Ó igen, látom magam előtt azt a gyönyörű képet: kisimult arcú, boldog kismama gyengéden néz le újszülöttjére, aki édesdeden szopizik... ez legalább olyan életszerű, mint amikor a reklámokban rezzenetlen arccal tépik le magukról a modell muffok a gyantacsíkot.
Én nagyon akartam szoptatni. Elolvastam egy csomó cikket, kutatást, hogy ez mennyire jó a babának. És tényleg.
De az senki sem mondta, hogy ennyire tud fájni.
Az első időkben, amikor még a bimbó nincs megerősödve, és a baba sem olyan ügyes meg gyakorlott, olyan, mintha egy előzőleg tűzben felforrósított csipesszel szorítanák össze a cuccost, mire hazaértünk a kórházból, ki is sebesedett rendesen (amire tényleg az anyatej a legjobb). Mondjuk, eszembe sem jutott, hogy amíg még a kórházban voltunk, beadjam a gyereket a csecsemőosztályra, vagy kérjek egy kis tápszert vagy cukros vizet. Az első éjszaka 10 percenként cicire kellett tenni, mert addigra már éhes volt, a tej viszont nem indult még meg. De meg is lett az eredménye, mert mire hazaengedtek, már hízott is. Később nem sebesedett ki, viszont valamiért nagyon fájt: a könnyeim csorogtak, amikor szopizott, szerencsére ez csak pár napig tartott, különben nem tudom, hogyan bírtam volna... Megpróbálkoztam a bimbóvédővel is, de nem szerette, csak addig volt hajlandó használni, amíg jól ömlött a tej, amit egy kicsit kiürült, le kellett venni.
Van az a szép kifejezés, hogy tejbelövellés. Na, az első időkben ez dinnyényi csöcsöket eredményez, amiket az apa nyálcsorgatva bámul- de csak messziről, mert ugyan kinek van kedve ilyen feszülő mellekkel a babratoláshoz? És a legváratlanabb pillanatokban kezd el folyni, mit folyni, ömleni, az ember csak bámulja, hogy né, már megint milyen szép nagy folt lett a pólómon.
Később pedig, amikor kijönnek a fogak, akkor ugye harap a baba... milyen jó is egy rágcsálós szopi után lebámulni a mellbimbóra, amin tisztán kivehető a két kis felső fognyom...
De szerencsére, semmi szexuális jellegű nincs a szoptatásban. Amikor nem fáj, és minden jól összejön, akkor is olyan semleges, maximum enyhén kellemes, de máshogy. És szerencsére, legalábbis nálam, az egyéb funkcióit nem veszíti el, nem lesz kevésbé érzékenyebb, sőt. Legalább.
És azt sem mondta senki hogy ez ilyen unalmas tud lenni. A baba háromnegyed órát lóg a cicin, és gyönyörű, meg imádod, meg minden... de nem 50 percig. Nagyon magányosnak éreztem magam sokszor szoptatás közben, amíg még kicsi volt, és tényleg nagyon sokáig evett. Ilyenkor jó, ha van az embernek okostelefonja, lehet mérgesmadarazni közben, és olvasni is szoktam. Persze ilyenkor jön a lelkiismeret-furdalás: miért is nem bámulom páratelt szemmel egy órán át, szaranya vagyok. Meg ugye azt is mondják, hogy beszélni kell hozzá közben. Namost az én kicsi fiam, amit a cici a szájába kerül, felakadt szemmel (frankón, kilóg a szeme fehérje) lemegy alfába, semmilyen zajt nem szeret közben. Ha beszélek hozzá, kicuppan, és vigyorogva engem bámul, nem eszik.
De persze a szoptatás valóban csodálatos dolog. Mindig kéznél van, nem kell melegítgetni, és sokkal, de sokkal olcsóbb, mint a tápszer. És igen, ahogy magadhoz karolod a kisbabádat, és nézed, ahogy nagyokat nyeldekel, és gyönyörű, és a tiéd, akkor persze meghatódsz. És nagyon szereted. És kötődik hozzád, és hihetetlenül bensőséges pillanatokat élhetsz át, ahogy a szemedbe néz, ahogy rád mosolyog jóllakottan. Ahogy bukik egyet, és folyik le rajtad a langyos tej. Ahogy a komoly munkától kimelegszik, és ott gyöngyözik a pici orrán a sok izzadságcsepp, a haja összetapad, miközben kapaszkodik a saját fülébe...
Mostanában az a szokás, hogy belém kapaszkodik. Az orromba, a számba, a fogaimba. Mert ugye a filmeken a babák csak úgy fekszenek szopi közben. De nem az enyém. Folymatosan jár keze-lába, a pici matatós keze, hol a fülén, hol a pólómon keres kapaszkodnivalót, vagy csak úgy kalimpál a levegőbe, néha már le kell fogni, és a körömvágást sem szabad elhanyagolni, mert vagy magát karmolja le, vagy az én fogínyemet, miközben turkál a számban. Volt egy idő, amíg az ujjai hegyével a fején kopogtatott, elég rendes erővel. Utána mindig tiszta piros volt a bőre.
Na és persze az elején, az egyórás szopik idején, az ember szociális élete erősen leredukálódik, hiszen folyton szoptatni kell. Eléggé fusztrálónak találtam, hogy amikor végre barátok vannak nálunk (igen, én mindig örültem/ök a vendégeknek), - egy kis változatosság, napi rutinból elszakadni, - akkor a látogatás felét az ember egyedül tölti a gyerekszobában, és szoptat. A harmincadik meglepetésszülinapibuim nagy részében babát nyugtattam, szoptattam, altattam. Miközben lent a barátaim, akiket nagyon szeretek, és akiket nagyon rég nem láttam, beszélgettek egymással. Szaranya vagyok, mondtam.
És mégis, mindezen ambivalens érzések ellenére, még mindig nagyon akarok szoptatni. Amikor elkezdtük a hozzátáplálást, az olyan rossz volt, hogy mostantól már nem csak én vagyok, mint kajaforrás, ettől az a bizonyos láthatatlan köldökzsinór egy kicsit megint vékonyabb lett. De azért picit büszke is vagyok magamra. Hogy már hét hónapos, és még mindig szopizik, és nincs cumija, és nő, mint a bolondgomba, és olyan ütemben fejlődik, mintha pultóniumot ennék közben. Mindezt úgy, hogy csak az egyik cici üzemel, a bal teljesen leállt. És nem, nem cserélném el ezeket a sokszor végtelenül hosszú, fájdalmas, de mégis édes perceket az én kicsi fiammal. Mert ez tényleg csak a miénk. Mi kettőnkké. És már nem is olyan sokáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése