Milyen érzés szülni? I.

Először csak magukról a történésekről írok.

Szombaton reggel arra ébredek, hogy valami kifolyik belőlem- mint utóbb kiderült, ez a nyákdugó (olyan, mint a tojásfehérje, nyúlós és áttetsző). Fájdalom, egyéb különös érzés semmi, szörfölgetés a neten, lehet egy héttel a szülés elött is, na jó. (Kedves egész nap dolgozik.) Napközben semmi, este 10 fele enyhe fájdalom, éjfélre, mire a Kedves hazaér, erősebbek, de nem vészes, olyan 10 percesek. Akkor én lefekszem egy kicsit aludni, mondja ő. Én persze nem tudok, a fájások erősödnek, olyan kettő körül azon kapom magam, hogy a laptoppal az ölemben ülök az ágyon és a "szülés megindulásának jeleit" guglizom ki a neten. Az ifjú apuka némileg türelmetlen, sűrű bazmegolások közepette jelzi, hogy tán indulhatnánk. Mégiscsak 90 km-re van a kórház.
Mire én kényelmesen leslattyogok az emeletről, ő már az autót melegíti elő. Én még zuhanyoznék. Hosszasan, ahogy szoktam. Mivanmáá, mondja ő, nyugi, mondom én, azt olvastam, ha a meleg vízre elmúlik nem is szülés. Nem múlik el.
Autóba be, ez jó, mert ott az óra a műszerfalon, négy perces fájások, olyan 20 másodpercig, néha két percesek, de enyhébbek, közben Eric Clapton ánplágdol. Aszittem, majd beszélgetünk, de nem nagyon, bár a hangulat jó, bíroménezt. Néha a fogam között szívom be a levegőt. Főúton 160, faluban 120, utak kihaltak, rekordidő alatt Győrben vagyunk. Elegánsan behajtunk a kapun, portás egy szót sem szól, felslattyogunk a harmadikra, szülésznőnek a Kedves mondja, hogy mi is...
A vajúdószobában egy másik kismama, kinéz úgy tizenhatnak, vele a népes rokonság, bámulnak is rendesen.
Vizsgálat, papírok kitöltése, ügyeletes doki aszongya, szerencsém van, mert két ujjnyira vagyok kitágulva (nyíló ablakok!), pedig a fájásaim lóf@szosak (persze nem ezt a szót használta, de ez volt az értelme). Kórházi hálóing, erősen lehangoló. Én meg parádézok ott a sötétesmetáloskékre festett körmeimmel, nagyon dzsesszes a kettő együtt.
Előkészítés. Beöntés. Bortoválás. De jó, hogy előtte gyantáztattam!
Két wc, egy zuhanyzó, melletem a kislány két fosás között erőlködve hány, még van erőm sajnálni, bár néha már fel kell állnom a budiról. Amikor meglátom a járólapon a "nyomait", már kevéssé sajnálkozom. A zuhanyzóban a csapból langyos víz folyik, veszettül fázom.
Szülőszoba, magzatszívhang, fájások erősödnek, de még mindig négy percesek.
5:40 perc.
Ügyeletes doki megvizsgál megint, három ujjnyi. Jön a dokim, burokrepesztés, fájdalmak most már igazán erősek. Labda, hátam mögött a Kedvessel,a félhomályban diszkréten félrehúzódva a szülésznő. "Érzi a székelési ingert? - Akkor nyomjon"
Hogyan??!
Doki megvizsgál, ha akarok, járkálhatok még, már válaszolni sincs kedvem, a történések összeolvadnak. Nyomok, egy fájás alatt töbször. Három tolófájás van összesen. Nincs kiabálás, ahogy a filmekben, csak összpontosított koncentráció. "Kint a feje". "Még egy nyomás, és kész". Gátmetszés. És tényleg.
8:09 perc.
Soma.

Megérzed, hogy szülni fogsz?

Persze, hogy megérzed. Csak legfeljebb többszöri nekifutásra "érzed meg".

