üvöltenie kéne... mégis beéri egy szomorkás mosollyal. Egyszer majd, talán, néha sikerül elengedni ezt a kontrollt.
Egyszer majd, talán, már nem fog dadogni a szívem, és én megtanulom elfogadni, hogy más a ritmusom. Amikor más emberek lelke fekszik, az enyém akkor kel. És ez jó.

A csillagaim együttállnak, gravitálódok a végzetem felé, szürkehályog a szememen: csak azt látom, amit látni akarok
csak azt látom, ami igazán fontos
tengereket választok ketté önmagamban
az ingám kileng

és én itt vagyok

köszönöm, hogy itt lehetek.





2018. október 2., kedd

A fájdalomról


Fénytelen, fakó szürkeség odakint, aztán felszikrázik a nap, a madarak zavarodottan csirpegnek, hát hol van az ősz? Hová ment el ilyen hamar a nyár?
Mintha minden visszafojtott lélegzettel várna...
Várna valamire, hogy megtörténjen.

Gyermekkoromban fülfájós voltam, sokszor szúrták fel, mert akkoriban nem volt más megoldás, vagy nem volt senki, aki megkérdőjelezze az eljárás szükségességét. Ez az első fájdalom, amire emlékszem. Bedagadt szemmel, elakadó lélegzettel a hideg, bepárásodott buszon ülve a barna műbőr ülésen, hazafelé a dokitól, óvodás lehettem talán. Érzem az orromban a szagokat, érzem a könnyeket, a fantomfájást... Homályos emlék csupán, inkább egy hangulat, ami visszatér, kísérteni, minden alkalommal, amikor beteg a fiam. De ezúttal nem adom meg magam olyan könnyen: küzdök, hogy neki ne kelljen átélnie azt a fájdalmat, amit nekem. Legalább.


Az elmúlt években viszont rájöttem, hogy a fájdalom szükséges. Tudom a helyét is, most már meglehetősen pontosan, hullámokban áraszt el, zsibbad a szívem, a tenyerem kihűl, miközben minden másom forró marad, és olyan nehéz lélegezni...
Igen, a fájdalom itt van, a mellkasom közepében. 
Igyekszem megadni magam neki, hagyom, hogy vezessen, mert már azt is tudom, hogy az erő nem abban rejlik, ha elmenekülünk előle, hanem ha elébe állunk. Így szültem meg a fiaim, átadtam magam azoknak az iszonytató hullámoknak, elborítottak, letepertek, újra és újra és újra... de az a fájdalom a testem fájdalma volt, az izmok, a csontok és izületek játéka, a hús prózai terméke, mindent elárasztott, de elmúlt hamar. Ez, ami most van, nem kézzelfogható, ez a léleké, a szívé, ez itt van, bent, nem mutatja kis semmilyen gép, nem mulaszthatja el semmilyen kemikália.


Nézd, ez én vagyok, akit látsz, nyugodt vagyok. Higgadt. De belül minden összeomlott, észreveszed? Látod a szememben a néma kiáltást, meghallod-e, válaszolsz-e? 
Mindannyian démonokat hurcolunk magunkkal. Némelyikünknek csendes, szelíd, kicsi jut, és vannak, akik óriásiakat cipelnek könnyedén. Én nem tudom, melyikbe tartozom. Sokáig észre sem vettem, magától értetődő volt, hogy ez a valami itt van bennem.

Nézd, ez én vagyok, felszegett állal dacosan állok az örvénylő szélviharban, nem látsz rajtam semmit.
De félek. 
De reszketek és fázom.
De az erőm véges.

Nem tudom, hogyan kell segítséget kérni.

Mondd hogy egyszer vége lesz. 
Mikor lesz vége már?
Mikor érünk már oda?
Kinyithatom már a szemem?
Túl vagyok már a nehezén?

