Hogyan neveljem?

Itt ez a kisgyerek, az elsőszülöttem, pár hét, és hat éves (uághrrrmauhhh).

Fogalmam sincs, hogy hogyan neveljem.

Mondataim keményen koppannak a lelkében, vigyáznom kell nagyon, hogy mit mondok neki... 

Túl jólelkű, mondta róla az óvónénink, az apja SzociSomának hívja, hiperérzékeny- olyan mint én, mi ketten, ebben (is), egyformák vagyunk, úgy látszik, sosem nő be a szívünk lágya. (F.Á.)

Dehát hogyan lehet nevelni egy ilyen csávót? Hogyan kell nevelni?

A drámahercegnő, beüti a lábát, és teli tüdőből üvölt megállíthatatlanul, mintha legalábbis levágta volna a lábujját, elképesztően idegesítő tud lenni. Közben meg röhögnék is rajta, persze, amire meg megsértődik, anya, ne nevess! Néz rám azokkal a hatalmas, kék szemeivel, Szméagol: és teszi fel azokat a nehéz kérdéseket, anya, te ugye sose halsz meg? Takony nélkül lehet élni? Te mit csináltál, mielőtt nem születtél meg? Miért szemetelnek az emberek? Az izgalmas részeket a meséből nem tudja végignézni, bőgve rohan ki a színházból, én is ilyen voltam. 

Túlságosan hasonlítunk, és én

nem tudom, hogyan neveljem.

Itt ez a másik kisgyerek, a kisebbik, két éves múlt. Képes az ujja köré csavarni bárkit, tudatosan használja fel ellenünk a szépségét, rosszat csinál, aztán kacéran ránk nevet a szeme sarkából, tudja jól, hogy úgysem tudunk neki ellenállni. Azt a kis csókos száját lebiggyeszti, az Oscar-díjas színészek tanulhatnának tőle, ahogy játssza a sértődöttet, mert bizony le lett szidva valamiért. 

Legtöbbször fogalmam sincs, hogy mit kezdjek vele. Makacs, mint az öszvér, addig mutogat, nyökög, beszél (!), amíg meg nem érteti magát, és meg nem kapja, amit akar. Anya! Jeje!! Kell!!! Inni!!! - és ismételgeti, amíg meg nem érkezek a piájával, nem unja meg (én nagyon). Néha a két keze közé fogja a füleimet, és a száját nagyra kitátva, de közben vigyorogva hajol felém, hogy megharapjon. Lefogom a kezét, határozottan a szemébe nézek, és azt mondom: ezt nem! - ahogy Vekerdy bácsitól tanultam, leszarja. Nevet, megpróbálja újra, aztán megsértődik.

Hát hogy a francba kell egy ilyen gyereket nevelni?

A nagyot jövőre iskolába kell adnom, pánikolok, hová?? A kicsi a bölcsibe megérkezve bőg, anya elmegy, igaza van. Jobb lenne együtt még. Anya, nagyon fogsz hiányozni, amikor ilyen sokáig dolgozol, mondja az én okos nagyfiam, engem meg a sírás kerülget, tudom. Ha hazaérek a melóból a fektetésre, ami nagyon ritkán fordul elő, még pisilni se tudok elmenni, mert a kicsi máris üvölt, anya elmegy. A francba. Hogyan mondjam el nekik? Én sem értem. Szerintem sem jó így, de nincs más választásom.

Tényleg nincs?

Varázslatot teremtek köréjük, jövőt tervezek nekik, közben tudom: nem rajtam múlik. Vajon elég lesz a szeretetünk, hogy megvédje őket később, ha már egyedül mennek tovább? El fogom tudni őket engedni, ha itt lesz az ideje?

Jó anya vagyok?

Melyiket etessem?

A félelmet?

Fiaim. Nem tudom hogyan neveljetek benneteket, de

a ti oldalatokon állok

örökké.

Gyereknek lenni nehéz

Gyereknek lenni nehéz.

A gyerekeknek nincs hangjuk. 

Nem tudják -legtöbbször- megfogalmazni, hogy abban a kis testben mi is zajlik valójában, mit gondolnak, mit éreznek, mitől félnek. 

Születésük pillanatában idegen szagú emberek ragadják el őket az erős, éles fénybe, hidegbe, turkálnak a torkukban, fenekükben, méregetik őket, és csak nagy sokára érkezhetnek meg az ismerős szív hangjainak közelébe, melegébe. 

Újra és újra olyan helyzetekbe kerülnek bele, ahol ki kellene találniuk, mit is várnak el tőlük. 

Mert elvárnak tőlük dolgokat, bár még nem is beszélnek, de legyenek nyitottak, barátkozzanak, ne féljenek a mászókán, mert az én fiam ne legyen beszari.

Kicsi antennáikkal érzékelik a feszültséget, anya és apa ideges, de miért, nem értik, nincs nekik elmagyarázva, miattam van, én tehetek róla? Mi az, hogy számla, szerelő, kölcsönvisszafizetés?

Anya miért sír most, amikor az előbb még nevetett? Miért szid le valamiért, amiért korábban sosem? 

Miért suttognak a hátam mögött, néznek rám aggódva? Valami baj van velem?

Gyereknek lenni nehéz.

Nagyon rövid idő alatt kell megtanulniuk megbízni idegenekben, amikor közösségbe kerülnek, ahol őket otthagyják. 

Anya nélkülem megy el valahova, de mi létezünk külön? Ha nincs velem, akkor is szeret? Gondol rám?

Itt ez a sok gyerek, sokan sírnak, kiabálnak, sok a hang, a szín, sok az új, félek, ki ölel meg? 

Anyának miért könnyes a szeme, amikor kimegy az ajtón? 

Az oviban már teljesíteni kell, önállónak lenni, de mi van, ha ők még szeretnének egy kicsit kicsik maradni? Ha jó érzés még, hogy felöltöztetnek, betakargatnak, gondoskodnak rólam? 

Kockaformába kéne beülniük, beféniük, de mi van, ha ők kerekek? Ha ők futkosnának éppen, mikor leülni kell, ha kiabálnának, ha csöndben kell maradni, füzetet elővenni, tanulni, felelni, olyannal foglalkozni, ami nem érdekes igazán... Kiállni beszélni mások elé. Megfogni a kezét, beállni a sorba valakivel, akivel nem akarják. Felkelni korán. Úgy fogni a ceruzát, ahogy nem kényelmes. 

A gyerekek a mesében élnek. Ők hisznek. Mi meg magyarázzuk nekik, hogy ez nem a valóság. De az ő valóságuk nem olyan, mint a miénk, és mégsem mi alkalmazkodunk hozzájuk, hanem nekik kell hozzánk. A gyerekek feltétel nélkül szeretnek, s nem értik, hogy lehet máshogy is, elfogadják a hibáinkat, nem akarnak kijavítani, ölelnek, szorítanak, pofit hozzánk dugnak, jéghideg ujjacskákat a tenyerünkbe, anyamégegyszer!

A gyerekek csodálatosak. 

Tanítómesterek. 

Példaképek.

Hősök.

A gyerek ígéret, hogy a holnap jobb lesz. 

Még nincs veszve semmi, a varázslat létezik. Épp most kiabál, hogy: anyaaaa! vééégeztem! Töröld ki a fenekeeeeeem!

fotó: www.csepregiphotography.hu

Hibajelentés

Pár hete, hónapja beszélgettem az egyik szomszéd néninkkel, mesélte, hogy a férje, így nyolcvan körül, elesett, kórház, félrekezelés, most pelenkázni kell, nem tud beszélni. Azt mondta nekem, csendesen zokogva: "Mi lesz így velem? Le vannak tojva az unokák, mindenki le van tojva, mi lesz velem nélküle? Azt mondta, még van tizenöt évünk!" 

Ezen persze én is elbőgtem magam.

Még van tizenöt évünk, mondta az öreg optimistán. Együtt. Közösen.

Sokszor eszembe jut, milyen kivételes is ez az életszakasz, amiben élünk: még élnek a szüleink, még fiatalok vagyunk, egészségesek, még kicsik a gyerekeink, nekik még mi vagyunk az egész világ. De tudom: ez egy pillanat alatt megváltozhat, és sok minden, ami addig magától értetődő volt, hiánycikk lesz. Igyekszem nem elfeledkezni erről. Hálásnak lenni mindazért, ami megadatott. 

Nekünk vajon hány évünk van?

Még felfelé számolunk, vagy már visszafele?

Így, amikor kissé összetörve ülök a gyerekpszichológus irodájában, próbálom nem egy csődtömegnek érezni magam. Hát ide jutottunk, a fiam miattam kicsit kisiklott a megszokott vágányról. Nem súlyos, nem kóros, mondja a pszihó néni, én meg kicsire húzom össze magam, és próbálok nem összeomlani. 

Ott még nem tartunk, hogy a fiamnak is el kéne jönnie, hogy ide kéne járnia, ez amolyan tanácsadás. Nekünk. Hogy mi szülők, mit tehetnénk, hogy jobb legyen.

De akkor is.  

Én tehetek róla, hogy ide jutottunk, mert a munkába való visszatérésem felborított mindent. A rendszer, ami egyébként sem volt atombiztos, most végképp felbomlott, és az én kicsi-nagy, okos, hiperérzékeny óvodásom megsínyli ezt a változást. Igaza van. 