A vége felé én inkább azon aggódtam, hogy ne idő előtt jöjjön, amikor még dolgoznom kell, még nincs kész a gyerekszoba, stb.. Amikor úgy 3 héttel a kiírt időpont előtt kérdezte a dokim, hogy "na és akkor be vagyunk már pakolva, ugye?", én kicsit kényelmetelnül éreztem magam, miközben vigyorogva bólintottam. Mert végülis be voltam pakolva, csak nem 100%-osan, amit kábé az utolsó héten sikerült abszolválni egyébként.
Aztán meg reménykedtem, hogy az apja születésnapján fog kibújni a baba- hát nem, késett egy napot. De akkoriban már valamit éreztem. bár látszólag nem változott semmi testileg, ami bejósolta volna a szülést. Mégis, lelkileg más érzés... Előző nap, lefekvéskor, magamban mondtam a kiscsávónak, hogy most már minden rendben, kijöhet, nagyon várjuk. És szélesre nyíló ablakokra, meg ajtókra gondoltam, meg arra az érzésre, amikor az ember "kinyit valamit", és ez be is jött, mert gyorsan tágultam.
Szóval ez inkább nem megérzés, azt hiszem, hanem egyszercsak az ember kész lesz rá, hogy szüljön. És ez nem az az érzés, amit sokan mondanak, hogy majd eleged lesz az egészből és túl akarsz már lenni rajta, nem. Amikor az ember átadja magát annak, aminek történni kell.
Jó érzés.
Persze előtte úgy képzeltem, romantikusan, hogy majd az éjszaka kellős közepén felkeltem a Kedvest, mondván, hogy "itt az idő". Valamiért ezt a mondatot csodálatosnak találom, talán pont a megadás, vagy átadás miatt. Öröm van benne, és megmásíthatatlan bizonyosság, hogy aminek történnie kell, az közeledik, és jó, hogy így van. Nem küzdünk ellene.
Persze nem így történt, gyakorlatilag győzködni kellett engem, hogy menjünk már szülni, de az már a következő bejegyzésre tartozik...

A fotót köszi Tibunak.

Milyen érzés nagy pocakkal?

Érdekes, hogy alakul át az ember testtudata várandósan, főleg a vége felé. Mindenki azt mondja, hogy mekkora pocakod van, de te nem veszed észre. Esetleg a ruhákon, ha egy hét alatt kinövöd őket, de ez akkor sem az az igazi tudatosulás. Az majd utólag jön.
Közben pedig, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy tényleg egy baba van odabent.A mozgások immár nem hasonlíthatók semmi máshoz, csak ahhoz, hogy egy baba fogolódik, rugdos, és csuklik a pocakban. A csuklást az elején nehéz volt azonosítanom, de abból, hogy ritmikusan ismétlődött, és mindig egy helyen éreztem, egy idő után nyilvánvaló volt, hogy miről van szó.
Furcsa, mennyire ősi dolog, ahogy nők milliói álhattak már a tükör előtt, oldalvást, bámulva magukat, azzal az egyetemes megelégedettséggel, ami ennek az állapotnak néha a velejárója. Ez az érzés valahonnan belülről jön, ösztönösen, hogy végülis ez a dolgok rendje- ezt még (szerintem) azok is érzik, akik nagyon félnek a szüléstől. Hiszen a baba nem maradhat bent, valahogy ki kell jönnie.
Mégis, ez csak utólag tudatosult bennem, talán a 9 hónap hosszúsága miatt, hogy a várandósság és a szülés két, teljesen különálló dolog volt a fejemben. Tudtam én, hogy szülni fogok, de még az utolsó napokban is olyan hihetetlennek tűnt, hogy eljutottunk odáig, sőt, még amikor már a fájások jöttek, akkor is. Olyan volt, mintha ez az egész akár évekig is eltarthatna. Persze nem szerettem volna, mert azért nehéz volt, a fájdalmak, a mozgás bonyolultsága, az alváshiány, de közben az járt a fejemben, hogy élvezzem ki ezeket az utolsó napokat, amikor még a pocakban van, amikor még érzem a hullámzó mozgolódását, mert nemsokára vége lesz. Igen, a baba mocorgása a legjobb érzés egyébként: ahogy szemmel láthatóan forgolódik ide-oda, és ha az ember odateszi a kezét, az olyan, mintha kapcsolatot teremtenénk vele, ő kezdeményez, én pedig reagálok rá.
Ebben az időszakban lett egy közös titkunk, az utcán, munka közben, bármikor: ő mocorog, én érzem, és ezt senki sem veszi észre.