Lehet azokra a kérdésekre, hogy hogy vagy, mizu, azt válaszolni, hogy: rosszul, segíts? Hallgass meg, hogy ne kelljen egyedül cipelnem, hadd tegyem le egy pillanatra. Csak hallgass meg, és nem is kell, hogy szólj, csak érints meg kicsit, hogy érezzem: megértesz. Az utat egyedül kell bejárnom, tudom. De hallgass meg. 
Vajon tudunk nyitott szemmel járni, figyelni a körülöttünk lévőkre, és észrevenni a szemükben ezt a néma segélykiáltást? Vajon tudjuk-e hogy hányan vannak, akik ezzel az érzéssel fekszenek le, és kelnek fel reggel? 
Mert amikor így fekszel le, akkor az ébredés a legnehezebb. Egy pillanatig még nem emlékszel semmire, még minden rendben van, csak pár szívdobbanásnyi időre, aztán egyszer csak tarkón vág a valóság, és elkezdesz emlékezni mindenre, és rájössz, hogy nem múlt el. Álmodtál egész éjszaka, lebegtél a nemlétben, de most fel kell kelned, és itt van megint, és sajog, és nem kapsz levegőt, és összegörnyednél, és átkozódnál, és pörölnél a sorssal, az univerzummal, az isteneddel... 
De tudod, hogy nem lehet követelésed az élettől.
Hát tanulj meg hálásnak lenni ezért is.
Tudtad, hogy vissza kell majd adnod.
Hát szedd össze magad!
Rázd le magadról!

engedd el ---


Nézd, ez én vagyok: sebeket adok és kapok- bűnös vagyok, és nincs feloldozás. Talán egyszer majd feloldozom magam emiatt. Talán egyszer majd szeretni tudom magam mindezekért is.
De erős vagyok, erősebb, mint azt bárki gondolná.
És gyenge is vagyok, és kicsi, és elveszett... hát mutasd meg az utat.

Hát itt vagy megint, fájdalom. Gyere: készen állok. Itt vagy megint, mert itt van az ideje, talán ezúttal megtanulom, rájövök, megoldom, kibogozom. Csupasz a mellkasom, gyere.

Segíts.




















2017. október 17., kedd

Szerelem


A szerelem lassan érkezett. Észrevétlenül.
Talán egy pulcsi képében, amit magam köré tekertem, mint egy ölelést. Talán a hosszú, véget érni nem akaró pillantásokban, a feloldódásban.
A szerelemnek szantálillata van.
A szerelem itt van folyton, s mégis, van, hogy nem találom.
A szerelem néha egy fa, vagy az égen a felhő, a szoknyám alá libbenő szél, egy mondat egy dalból, amit újra és újra meghallgatok.
A szerelem néha fáj. Nagyon.
A szerelem, hogy nevetek akkor is, ha sírni kéne igazán.
Hogy feláll neki akkor is, ha nem sminkeltem és elfelejtettem borotválkozni.
Hogy általa felfedezek magamban ismeretlen részeket, melyek nélkül élni nem lehet.
Hogy behúzom a hasam, hogy karcsúbbnak tűnjek, de sokszor magam viccelődök a hurkáimmal, hogy nincs olyan, titkosnak hitt porcikám, amit ne látott volna. Hogy a részeim, a testem köré alakult, fejlődött, mint ahogy a vadszőlő kúszik fel a ház falára. 

A szerelem harctér, ahol  mindketten ugyanazon az oldalon állunk, mert
a szerelemért küzdenem kell. Küzdeni akarok.

A szerelmet nem érdeklik a terveim, a kislánykori álmaim, naiv, éretlen elvárásaim a megfoghatatlannal szemben. Nem azért jött, hogy elégedetté tegyen, hogy megvalósíthassam az elképzeléseimet, kielégíthessem a vágyaimat. Azért jött, mert jönnie kellett. Mert itt volt az ideje.
A szerelem egy pillanat, ami örökké tart.
A szerelem nem választás kérdése.
Nem lehet előrejelezni. Fogadni rá, kényszeríteni, hívni magamhoz, megvesztegetni hamis ígéretekkel, füllentésekkel. Hazugságokkal.
A szerelem mindezek ellenére, mindezekért
marad.
A szerelem jövő időben beszél.