Néha, ilyenkor, amikor utolér  a nagy büdös valóság, az gondolom: talán nincs is más értelmes dolog, mint gyerekeket csinálni. Sehol máshol nincs ez a kristálytiszta pozitív erő, mint bennük. A kis karjaik szorításában, a nedves puszijaikban, tapogató ujjacskáikon a koszos köröm: még az is tökéletes. Bárcsak soha ne érne el ide hozzánk a világ! Bárcsak megóvhatnám őket mindettől!

A kicsit a bölcsiben egy idegen kezébe adom, még visszanézek az ajtóból, kitárt karjait felém nyújtva sírja, hogy anya. Kint, az utcán, leülök a halvány napsütésben a padra, kicsire húzom össze magam, és próbálok nem összeomlani. 

Jó lesz neki ott.

Jó lesz neki ott?

Hát nem velem kéne lennie, lenniük? Hát nem nekem kéne varázsütésre elűzni ezeket a szúrós seggű lidérceket? Hát milyen irányba halad ez a mocskos, túlfejlett, túlnépesedett, ostoba világ?

És én, vajon jó irányba megyek-e? Vajon jól teszem, hogy visszamegyek dolgozni, vajon a pénz a lényeg itt? 

Hiszem, hogy nem az fog számítani, hogy márkás volt-e a cipő a lábukon, hogy a fenekük alatt menő autó gurult-e, hogy hány négyzetméteres volt a szobájuk. 

Hiszem, hogy az együtt töltött idő számít. Hogy azt mivel töltjük meg. Hogy majd később, ha már felnőttek, és élik a saját életüket, és összejövünk, akkor legyen sok olyan mondat, ami úgy kezdődik: emlékszel, amikor...?
Anya, ugye mi örökké együtt leszünk, kérdezi a nagy.
A kicsi, a bölcsis öltöztetőasztalon állva, kis testének egész erejével átölel. De jó, hogy itt vagy, hogy eljöttél értem, mondja az ölelése.
Igen, én tudom. Jó lenne mindig felfelé számolni.
Jó lenne nem hibázni. Nem ártani senkinek. De néha, el kell bukni, csak egy kicsit. Tudom.

Tekerek hazafelé az őszi napsütésben. Hátranyújtom a kezem, és a tenyerembe simul egy aprócska kéz. Így jövünk mi hazafelé, kéz a kézben, én és a fiam.

minden rendben lesz

Back to work

0. nap

Nem akarok visszamenni dolgozni.

Még velük akarok lenni, a hosszú, forró nyári napokon, összebújva, homoktól, sártól mocskosan. Boldogan.

Még együtt kellene lennünk. 

Hiszen nyári szünet van! A kicsi még el se kezdte a bölcsit, és nekem vissza kell mennem dolgozni.

Nekik még szükségük van rám.

Nekem szükségem van rájuk, a velük töltött időre.

Nem vagyok kész.

Nem vagyok kész visszamenni egy olyan munkahelyre, ahol alig van már ismerős arc, ahol senki sem vár vissza, senki nem örül nekem, ahol megint előről kell kezdenem mindent. 

Megint bizonyítanom kell.

Minek? Kinek?

Csodákban reménykedek: lottónyereményben, hirtelen jött, tökéletesen testhezálló új munkalehetőségben, harmadik terhességben (haha!).

Hisztis vagyok, türelmetlen vagyok, szorongok, meg is látszik.  - Ebédelünk a fiaimmal hármasban otthon. A nagy önteni akar magának az üvegből üdítőt, de persze megcsúszik a keze, kiömlik az egész az asztalra, a székre, a földre, minden ragacsos. Ráripakodok, amikor feláll, még meg is taszajtom egy kicsit. Miközben dohogva feltakarítom a cuccot, átsuhan rajtam: túlreagáltam. Ránézek, a hűtőnek dőlve áll, némán. Rémülten. 

Én ijesztettem meg.

Elönt a szégyen, az önutálat. Hogy lehetek ekkora barom, hisztis, idegbeteg picsa!

Magamhoz húzom, átölelem, ne haragudj, ne haragudj, nem akartam, zsolozsmázom. Zokogni kezd, megállíthatatlanul, üvöltve. Megkönnyebbülten. Én is bőgök, naná! A kicsi az etetőszékből figyel minket, nem nagyon érti, mi történt. 

Megbántottál anya! - sírja az én okos nagyfiam kétségbeesetten.

Mintha nem tudnám.

A fene egye meg!

1. nap

Az úton kifelé tudnék  bőgni, gyerekmód. De tartom magam, elhatározom, hogy azért is megmutatom.

Kinek? Minek?

Nagy levegővel lépek át az ajtón, idegenül ismerős minden, a szagok...