Megpakolva

Van egy rövid időszak, amikor minden tökéletes: a pocak már látszik, a rókahegyek elmúltak, az emberek pedig kedvesen mosolyognak rád, sőt, néha át is adják a helyüket. Szinte érzed a glóriát ragyogni a fejed fölött, arcod sima, hajad fénylik, ajkaidon a nők évezredes tudásának misztériuma vibrál. Semmi se fáj.
Aztán, ahogy nő a baba, egyszer csak történik valami furcsa: elkezded érezni úgy igazán a testedet. Nekem a derekam jelentkezett először, aminek köszönhetően néha úgy mentem a munkahelyemen a folyosón, mint akit különleges erővel és tehetséggel rúgtak volna farba. Mondhatnám azt is, hogy mint aki beszart, de az túl közönséges lenne.
Az a jó ezekben a várandósság ideje alatti kellemetlenségekben, hogy váltják egymást: a derekam után jött a csípőm, aztán a hátam, végül az ujjaim és a tenyerem. Olyan testrészeimről szereztem tudomást, amikről eddig nem is tudtam- pölö ki gondolta volna, hogy a gyűrűsujjam úgy tud fájni, hogy nem fogok tudni tőle aludni éjszaka? És maga a fájdalom is igencsak változatos és sokrétű, zsibbadás, hasogatás, tompa szúrás, hol enyhén, hol egyre fokozódó erővel. Ha az ember olyan szerencsés, mint én, és van egy gyógyítós cicája, akkor néha várhat segítséget a doromboló bársonytalpútól. Ha nem alszik túl mélyen, amikor hajnaltájt lebotorkálsz a hálóból, mert levegőt sem kapsz rendesen.
Ilyenkor kicsit visszasírja az ember a fejfájást, merthát ugye arra beveszi az ember a gyógyszert, oszt elmúlik. Terhességre viszont nincs fájáscsillapító.
És amikor az éjszaka kellős közepén fekszel az ágyon, és már úgy érzed, hogy nagyon nem bírod, gondolj arra: a szülés sokkal rosszabb lesz. Ha most itt nyűglődök, mi lesz velem akkor??! De ez sem segít.
És akkor a vizesedésről még nem is beszéltem. Nem is veszed észre, hogy menyi víz gyűlt fel benned, de azért az feltűnő, amikor egy melós nap után hazamész, és a cipőt levéve észreveszed, hogy deréktól lefele kicserélődött a tested egy elefánttal. És ennek az elefántnak valahol ott, ahol a bokája szokott lenni (saccperkábé), durván bevágott a zokni, annyira, hogy egy kisebb aranyhörcsög bobozhatna a vájatban.
Iszod a csalánteát, hogy kimenjen a víz: nem használ, viszont éjjel kettőkor, amikor rád tör az ellenállhatatlan pisilhetnék, és felpattannál, hogy kifuss a wc-re... akkor rádöbbensz, hogy bizony itt pattanásról szó sincs. Ellenben lassított felvételként, kiszámított koreográfiával oldalra gurulsz, lerakod előbb az egyik, majd másik lábadat, é röpke rugózással már fel is keltél. Eltotyogsz a wc-ig, villanyt nem kapcsolsz, hogy könnyebb legyen visszaaludni majd, csakhát ugye a Kedves elfelejtette azt a @*%+!!** ülőkét lehajtani... csak az ment meg a budiba való beleeséstől, hogy a segged is akkorára nőtt már, hogy inkább csak dugónak vagy jó. Dohogva lehajtod, pisilsz egy félórásat, iszol a csapból egy kis vizet, és szerencsére addigra már kiment az álom a szemedből, de úgy igazán. Visszafekszel, és hallhatod, hogy a tettes horkol, nem kicsit. Miután úgyis éber vagy, elmélázhatsz a fennmaradó időben reggelig, hogy a férfiak milyen génnek köszönhetően képesek bárhol és bármikor rekordidő alatt tengermélyen elaludni. Hátha kapsz a felfedezésért egy Nobel-díjat.
Jó szórakozást.

Na és a szex?

Ja igen, a szex. Mi is az...?
Már nem emlékszem.


Van ugye, egy romantikus, és merőben naiv elképzelés a fiatal lányokban arról, hogy milyen a várandósság. Amiben egyszerűen csak szépek vagyunk nagy pocakkal, mindenki mosolyog ránk, az őzek és kisnyulak dalolva kísérnek minket utunkon, és a leendő apukával csupa érzéki mámorban tobzódunk éjszakánként.
Érzékiség helyett - egy idő után- azonban csupa prózai dolog vár ránk: először is, ha már csak a tükör segítségével látjuk ama bizonyos szervünket, ami ehhez az akcióhoz elengedhetetlenül szükséges, nem feltétlenül a szexi az első szó, ami eszünkbe jut. Mert hát hiába nézünk lefele, a hasunkat nem tudjuk félrehajtani, hogy legalább csak egy pillantást vessünk arra, ami alatta van. A kézitükör előkerül a neszeszerből.
Az érzékiséget az sem segíti elő, ha utólag a leendő apuka szükségét érzi, hogy bocsánatot kérjen a magzattól a khmm... lökdösődésért.

"Most ne, néz a gyerek! - Hol? - Hát ott lent."

Szóval milyen érzés? Nekem egy idő után enyhe görcsök voltak utólag, ami szintén nem csinált kedvet a következő menethez. Ráadásul a hormonális változások miatt ugyanazt éltem át, mint a fogamzásgátólnál, mikor már régóta szedtem: a libidó csökkenését, majd gyakorlatilag, az eltűnését. Amikor fejben szeretne az ember szeretkezni, csak valahogy a teste nem reagál. Nehéz nem frigidnek érezni magadat. Ez persze, az apukáknak kellemetlenebb jóval, és akkor még a hat hetes gyermekágyas időszakról nem is beszéltem, itt nagyon sok múlik azon, hogy mennyi türelme van a másiknak. Érdemes az apajelöltek keresésénél egy kevésbé farokvezérelt példányt választani.
Nekem - ebben is - szerencsém van a Kedvessel, hálás vagyok neki, hogy nem éreztette velem sem a neheztelését, sem a hiányérzetét, elfogadta, hogy ez most egy ilyen helyzet, és bizonyos áldozatokat neki is meg kell hoznia.

- Szóval, mintha egy kaput bezártak volna, amin ezek a dolgok nem jöhetnek át. Egy színt elveszít a világ, miközben tudod, hogy milyen jó is lenne...

Félsz?

Persze, hogy félsz.

Csak nem mindegy, hogy mikor kezded el, meddig tart, és milyen intenzíven.
Nekem az első pararoham még a fogantatás előtt volt, és jó sokáig tartott: évekig. Amikor azt hittem, hogy egy gyerek bevállalásával automatikusan megszűnök önálló személyiség lenni, és már csak, mint anya működök majd. Sok ismerősnél láttam ezt: nem tud másról beszélni, csak a gyerekről, anyanák-apának hívják egymást maguk között is a párok, nem csinálnak semmit a "gyerekezésen" kívül, a szociális kapcsolataik leépülnek, vagy csak a szintén gyerekesekre koncentrálódnak.
Féltem attól, hogy velem is ez lesz, mert nem láttam példát rá, hogy egy pár egyensúlyban tudott volna maradni: ahol az apuka is kiveszi rendesen a részét a feladatokból, és az anyuka is tud működni, mint nő. És itt nem csak a trottyos mackónaciban, kócos hajjal és komoly súlyfelesleggel való rohangálásról van szó- érdekes, attól sohasem tartottam, hogy majd "elromlik az alakom" - mondjuk már így is lett volna mit finomítani rajta... Sokkal inkább arról a belső igényességről, amikor nem feledkezem el arról, hogy a társam nem automatikusan van mellettem, és nem gondolom azt, hogy attól, mert szültem neki egy gyereket, most már tehetek bármit, mellettem marad.
Ez a félelem észrevétlenül múlt el, felváltotta a hit, a hit magunkban, hogy mi ketten megcsináljuk majd ezt is, mint eddig oly sok mindent.

Az első trimeszterben túl sok para nem volt, talán egy pici izgalom, hogy akkor majd ugye tényleg dobog a kis szíve, de ez elég lájtosan jelentkezett.

Az igazi aggodalom nekem úgy a 7 hónap környékén jött, amikor már közelgett a szülés, ill. kórházat kellett választani (mivel tudtam, hogy itthon nem akarok), ami már konkrétan a szüléssel kapcsolatos volt.
Több rétegű félelem volt ez nálam: egyrészt az önmagamnak való megfelelési kényszer: tökös csaj vagyok, és én ezt megcsinálom, nem hozok szégyent magamra és a Kedvesre. Igazából nem a fájdalomtól féltem, hanem attól, hogy nem fogom bírni, és majd magamból kikelve ordibálok, vagy valami ilyesmi,szégyenszemre.

A másik, ami nem is félelem volt, hanem inkább frusztráció, hogy úgy éreztem, kényszerpályán mozgok, már ami a dolog orvosi részét illeti. Zavart, hogy az a rideg-életidegen orvosi gyakorlat, ami ma a legtöbb kórházban van, nem teszi lehetővé, hogy a saját ritmusomban, a saját igényeimnek megfelelően, felesleges orvosi beavatkozások nélkül hozzam világra a gyermekemet. Miközben azzal is küszködtem, hogy a legtöbben nem is értették, hogy nekem mi bajom van, elkönyvelték, hogy picsáskodok, hisztizek, stb. Ebben nem segített az sem, hogy meglehetősen sokat tanultam és önszorgalomból olvastam erről a témáról, így a saját vágyaim összekeveredtek az olvasottakkal és a valósággal. Nem akartam elfogadni, hogy csak úgy lehet szülni, ahogy azt nekem az orvos mondja - pl. " van szülőszék, de azt csak vajúdásra használjuk"- mert egyvalamit nagyon megtanultam: ha szorongok, nem érzem biztonságban magam, nem fogok tudni a feladatra koncentrálni, és jönnek a komplikációk. - Mindenképpen szerettem volna pl. a császármetszést elkerülni.
Ebben az időszakban folyton ezen túráztattam az agyam, dohogtam, háborogtam és morogtam, őrületbe kergetve ezzel a szeretteimet. Az volt a fixa ideám, hogy ha kimegyünk Ausztriába szülni, ott minden rendben lesz, mert ők még ezt is sokkal jobban csinálják, mint mi. Sznob vagyok, na.
Amikor szembesültem a 680 eurós napi kórházi díjjal (magyar állampolgároknak, biztosítás nélkül), összeomlottam: úgy éreztem, ahogy ez az illúzió elveszett, hogy meg kell hoznom egy olyan kompromisszumot, amit nagyon nem akartam.
Ez a félelem akkor múlt el, amikor megtaláltuk A dokit. Akiért, és a kórházért is, megérte 90 km-t utazni, bár a legtöbben hülyének, de legalábbis felelőtlennek néztek bennünket (nem fogtok odaérni!). Pedig ez volt az egyik legjobb döntés, amit meghoztunk, és minden egyes alkalommal, amikor mentünk vizsgálatra, nyugodtabb lettem, mert éreztem, hogy még ha az a nagyon alternatív (szerettem volna pl. vízben szülni) dolog, amit elképzeltem, nem is valósulhat meg, egy olyan ember keze közé kerültem, akiben emberileg és szakmailag is meg tudok bízni maximálisan.
Ha ez nem történik meg, vagy ha a Kedves nem áll mellém ebben a döntésben, akkor valószínűleg végigszorongtam volna a várandósságot.
Így azonban, az utolsó hónapban teljesen nyugodt tudtam lenni, amiért izgultam egy kicsit, az a munkám és a hozzájuk való feladatok befejezésének szükségessége volt, de végül is ezzel sem volt gond.