A szerelem horkol. Nagyon. 
Van, hogy kopott rajta a póló, hogy érzem a fejbőre illatát, hogy elbeszélünk egymás mellett, hogy bántjuk egymást, pedig nem akarjuk, van, hogy nagyon nehéz megölelni, pedig mindennél jobban szeretném. Van, hogy nem merem. Van, hogy félek hozzá szólni. Hogy ránézek, és tudom, hogy mit érez. Hogy érzem őt.
A szerelemnek szép vagyok, akkor is, ha a szeme láttára öregszem meg. A szerelem szól, hogy szépnek lát, akkor is, ha nem akarom hallani. A szerelem néha nem veszi észre, három nap után sem, hogy kilakkoztam a körmömet. 
A szerelem hisz nekem. Hisz bennem. 
Akkor is, ha én már nem hiszek önmagamban. 
A szerelem könnyeket hullat értem, és hagyja őket legördülni, nem szégyenkezik miattuk. 
A szerelem felhasít, alulról felfelé, kezében egy borotvaéles szamurájkarddal, és szétnyit, mint egy kókuszdiót, mert előfordul, hogy a szerelem oda üt
ahol a legjobban fáj.

A szerelem egy burok, ami körülvesz, puhán. 
Nővé értem mellette.
Férfivé válik mellettem.
A szerelem minden egyes férfi, aki meglátta bennem a nőt, de valójában a szerelem 
csak

egyetlenegy.

A szerelmet lézerélesen látom, csupasz valójában, a hibáival együtt, és mégis, mindezek ellenére, mindezekért,
ő a    
s z e r e l e m.




2017. augusztus 29., kedd

Sacred/scarred bodies

A bőröm.
Nem biztonságos hely többé.
Már nem vagyok úgy elég, ahogy vagyok, a külvilág többet követel tőlem, többet,  mint amit adhatok, és mégis megpróbálom, tudván tudva: úgyis elbukok.
Belém égnek a fürkésző pillantások, amik végigsöpörnek testemen- vajon van olyan részem, ami makulátlan?
Nem hiszem.
Bámulom a gyermekeim, kis testük csupa tökéletes ív és vonal, a fények és árnyékok játéka rajtuk olyan, mint egy festmény, ismerem minden porcikájukat. Az én hibás, formátlan testem alkotta az ő hibátlan formáikat.
Ó, hogy fájnak ezek a kutató nézések, a tudat, hogy sohasem lehetek elég jó nő, hogy szabálytalanságaim nem férnek bele semmilyen szépségideálba! Milyen védtelen, kicsi és sebezhető is vagyok...
Így hát bámulom a fiaim, a nagyobbikban már fel-felsejlenek a majdani férfi körvonalai, és arra tanítom őket, hogy tisztelettel forduljanak a nők felé, hogy ne felhasználják, eldobálják őket, és csak remélhetem, hogy soha nem fogják majd megalázni, becsmérelni a lányokat, akiket feléjük sodor az élet.
Igen, súlyos lidércek ülnek a vállamon, ártó gondolatokkal terheltek, melyek megtalálják az emelkedett pillanataimat, hogy aztán a fülembe sugdoshassanak, és én lezuhanjak a földre, szárnyszegetten.

Emelkedett pillanataimban a lépteim könnyedek és rugalmasak, nem foglalkozok azzal, hogy mások hogyan látnak, és mit gondolnak rólam, csak érzem magam és a testemet. Egy láthatatlan szálon suhanok előre, megerőltetés nélkül, a külvilág nem férkőzik be, csak szűrt, halk hangok hallatszanak. Aztán elég egy pillantás, hogy ez a törékeny építmény kártyavár-módra omoljon össze.
Hát hogy lehet gyűlölnöm ezt a testet, az én testemet? Viszolyogva állni a tükör előtt ruhátlanul, bámulni minden egyes hibát, kiábrándultan nézni farkasszemet önmagammal? 
Csak létezem.
És ebben a létezésben felkutatok minden egyes tévedést, amit elkövettem- ez elmém újrajátssza mindazt, amit a szívem nem tud kitörölni. Folyamatosan mozgásban vagyok- távolodok valamitől, és közeledek valami felé, és enyém a döntés: melyik a fontosabb.
De válaszaim nincsenek.
Ugyanakkor bennem vannak azok a nők, akik körülvesznek: nők, akik vére ereimben kering, a sötét karikákban a szemem alatt, csontjaim vonalában, ízületeimben, köldököm árkában, de itt vannak azok a nők is, akik szeretetükkel alkotnak köteléket, nővéri szövetséget körém, az egyke gyerek köré. Felnevelnek, még akkor is, ha közben én is nevelem őket, burkot fon körénk a megértés, hisz ugyanazt a nyelvet beszéljük. Soha nem volt még az életemben ilyen erős háló, melynek minden pontján egy lenyűgöző, bámulatos nő áll, aki erejével emel fel, miközben nem fél pőrén megállni előttem, és felvállalni gyengeségeit is, és nem ítélkezünk egymás felett. Testem máshogy rezeg a közelükben, lélegzetem az ő ritmusukra vált át, és persze az is lehet, hogy mindez nem tart örökké, és majd vissza kell adnom, mind eddig mindig, de a nyom, amit rajzoltak életem vonalára, velem marad majd, szívem otthonra talált bennük. 
Már nem vagyok egyedül mindazzal, ami bennem van.

Veszteségeim is velem maradnak, kirakósdarabok, melyek hiányt jeleznek, és én minden erőmmel azon vagyok, hogy a nap végén ne érezzem azt, hogy legyőztek- és mégis, van, amikor tudom, hogy ezen a fura csatatéren én vagyok a gyengébb fél, hogy sebzettebb vagyok, mint azt beismerni szeretném. Még akkor is, ha erősnek mutatom magam. Akkor is, ha úgy teszek, mintha elhinném, az életem választás kérdése.
Javíthatatlan vagyok.
Vajon azért gyűjtjük magunk köré az embereket, mert őket látjuk igazi valójukban, vagy azért az érzésért, amit belőlünk kiváltanak önmagunkról, és amilyenekké válunk a közelükben?
Szavak tolulnak, tömörülnek a nyelvemen: visszaszívom őket. Igyekszem megtanulni, hogy mikor léphetek közelebb, és mikor kell teret adnom, talán egyszer sikerül is majd.
Talán egyszer majd megbocsájtok önmagamnak.
Talán, egyszer, majd, elnézem annak a valakinek ott a tükörben, hogy nem tökéletes, hogy nem olyan, mint amilyennek látni szeretném.

Nyár van, kezem felemelem a fejem fölé, nézem, ahogy a nap átsüt az ujjaim között, hajamba kap a langyos szél, bőröm aranybarna, de sebes. 
Nyár van, és zizzennek a nehéz, sűrű illatok, megcsillan a leveleken a fény, és érzem a testemen a forróságot, és lélegzem, és legszívesebben folyton csak mezítelen lennék, hogy minél nagyobb felületen érintkezhessek mindazzal, ami itt és most van.
Közeledik az ősz.