Érdekes, a testem milyen könnyen visszatalál a sietős, hatékony pincérléptekbe, tenyerem ugyanúgy simít végig öntudatlanul az asztal lapján, mint rég. Mint két éve. Nem felejtettem el túl sok mindent, rosszabbra számítottam.

Mások gyerekeit bámulom, körülöttem kismamák madonna-mosollyal arcukon szoptatnak. Irigykedek rájuk.

Az egyik vendég összezárt kezét tartja felém, nem is értem, mit akar. Aprópénz csörren a tenyerembe, pár húszcentes. A jatt. Kis híján elnevetem magam, ilyen még nem történt velem, nem is tudom, mit gondoljak róla, de azért szépen megköszönöm. Elhatározom, hogy lottót veszek belőle.

Éjjel lesz, mire hazaérek, alszanak a gyerekek. A kedves elém jön, átölel. Tudja ő is. A kicsi gyönyörű testének körvonalai halványan felderengenek, ahogy kinyitom a fürdőszoba ajtaját, amikor mellé bújok, megölelem, megszagolgatom. 

Köztes nap I.

Megkönnyebbülök. Túléltem az első napot.

A nagy, ahogy meglát, odarohan, fullasztó-szorosan hozzám bújik, nem szól semmit. A velük töltött idő hirtelen sokkal értékesebbé válik, türelmesebb is vagyok velük, pedig nagyon fáradt vagyok. De az idillt néha elrontja a gondolat: vissza kell menni, ezután mindig. Mondogatom magamnak, ez már a te életed. Fogadd el!

Következő nap esküvő, megint egész nap nem látom őket. A pár nagyon helyes, vibrál a levegő körülöttük. A menyasszony, ahogy öltözik, áll a baldachinos ágy előtt, a szűrt fényben, kisminkelve, frizurálva, fehérneműben, végtelenül hosszú tüllfánytollal, lélegzetelállítóan gyönyörű. Félrehúzódva bámulom, arra gondolok, még mi minen van előtte... Nem akarom az áldozatot játszani. Hajnali háromra jutok ágyba. 

Másnap meló.

2. nap

A kicsit reggel látom húsz percre, a nagyot egyáltalán nem. 

Vasárnap van, sok dolgom nincs, feleslegesnek érzem magam. Rájuk gondolok.

Most ebédelnek.

Már biztos alszanak.

Talán már kint vannak a kertben.

Mire hazaérek, alszanak. Üresnek érzem magam, a világ szilánkosra tört. Hol van benne a helyem?

Ki vagyok én?

-Apa, hol van anya? Kérdezi a nagy este tízkor. - Dolgozik. -Akkor hívjuk fel! -Nem lehet, még dolgozik, nem tud telefonálni. -Akkor mondd meg neki, ha megjön, hogy hiányzik!

Köztes nap II.

Hosszabb szünet, egy kis lélegzethez juthatok. Szoktatnom kell magam a gondolathoz, ez már a te életed. Fogadd el!

Be kell vallanom magamnak, hogy elkényelmesedtem, mert, bár minden a gyerekeim körül forog, mégis, a napjainkkal szabadon rendelkezhettem, és a mama rengeteget segít. Most viszont a beosztást várom, hogy megtudjam, hogy alakul a hetünk. Már nem érek rá bármikor tárgyalni, levelekre válaszolni, forgatásokra járni, takarítani, főzni. Játszani.

A kicsi ebéd után a mellkasomon alszik el, sokáig nem mozdulok, hallgatom a lélegzetét, érzem, ahogy a nyál lassan lecsorog az oldalamon,  cseppet sem zavar. Elönt a hála, itt van, az enyém, még mindig én vagyok a kedvenc párnája. Nem szeret kevésbé azért, mert dolgoznom kell menni, ahelyett, hogy vele lennék.   

3-4. nap

Brutális forgalom, rengeteg vendég, alig győzzük. A ritka szünetekben őrületesen hiányoznak a gyerekeim, kaja közben a képeiket nézegetem a telefonon. 

Ez már az én életem.

Anya vagyok, de ez itt senkit sem érdekel, dolgozom, de az meg otthon nem tartozik senkire, az életemnek ez egy olyan szelete, amibe a családomnak nincs bejárása. Ez az én feladatom. Az, hogy éjjel nem tudok elaludni, mert nem olyan egyszerű kikapcsolni, hogy az ágyban fekve még sajog a talpam, fájnak a térdizületeim, a kicsi hajnalban kel, nem számít, ez a munkám.

Más is csinálja. Hagyd abba a picsogást!