Para letudva.

Milyen érzés, amikor megmozdul a baba?

Néhány könyv azért akadt a kezembe, bár igyekeztem elkerülni őket, mert nem akartam idő előtt bedilizni az egymásnek ellentmondó információktól, de ebben a kérdésben mindenki olyan szemérmes: az, hogy elekadt puki, netalántán fing, nem elég fennkölt az anyasághoz.
Pedig erről van szó: az ember először nem tudja eldönteni, hogy most wc-re kéne mennie, vagy mi ez a furcsa bugyborgós érzés. Egy idő után persze meg lehet különböztetni a kettőt (szerencsére), és közben maga az érzés is eltolódik valami kis finom lepkekaparászás-szerű dologgá. Németül mondják, hogy "pillangók a gyomorban", ha valaki szerelmes, a kezdetekben nekem ehhez hasonlított a mocorgás.
Később, elég sokáig, nagyon határozott rugdosást éreztem, ami olyan volt, mintha a szívem a gyomromban dobogna- mint amikor izgulunk, és azt mondjuk, hogy a torkomban dobog a szívem, csak ez lejjebb volt. Határozottan kellemes élmény, és azért is olyan jó, mert végre valami kézzelfogható jele van a magzatnak - érzem, hogy él, és fejlődik.
Amikorra már akkora ababa, hogy az apukája is érezze a pocakon keresztül a rugdosást, addigra már semmi máshoz nem hasonlítható a dolog, főleg, hogy birtokba veszi a ember egész testét, és hol itt, hol ott bukkan fel egy láb, vagy ez kéz - jó lenne tudni, hogy mikor mivel csinálják ezeket az édes kis mozgásokat.

Milyen érzés az első trimeszterben?

Persze ez nagyon eltérő mindenkinél. Azt hiszem, talán az egyik közös pont lehet, amit minden kismama átél, az a "csak-az-enyém" -érzés. Amikor például mész az utcán, és hirtelen elönt valami furcsa, csendes eufória, amikor hirtelen élesen tudatában leszel annak, hogy kisbabád lesz, és, hogy az a parányi lény, aki odabent növekszik, csak a tiéd, a te életed részévé vált egy misztikus pillanat során, amikor megfogant. Már nem másokat nézel - ha néha idegenkedve is - ahogy "szülősködnek", hanem itt az idő, hogy bebizonyítsd, te jobban csinálod (persze nem).

És hát ugye ilyenkor kezdődnek a legendás rosszullétek. Nekem nem reggeli volt: egész napos. Furcsán más, mint egy elcsapott gyomor, leginkább torokból indul, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, és, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és ennyire erős pszichikai gát van benne a hányással kapcsplatban, az mindenféle trükköt kipróbál, hogy enyhítse a tüneteket. - Hiába. Mivel a szaglás sokal kifinomultabbá válik, így a szagok is bezavarhatnak. Bár nekem nem a hatótávolság nőtt, inkább a szagok azonosításának a képessége. Mindenesetre érdekes élmény. Hányni csak egyszer sikerült, de akkor kiadósan: a nyaralás alatt, egy távolsági buszon, zacskó és minden segédeszköz nélkül, úgy hogy új ruhát is kellett venni...Utólag viccesebb, mint ott helyben átélni, de ez a várandósság alatt sok dologgal van így.
Ez idő tájt szoktam le a sminkelésről, pedig egyébként is nagyon ritkán szoktam, és akkor is keveset, de akkor valahogy úgy éreztem, hogy egyáltalán nincs rá szükségem, mert szép vagyok mindenféle kencefice nélkül is.

Első jelek

Nálam ez egy időben volt azzal, hogy megtudtam, hogy valóban várandós vagyok. Durva mellfeszüléssel kezdődött, azzal a fajtával, ami miatt az ember lánya nem tud hasra feküdni. Persze megvan ennek is a maga előnye: 15 éves magasságokba emelkedett mellek - feltéve, hogy nem 15 évesen lettünk állapotosak- aminek köszönhetően ébredünk rá igazán, hogy eddig mennyire lógott...
Ennek a leendő apukák általában örülnek, ez ám az optikai tunning! Sok örömük mondjuk nincs benne, engem legalábbis a hideg is kirázott a gondolatra, hogy engemet mostan megcsöcsörésszenek, annyira kellemetlen volt. Mármint a mellfeszülés.
Aztán jött a mellbimbók besötétülése, hogy a területen maradjak. Olyan négeres lett, körülötte maradtam fehér. Nem mondanám, hogy tetszik, ráadásul nem csak a mellem lett nagyobb, hanem a mellbimbóm is. De ez legalább nem kellemetlen, hacsak valaki azt nem képzeli, hogy a babavárás arról szól, hogy az ember hétről-hétre szebb lesz, és mély depresszióba zuhan, ha azt látja, hogy egy-két változás nem feltétlenül az esztétikus kategóriába tartozik.
És a hasszőrösödés is ebben az időszakban kezdődött el, néhány, ámde igazán méretes, sötétbarna szőrszállal a köldököm körül. Amit az ember némi kétségbeeséssel nézeget, hogy akkor most mit is csináljak vele?! Jobbnál-jobb lehetőségek vannak: pl leborotválod: iszonyúan viszketni fog. Legyantáztatod: begyullad, mint állat. Nincs szexibb, mint a pattanásos köldök. És nagyon gyorsan kinő újra. Végül kihúzogattam a szemöldökcsipeszemmel, de ez a taktika sem hatékony, mert később a szőrősödés őzikés méreteket ölt, úgyhogy inkább egy szakállnyíró kéne hozzá. Persze, tudom én, hogy "majd kihullik". De fürdés közben szemezel vele, és azt gondolod: ezt bizony már be lehetne fonni.Esetleg kis színes gyöngyöket fűzni rá...

Milyen érzés megtudni, hogy várandós vagy?

Nálam leginkább itt egy üres tér áll. Emlékszem a szobára, kettőnkre egymással szemben, a régi szekrényen a pozitív teszt. Egy hosszú pillanatig semmi nem történt, nem éreztem sem izgalmat, sem örömöt, sem félelmet, semmit. Egyikünk sem szólt.
Olyan hihetetlen volt az egész. Hogy ez most, velem, itt megtörténik. Hogy nincs visszaút. Nem volt ijesztő, inkább csak olyan biztos. Ennek így kellett lennie.
Persze ehhez hozzá tartozik, hogy mi nem terveztünk babát most, csak egyszer nem figyeltünk oda.(Igazságtalan az élet, tudom.) És én már rögtön akkor tudtam, hogy megfogant, ha elmegyek misztikusba, akkor nyilván arról van szó, hogy ez a lélek már követett bennünket egy ideje, és most kapva-kapott az alkalmon.
Igen, így kellett lenni.
Szóval milyen érzés?
Nekem a bizonyosság.