de én még mindig
fiatal vagyok







2017. május 31., szerda

Életem


Az én életem.
Néha siettetném. Átugranám a nehezét. Közben persze tudom: nem spórolhatom meg magamnak a leckéket. Magamnak és azoknak, akiket szeretek, és, mert létünk összefügg, mint az összefűzött gyöngyök, ahogy futnak egymás után, néha távolodnak, néha összekoccannak... a tanulnivaló közös. 
A világ, a körülöttem lévő világ, folyton csak időt akar spórolni, rövidítéseket tenni, hogy minél gyorsabban jussunk egyik helyről a másikra, minél gyorsabban töltsünk le tartalmakat, érjünk el dolgokat, mindenki gyorsan akar lenni valaki, eljutni valahová, megszerezni azt, és akit, amire és akire vágyott... de közben elveszik a lényeg. Az időt megspórolni nem lehet: csak eltölteni. Úton lenni nem véletlenül szükséges, de a most számít igazán. A holnap csak egy elvont fogalom a fejemben, nem létezik. A mában kell maradnom, nem a holnapba vágyakozni, remélvén, hogy majd akkor könnyebb lesz. 
A jelenem. Az én életemben az itt és most. Az utazás, ahol néha, úgy tűnik, hogy visszahajítanak a kiindulási pontra. Vagy még visszább. 
Az én életemben néha összeomlok, bennem és körülöttem, - mindenütt romok. Újra kell építenem magamat, megismerni, ki is lakik igazából odabent. Annyi éven át voltam elsősorban - és sokszor kizárólagosan - anya, hogy az ember, aki vagyok, elveszett, elbújt, elnyomtam, nem volt fontos, hogy rá figyeljek. És most újra itt van, kezét tördelve ácsorog a kapuban, és nem tudja, beléphet-e, van e hozzá joga, várják-e még. Szívesen látják-e.
Minden egyes nap próbálom engedni, hogy az űr, ami aközött van, aki lenni szeretnék, és aki vagyok, inspiráljon, ne pedig megijesszen. 
De legtöbbször mégis rémült vagyok. Mások hibáit, gyarlóságait könnyedén elfogadom, de magamnak nem tudok megbocsájtani. Adni akarok, adni, akkor is, ha már nincs miből, mélyebbre ásni önmagamban, szeretni, hogy magamat is szerethessem már végre, úgy ahogy vagyok, pőrén, filterek nélkül, szépítés nélkül. Ahogy kell.
Tenyerem kinyújtva, szabadon vehet belőle, aki akar, hagyom. Nem tudom, hogy mit kérek cserébe. 
Szeretni mégis hátratett kézzel szeretek. A szívemmel előre. Védtelenül.
Az én életemben soha nem nő be a szívem lágya.  
Talán mindannyian idegenek vagyunk belül. Talán mindenkinek megvan a belső káosza, amiről nem beszél, talán csak annyit kéne tennünk, hogy ahelyett, hogy lehúznánk egymást és magunkat, igazi erőt mutatnánk, és segítenénk felépíteni a másikat. Talán csak annyit kéne tennünk, hogy felvállaljuk  és megmutatjuk a saját káoszunkat.
Az én életemben sok fájdalom gyűlt össze. Sokáig elnyomtam mindet, de most forró lávafolyamként tör a felszínre, és én engedem. Már tudom, hogy a rosszat is meg kell élni, hogy a félelem még nem tesz sérthetetlenné, már tudom, hogy milyen vékony a bőröm, hogy milyen könnyen sérül, és a rajta lévő hegek térkép -módra mutatják, hogy a szívem merre járt. 

Az én életemben más vagyok. Különbözöm, és mégis ugyanolyan vagyok, de már nem akarok hasonlítani. Vannak részeim, amiket nem lehet megszelidíteni.
Az életemben túlságosan őszinte vagyok, az esztelenségig az. Azt mondják: nem kéne, megbánom majd. De az én életemben ez nem megy másként.
Az életemben az elengedést még tanulnom kell. Kapaszkodok, akkor is, ha már mások feladnák, és ez az állhatatosság a gyengém, ami erőssé tesz. 

de már tudom azt is:
nem kicsinység, hogy bízok
nem kicsinység, hogy szeretek
vannak sebek, amiket hagyok, hogy uraljanak
de nem adom fel
érted maradok.