Egyik reggel elszököm az erdőbe futni, beszívom a fák, az avar sűrű, nehéz illatát, kapkodom a levegőt, hallgatom a zenét. A világ kicsit a helyére döccen megint. Ez én vagyok, még mindig, az évszakok változnak, nekem lépést kell tartanom, fejlődnöm kell. Meg kell mutatnom a gyerekeimnek, hogy az anyjuk képes felülkerekedni a nehézségeken. És bármilyen lehetetlennek tűnik sokszor,  az izmaim még visznek előre, ez a test, bár már messze nem ruganyos, karcsú, de még  mindig legyűri a kilómétereket, elbírja a nehéz tányérokat, visszatalál a régi feladatok ritmusába. Ez most az én életem, az én feladataim, nem fognak elmenni addig, amig meg nem tanultam mindazt, amit meg kell belőle tanulnom. Ismét le kell hajtanom a fejem, alázatot mutatnom, nem vagyok különleges!

Megtörténik mindez nőkkel, szerte a világon, naponta. 

Csak ne lenne ilyen nehéz!

Csak ne hiányoznának ennyire. 

Menekül az idő

Bárcsak újra átélhetném azokat az első, törékeny napokat a szüléseim után!

Amikor minden olyan, mintha valami függönyön keresztül érzékelném. 

Amikor az ember csak a túlélésre játszik.

Mikor a tejbelövellést várja.

Hogy majd könnyebb legyen.

Hogy összeszokjunk.

Hogy megérkezzen az a kis ember, ténylegesen, erre a világra.

Bárcsak ismét belenézhetnék azokba a nagyon új-mégis ősrégi tekintetekbe!

Bárcsak megfigyelhetném frissen született önmagamat, ötésfél-másfél évvel ezelőttről. 

Talán nem is mondanék magamnak semmit. Talán csak egy ölelést adnék. Hogy tudjam: menni fog, hogy nehéz lesz, sokszor rémisztő, de közben elképesztő magasságokba szárnyalhat az ember. 

Már nem félek semmitől.

Már féltek.

És ez rosszabb, mert ezt nem lehet leküzdeni, a hirtelen rám támadó gondolatokat sem, amikor mondjuk azt vizionálom, hogy a gyerek kicsúszik a kezemből, és lezuhan a harmadikról. Miért is jutnak eszembe ilyesmik?!

Bár ezzel úgy tűnik, nem vagyok egyedül: egyik este fürdés közben azt mondta nekem a fiam: "anya, én nem akarok kilencvennyolc éves lenni, mert akkor többé nem láthatlak téged!" 

És nem arra gondolt, hogy akkor én már biztos nem élek majd, hanem arra, hogy ő akkora megöregszik, és meg fog halni. Nézett rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel, és már pityergésre biggyedt le a szája. Nekem meg kellett volna valami bíztatót, valami konstruktívat, gyógyítót mondanom, ehelyett csúnyán elbőgtem magam, és csak arra futotta, hogy gyorsan magamhoz öleljem. 

Túl igazi, túl valós volt a hangjában rejlő félelem.

Hát hogy is létezhetnénk mi egymás nélkül?

Hiszen mi kezdetektől fogva együtt voltunk. Fogantatása pillanatától fogva öleltem őt körül, bordáim adtak keretet létezésének, ő meg ismeri testem minden porcikáját, dundi kis ujjai gond nélkül találják meg a kedvenc anyajegyeit a bőrömön, amit aztán kapirgálni lehet. A kicsi a fülemet morzsolgatja, ha nagyon fáradt, mind a kettőt, és ugyanazzal a végtelen, bársonyos gyengédséggel simít végig az oldalamon, teljesen öntudatlanul, mint anno a bátyja. 

Az nem lehet, hogy ez a kör egyszer megszakadjon!

Az nem lehet, hogy ezt egyszer vissza kell majd adnom.

Ők a szemem előtt nőnek fel, én a szemük előtt öregszem. Nem lesznek emlékeik rólam fiatalon. 

Nekem méltóságot kell nekik mutatnom, hogy tudják, nem is olyan ijesztő ez az egész.

De egyenlőre csak félek.

Félek, mert az idő kicsúszik a kezeim közül, mert csak kapkodom a fejem, és máris újabb fejlődési szakaszokat hagytunk el, nagyobb méreteket kell venni mindenből, egyre szűkebb a hely hármunknak a fürdőkádban...

Így hát vissza szeretnék menni, csak egy kicsit, azokba a varázslatos újszülött napokba, ölelném azokat az icipici csomagokat magamhoz, bámulnék az időtlen tekintetekbe, beszívnám a babaillatukat, álomba ringatnám őket újra és újra. És közben felmenőleg feloldoznám magam mindenért, ami a jövőben rám vár. A hibákért, az elbaltázott mondatokért, a kiabálásokért, a bazmegekért. Nem vagyok tökéletes, de már nem is szeretnék az lenni, mert tudom, így vagyok az ő anyukájuk, és ők így ismertek meg engem kerek egésznek. Talán többet tudnak rólam, mint én önmagamról. Talán tudják, érzik, miattuk igyekszem meghaladni önmagamat, és, bár legtöbbször nem sikerül, azért van, amikor mégis, és az olyan érzés, mintha lefutottam volna a maratont. 

