Gyereknek lenni nehéz


Gyereknek lenni nehéz.

A gyerekeknek nincs hangjuk. 
Nem tudják -legtöbbször- megfogalmazni, hogy abban a kis testben mi is zajlik valójában, mit gondolnak, mit éreznek, mitől félnek. 
Születésük pillanatában idegen szagú emberek ragadják el őket az erős, éles fénybe, hidegbe, turkálnak a torkukban, fenekükben, méregetik őket, és csak nagy sokára érkezhetnek meg az ismerős szív hangjainak közelébe, melegébe. 
Újra és újra olyan helyzetekbe kerülnek bele, ahol ki kellene találniuk, mit is várnak el tőlük. 
Mert elvárnak tőlük dolgokat, bár még nem is beszélnek, de legyenek nyitottak, barátkozzanak, ne féljenek a mászókán, mert az én fiam ne legyen beszari.
Kicsi antennáikkal érzékelik a feszültséget, anya és apa ideges, de miért, nem értik, nincs nekik elmagyarázva, miattam van, én tehetek róla? Mi az, hogy számla, szerelő, kölcsönvisszafizetés?
Anya miért sír most, amikor az előbb még nevetett? Miért szid le valamiért, amiért korábban sosem? 
Miért suttognak a hátam mögött, néznek rám aggódva? Valami baj van velem?

Gyereknek lenni nehéz.

Nagyon rövid idő alatt kell megtanulniuk megbízni idegenekben, amikor közösségbe kerülnek, ahol őket otthagyják. 
Anya nélkülem megy el valahova, de mi létezünk külön? Ha nincs velem, akkor is szeret? Gondol rám?
Itt ez a sok gyerek, sokan sírnak, kiabálnak, sok a hang, a szín, sok az új, félek, ki ölel meg? 
Anyának miért könnyes a szeme, amikor kimegy az ajtón? 
Az oviban már teljesíteni kell, önállónak lenni, de mi van, ha ők még szeretnének egy kicsit kicsik maradni? Ha jó érzés még, hogy felöltöztetnek, betakargatnak, gondoskodnak rólam? 
Kockaformába kéne beülniük, beféniük, de mi van, ha ők kerekek? Ha ők futkosnának éppen, mikor leülni kell, ha kiabálnának, ha csöndben kell maradni, füzetet elővenni, tanulni, felelni, olyannal foglalkozni, ami nem érdekes igazán... Kiállni beszélni mások elé. Megfogni a kezét, beállni a sorba valakivel, akivel nem akarják. Felkelni korán. Úgy fogni a ceruzát, ahogy nem kényelmes. 

A gyerekek a mesében élnek. Ők hisznek. Mi meg magyarázzuk nekik, hogy ez nem a valóság. De az ő valóságuk nem olyan, mint a miénk, és mégsem mi alkalmazkodunk hozzájuk, hanem nekik kell hozzánk. A gyerekek feltétel nélkül szeretnek, s nem értik, hogy lehet máshogy is, elfogadják a hibáinkat, nem akarnak kijavítani, ölelnek, szorítanak, pofit hozzánk dugnak, jéghideg ujjacskákat a tenyerünkbe, anyamégegyszer!

A gyerekek csodálatosak. 
Tanítómesterek. 
Példaképek.
Hősök.

A gyerek ígéret, hogy a holnap jobb lesz. 
Még nincs veszve semmi, a varázslat létezik. Épp most kiabál, hogy: anyaaaa! vééégeztem! Töröld ki a fenekeeeeeem!



fotó: www.csepregiphotography.hu


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.