2017. január 24., kedd

A mások élete



Túl sokat gondolkodok mostanában.
Mostanában? Mindig.
De milyen furcsa is az már, hogy olyan időket élünk, amikor mi magunk tesszük lehetővé másoknak, hogy belekukkoljanak az életünkbe. Persze, ez a betekintés erősen szerkesztett, filterezett, átgondolt: némileg hamis világ. Hiszen ki mutatná meg a cikis pillanatokat az életéből szívesen? Vagy a kevésbé előnyösöket, hízelgőeket, csillámporosokat? 
Mert az bizony nem fészbúk érett, hogy amikor én reggelenként három férfi mellett ébredek fel, az első szinte mindig egy bizonyos hang, majd a kérdés: Mi volt ez? - Pukiztam anya! És ezt még a jó reggelt előtt. Ami legtöbbször ezek után el is marad.
Persze nincs is baj alapvetően ezzel, csak azzal van, ha elhisszük, hogy a mások élete valóban az és olyan, amit megmutatnak magukból a közösségi felületeken. Főleg anyaként, amikor úgyis tele vagyunk bizonytalansággal, amikor sokszor el vagyunk vágva a normális emberi interakcióktól, kapcsolatoktól. Amikor sokszor ez az egyetlen fórum, ahol "találkozhatunk" másokkal.  
Amikor esendő nőként belefutunk azokba, akik hivatásos lájkvadászként "tudják a megfelelő szögeiket", amiből fényképezni kell őket, hogy hibátlanok legyenek. Hogy aztán alá lehessen kommentelni, hogy tökéletes vagy. 

Én miért nem lehetek az?
Észrevettem, hogy valami elromlott bennem útközben, vagy sosem volt jó: nem vagyok felvértezve megfelelően ezek ellen a színjátékok ellen, csupasz a lelkem. Nem tudom kizárni a külvilágot, és újra- meg újra átszűröm magamon ezeket a történéseket, benyomásokat, nem tudok leállni, nem tudok nem gondolkozni. Hát miért vagyok én ilyen? Miért szomjazom ennyire a valódi pillanatokat két ember között, miért frusztrálnak ennyire a semmiről sem szóló beszélgetések, miért akarok mindig, mindenkinek a mélyére nézni? Ezt mások nem akarják. Nem akarnak beljebb engedni, megnyílni, a filterek nélküli, szerkesztetlen kozmoszt megmutatni.
Sokszor olyan magányosnak érzem magam...

Olyan ritkák már a lélektől-lélekig típusú beszélgetések! Tekintetek, amik függöny nélkül tudnak összekapcsolódni.

Úgy hiányoznak.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy ez a hamis, talmi világ nem szédítsen el, hogy ne kívánkozzak át mások életébe, hogy alázatos maradjak azzal szemben, amit kaptam, ami nekem jutott. Hogy ne legyen követelésem, hogy is lehetne? 
Mégis sokszor elbizonytalanodom, eszembe jut, hogy vajon hol rontom el, miért maradtam így, igaz barátok nélkül? Engem már nem lehet szeretni, nincs igény rám, nem érdekelek másokat? Vagy ez törvényszerű, ha az embernek gyereke születik? Nem hiszem. Nem értem, de nagyon elszomorít.
A fény felé fordulok, a világosságot keresem, azt a másik utat, az enyémet. Az is lehet, hogy már régóta azon járok: csak nincs túl sok útitárs.
A kérdőjelek maradnak a hű társaim, a kétkedés, mindenben, önmagamban, az igazamban. Másoknak hiszek, aztán meglepődők, ha nem az igazi arcukat mutatják, akkor én miért akarom mindenáron az igazságot kikutatni? Kell az valakinek? Miért olyan életbevágóan fontos, hogy az elhangzó mondatok valódiak legyenek?