Nem vagyok mindentudó, de pár dolgot tudok: a legfontosabb ezek közül talán az, hogy a végén úgyis csak a szeretet számít.

Amikor majd kilencvennyolc leszek.

A gyökértelen fa

Hát, vége.

Hatvan évnyi elvesztegetett élet.

Mikor utoljára láttam, jó pár hete, a rák már rajta hagyta pusztító nyomát. A torkom elszorult, fáj valamid? Csak nemet intett a fejével.

Amikor legközelebb látom majd, csak egy marék hamu lesz egy kibaszott bödönben.

A francba.

Még azt sem tudom, szerettem-e igazán, persze, szerettem, a szívemmel és az emlékeimmel, az embert, aki évekkel ezelőtt eltűnt a tekintetéből. 

Az emlékeimben, amikor nagyokat nevetve versenyeztünk hazafelé a nyolcvanötösön a soproni gyorssal, az emlékeimben, ahogy kikötözve fekszik egy kórházi ágyon deríliumban.

Persze, hogy jön a bűntudat, többet, máshogy kellett volna, de hát egyszerűbb - és önzőbb - pár perc után mondani, hogy, najólvan, rohannom kell, aztán kicsit pityeregni a kocsiban, hogy milyen rosszul is néz ki, de aztán visszatérni az életembe, ahol minden rendben van. Ahol szeretnek, és ahol szerethetek.

Azt is megtanultam életem harmincöt éve alatt, hogy másokon nem lehet segíteni, ha nem akarják. Másokat nem lehet megmenteni.

Ez itt, nem az én keresztem volt, hanem édesanyámé. Az ő bátyja. Volt.

Végtelenül szégyenlem, hogy nem segítettem cipelni többet.

És mérges is vagyok.

Mérges, mert nem volt rossz ember, mert nem akart rosszat soha senkinek, csak éppen nem tudott felülkerekedni ezen az izén, az életen, mérges, mert olyan kevés boldogság jutott neki. 

Jó lenne hinni, hogy lesz majd kárpótlás. Legközelebb. 

De nem hiszem.

A fiaimnak a nagybátyjuk csak egy elvont fogalom marad, valaki, aki volt valahol. Szerettem volna a kacagásukat megmutatni neki, de megijedtek volna, Tőle, vagy a körülményektől. Az is lehet, hogy őt nem is érdekelték volna. A nagyobbikat legalább látta párszor. Akit még mindig izgat a halál, játékaiban fel-felbukkan ez a motívum újra meg újra, hagyom. Megmondjam neki? Számít ez igazán?

Így hát a gyerekeimet ölelem ma szorosabban, hiszem, hinnem kell, hogy tudom őket szeretni úgy, hogy az mint egy védő varázslat vegye körül őket, vezesse útjukat. Felfele, mindig csak felfele. 

A Kedves vigasztalón átölel, nem szól semmit, hálás vagyok neki, végtelenül hálás, hogy nem puffogtatja a szokásos lózungokat, jobbezígy, megváltás volt, etceterá.

Megváltás volt?

Ő még lehet, hogy élt volna. Még így is. 

És az biztos, hogy nem ilyen életet álmodott magának, amikor akkora volt, mint a fiam most.

Itt vagy még? Hallasz?

Sajnálom.

Adj hitet!

Nem vagyok vallásos.

Már nem.

Hosszú az út, és még közel sincs vége, az is lehet, hogy pár év múlva, vagy ha megérem az öregkort, ez teljesen megváltozik, de most ez van.

Nem hiszek.

Túlvilágban, feltámadásban, újjászületésben, istenekben. Pokolban.

Azt gondolom, - mert ez viszont nem hit - hogy az utolsó lehelettel mindennek vége, jön a végtelen sötétség. Néha megrémülök ettől a gondolattól, néha jó lenne valami kapaszkodó, néha meg azt mondom magamnak: nem tudhatod. Néha meg elmegyek az auralátó, szellemidézős, léleklebegtetős irányba. De mindez megfér bennem, ez a fura ambivalencia.

Mindig is végtelenül tiszteltem azokat az embereket, akiknek tiszta hite volt, az is előfordult, hogy picit irigykedtem is, de ez az én belső dolgaimon nem változtatott.

De valami azért mégis csak történt, mióta gyerekeim lettek.