Egyszer, rég -istenem, mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna!- egy ilyen köldöknézős, lemeztelenedős csoportfoglalkozás után, valaki, akivel a lelkünk összeért, azt írta nekem búcsúzóul, hogy elviszi magával a kérdőjeleimet, kikalapálja őket felkiáltójelekké. 
Jó lenne most is egy ilyen barát.

Hé, te, ott a másik oldalon! Leszel a barátom?

2017. január 18., szerda

Affirmation


Forog körülöttem a világ, az én világom, hol találom meg benne a helyem?

Szükséges, hogy itt legyek?
Ki vagyok?
Víz vagyok, végülis.
Energiák áramlanak bennem, energiák, melyeket, azt hittem, ismerek már: most mégis úgy tűnik, semmit sem tudok. 
Nem vagyok már túl öreg az ilyen kamaszos énkereséshez?
Három várandósság, két szülés után, még sosem voltam ennyire tudatában annak, hogy nő vagyok. Most, hogy a láthatatlan szálak egy kicsit fellazultak a fiaim és köztem, újra fel kell magamat fedeznem individuumként. És én semmit sem tudok, ijesztő.
Csak azt tudom, hogy ébredezik bennem egy új, egy ismeretlen nő: sokat nem derítettem ki még róla, de tetszik. Talán magabiztosabb, talán csak jobban tudatában van a saját szexusának, és ez jó, nagyon jó. Már nem szégyelli azokat a dolgokat, amiket korábban igen, és talán lassan megtanulja megbecsülni a puhaságokat, kerekdedségeket, az oda nem illő csíkokat, szarkalábakat, csupa olyan dolgot, amit egyébként kiretusálnának.  
Soha nem szerettem annyira a hasamat, mint a szülés után, remegős, süppedős, csíkos, de otthona volt a gyermekeimnek oly sokáig, - bámulom a női test teremtő erejét, istenem, húszévesen milyen jó melleim voltak, bárcsak jobban tudatában lettem volna! És most lágy vagyok, de ez a lágyság is lehet szép. Peregnek a homokszemeim lefelé, de még itt vagyok!
vagyok, tényleg.
Nézd milyen erő van bennem!
Nézd, milyen tűz lobog bennem!
Ez én vagyok.
Bűntudat nélkül szeretkezek.
Lassan minden értelmet nyer.

A fiaimnak köszönhetően tanulom újra magamat, és azt is, hogy alapvetően milyenek azok a csodálatos férfiak. Bámulatos, hogy már ilyen kicsinek is fel-felsejlenek bennük a majdani hímek körvonalai. Az az öntudatlan, ám mégis gyengéd mozdulat, ahogy visszaigazítják a vállamról lecsúszott ruha pántját- ugyanaz, amit más férfiak, máskor, sokszor, ugyanígy megtettek. Még akkor is, ha amúgy nem volt közünk egymáshoz. És ilyenkor nagyon jó nőnek lenni... Jó a bőrömben lenni.

Így hát szerelmes leveleket írok magamnak. Nem tudom, odaérnek-e, vagy örökre elvesznek a csillagokban, és mégis. Kényszerítem magam, hogy benne maradjak a pillanatban, még ha nehéz, lehetetlen is, még ha menekülnék is, elmúlik, elmúlik, suttogom magamnak. Kényszerítem magam, hogy ne hasonlítsam a saját kezdetemet mások közepéhez. Hogy magammal szemben is legyek olyan elfogadó, mint másokkal. Talán egyszer sikerül is. Talán most vagyok az út felénél: de nem véletlen, hogy most itt vagyok. Itt kell lennem.
Ezt kell most megtanulnom.


  soha nem hagytalak el
- csak nem figyeltem rád
  és ezt
  sokkal nehezebb elfogadni



Popular Posts

Followers

Keresés ebben a blogban

Blogger templates

Blogroll

Popular Posts