Mert mi nők, amikor egy magzatot hordunk a szívünk alatt, óhatatlanul is hívővé válunk: hinnünk kell a jóban, abban, hogy ez a belőlünk sarjadt élet boldog lehet, hogy jó élete lesz.

A világ tele van borzalmakkal, pusztítás mindenütt, de mi nem törődünk vele, mert csak az számít igazán, hogy velük minden rendben legyen.

Persze sokszor elszorul a szívem, ha látom, mennyi szenvedés, igazságtalanság van körülöttünk, és tudom azt is: az emberi butaság határtalan. Mégis, a gyerekeim érdekében hinnem kell a szebb jövőben, mert azzal, hogy igent mondtam az ő fogantatásukra, úgy igent mondtam a világra is. Arra, amire mások azt mondják: "erre a rohadt világra nem szabad gyereket vállalni!" 

Hiszem, hogy mindezek ellenére, az élet szép.

Olyan sokszor elmondom magamnak, hogy hálásnak kell lennem, hogy most vagyok fiatal, a testem még engedelmeskedik az akaratomnak, még élnek a szüleim, a fiaim még a karjaim között találnak igazán vigasztalást.

Igen, hálásnak kell lennem, mert tudom, mindez milyen törékeny.
De a hálámat kinek rójam le?

Tudom, hogy mérhetetlenül szerencsés vagyok, hogy ők itt vannak nekem, tudom, hogy mekkora csoda, hogy egykor azok a bizonyos sejtek egymásra találtak, hogy a testem felépített másik testeket, hogy kihordhattam, megszülhettem őket. Azon vagyok, hogy soha ne legyen magától érthetődő, hogy ők az enyémek, hogy ez a mi családunk, a mi életünk.

- Az a pillanat, amikor az én kicsikéim könnyes szemmel kinyújtják felém a karjaikat, és én átölelem őket, a fejüket pedig belefúrják a vállamba... akkor mindig megnyugszom egy kicsit, bármekkora is a bibi: a mi világunkban minden rendben van. 

Amikor alszanak, és én mellettük fekve iszom be szépségüket, bámulom arcuk minden apró rezdülését, akkor csordultig telik a szívem. Akkor reménykedni kezdek, hogy mindezt valahogy magammal vihetem.

Amikor hallgatom, ahogy dumálnak - kicsi még halandzsául - és közben komoly kis cickányarccal bólogatnak hozzá, nevetek, de közben sírni is tudnék, annyira imádom őket, gesztusaikat, fintoraikat, gyöngy fogacskáikat...

A nagy, ahogy fáradtan becuppantja az ujját, miközben a mutatóujját rágörbíti a kis pisze orrára.

Ugyanolyan a formája, mint az enyém.

Anyaorr.

A kicsi, ahogy jelzésértékű szemöldökét összevonva koncentrál, azt a kis csókos száját csücsörítve.

Az apája másolata.

Bennük vagyunk mi, a szüleik.

Talán, ez az igazi örök élet. 

Bennük tovább menni.

Hisz a vérem bennük kering - egy a vércsoportunk - sejtjeim egyre csak növekszenek bennük, viszik előre, mozgatják életüket. Életet adtam nekik, hát hinnem kell, hogy ezt az életet érdemes lesz élniük.

Így hát bámulom őket, arcuk minden milliméterét, próbálom emlékezetembe vésni, hogy hátralévő időm minden pillanatában emlékezhessek rájuk.

Istent látom a szemükben.

S ha menni kell, ezzel a látvánnyal magam előtt szeretném majd lehunyni a szemem.
Talán nem is vagyok annyira hitetlen.

Fotó: www.csepregiphotography.hu

Igenlők

Meséltem már a Kintsukuroi-ról? 

Ez a japán módszer a törött, vagy sérült cserepek, edények kezelésére- ahelyett, hogy kidobnák őket,  javítás után festékkel kiemelik a repedéseket, mert úgy gondolják, egy tárgy csak szebb lesz attól, ha eltörik. Szóval ahelyett, hogy elrejtenék a tökéletlenségeiket, kiemelik őket. Arannyal.

Bárcsak mi, nők is ilyenek lehetnénk! 

Bárcsak felismernénk végre, hogy a hibáink csak különlegessé tesznek bennünket, haszontalanná nem. Ha nem hinnénk el, hogy csak a tökéletes lehet elég jó, ha nem akarnánk mások képzelt világához hasonlítani, hanem azt keresnénk, mi milyenek is vagyunk valójában.

A bőröm, mint egy térkép, mutatja, merre járt a szívem: térdemen a medúzacsípés nyomai, abból az időből, amikor a tenger ölelt magához, és én nem féltem sosem, kutya- macskaharapások, karmolások halvány jelei mindenütt. Égésnyomok, mert bár jól főzök, sokszor ügyetlen vagyok a tűzhely mellett, bütyök a lábamon: anyai örökség.  Hasamon a műtéti hegek: az elsőszülött fiamnak köszönhető epekő, repedések: a két várandósság. Arcomon a ráncok: sok-sok átvirrasztott éjszaka, sok túlkorán felkelés.

Néha bánt, hogy így nézek ki, néha szorongva állok meg a tükör előtt, hátha talán valaki más, valaki makulátlan néz vissza rám. De az nem is én lennék, ugye?

Sokszor eszembe jutnak azok a pillanatok, amikor hibáztam, mióta anya lettem, főleg, hiszen két gyerek mellett elég gyakran előfordul, hogy nem tankönyv-szerűen viselkedem. És ilyenkor, utólag, szégyenkezem. Más biztos nem csinálna ilyet, nem lenne türelmetlen, nem kiabálna, nem szitkozódna. Közben, a józan eszem tudja: dehogynem. 

Másodjára alapvetően azért elnézőbb vagyok magammal, de az elsőnél rémes volt az a folyamatos bűntudat, az az érzés, hogy nem csinálom elég jól, hogy mások nálam ügyesebbek. Amikor pedig szembesülnöm kellett azzal, hogy az én kicsi fiam bizony nem a könnyen kezelhetőek közé tartozik, hogy energiaszintje lenyomja a Gyalogkakukkét, hogy zajos, gyors, fáradhatatlan, röviden: más, eléggé megomlottam. Sok-sok időbe tellett elfogadnom, hogy egy olyan kiscsávó választott engem anyukájának, aki egy kicsit mindig ki fog lógni a sorból. Aztán megérkezett az öccse, aki még durvább, olyan akarattal, amivel a falon is átmenne, aki mindig tudja, hogy neki mi kell, aki a kis húsos ujjával folyton mutogat, hogy hova, mit, meddig.... aki máshogy más. 

Már nem akarom, hogy olyanok legyenek, mint a többiek. Már tudom: a többieknek is vannak hibái.

És ők az enyémek. 

Az életem csodálatos, mert ezekbe a valószínűtlenül kék szemekbe nézhetek bele minden nap.

Így hát fogom az aranyszín festékemet, és nekiállok azoknak a repedéseknek- azt mondják, ezek azért vannak, hogy rajtuk keresztül jöjjön be a fény. Hát kiállok, és büszkén vállalom, ha nehéz volt, de felülkerekedtem rajta, akkor is,  ha nem, ha elrontottam, de megpróbáltam jóvá tenni, ha azt hittem, ezt máshogy kellene. Igent mondtam, sok - sok évvel ezelőtt, egy közös életre, egy családra, amiről nem is tudtam, hogy milyen lesz, és most itt van ez az élet, az enyém, aminél nem is kívánhatnék különbet. Már nem úgy nevelem a fiaimat, ahogy gondolom, hogy mások szerint kellene, már nem fogadom el, hogy a szülők feladata a nemek mondása. 

Hiszen ezek a kicsikiék úgyis annyi tiltással találkoznak, miért ne lehetne legalább a családjukban igent mondani nekik? Miért ne segíthetném fel eredszerre is a lábára a cipőt, még ha tudom, egyedül is menne, miért ne lehetne elfogadni, hogy neki ez is csak arra bizonyíték: anya szeret? Miért ne választhatná ki ő a ruhát, amit felvenne, a könyvet, amit mesélni akarok, a zenét, amit hallgatunk? Miért ne ehetne meg még lefekvés előtt egy pici csokit? Én is megeszem. Ha hulla fáradtak vagyunk mindannyian, miért ne nézhetnének mesét, ha kéri, miért ne kockázhatnám fel neki azt az almát? 

Az életünk nem hadszíntér, nem akarom, hogy az legyen.

Így hát igent mondok rájuk, a közös alvásokra, a napközbeni összebújásokra, az unásig ismételt játékokra, a szoba közepére halmolt építőkockákra. Nem szabályok nélkül élünk, persze, csak kompromisszumkészen. Aztán együtt összepakolunk, éjszaka pedig, a töksötétben, rálépek a véletlenül ott maradt legóra. De ez jól van így. 

Elmúlik gyorsan ez az időszak, és aztán csak remélhetem, hogy később majd ők is igent mondanak rám. Akkor, amikor a babaszag már csak emlék lesz, a pici bodyk a szárítókötélen, a kőkeménnyé mumifikálódott falatok az etetőszék párnája alatt, az alvókák a takaró között, a kubusüvegek halmai a mosogatón, az összefirkált íróasztal...

A végén, úgyis csak azt számít majd, mennyit nevettünk együtt.