Hogyan neveljem?


Itt ez a kisgyerek, az elsőszülöttem, pár hét, és hat éves (uághrrrmauhhh).
Fogalmam sincs, hogy hogyan neveljem.
Mondataim keményen koppannak a lelkében, vigyáznom kell nagyon, hogy mit mondok neki... 
Túl jólelkű, mondta róla az óvónénink, az apja SzociSomának hívja, hiperérzékeny- olyan mint én, mi ketten, ebben (is), egyformák vagyunk, úgy látszik, sosem nő be a szívünk lágya. (F.Á.)
Dehát hogyan lehet nevelni egy ilyen csávót? Hogyan kell nevelni?
A drámahercegnő, beüti a lábát, és teli tüdőből üvölt megállíthatatlanul, mintha legalábbis levágta volna a lábujját, elképesztően idegesítő tud lenni. Közben meg röhögnék is rajta, persze, amire meg megsértődik, anya, ne nevess! Néz rám azokkal a hatalmas, kék szemeivel, Szméagol: és teszi fel azokat a nehéz kérdéseket, anya, te ugye sose halsz meg? Takony nélkül lehet élni? Te mit csináltál, mielőtt nem születtél meg? Miért szemetelnek az emberek? Az izgalmas részeket a meséből nem tudja végignézni, bőgve rohan ki a színházból, én is ilyen voltam. 
Túlságosan hasonlítunk, és én
nem tudom, hogyan neveljem.

Itt ez a másik kisgyerek, a kisebbik, két éves múlt. Képes az ujja köré csavarni bárkit, tudatosan használja fel ellenünk a szépségét, rosszat csinál, aztán kacéran ránk nevet a szeme sarkából, tudja jól, hogy úgysem tudunk neki ellenállni. Azt a kis csókos száját lebiggyeszti, az Oscar-díjas színészek tanulhatnának tőle, ahogy játssza a sértődöttet, mert bizony le lett szidva valamiért. 
Legtöbbször fogalmam sincs, hogy mit kezdjek vele. Makacs, mint az öszvér, addig mutogat, nyökög, beszél (!), amíg meg nem érteti magát, és meg nem kapja, amit akar. Anya! Jeje!! Kell!!! Inni!!! - és ismételgeti, amíg meg nem érkezek a piájával, nem unja meg (én nagyon). Néha a két keze közé fogja a füleimet, és a száját nagyra kitátva, de közben vigyorogva hajol felém, hogy megharapjon. Lefogom a kezét, határozottan a szemébe nézek, és azt mondom: ezt nem! - ahogy Vekerdy bácsitól tanultam, leszarja. Nevet, megpróbálja újra, aztán megsértődik.
Hát hogy a francba kell egy ilyen gyereket nevelni?

A nagyot jövőre iskolába kell adnom, pánikolok, hová?? A kicsi a bölcsibe megérkezve bőg, anya elmegy, igaza van. Jobb lenne együtt még. Anya, nagyon fogsz hiányozni, amikor ilyen sokáig dolgozol, mondja az én okos nagyfiam, engem meg a sírás kerülget, tudom. Ha hazaérek a melóból a fektetésre, ami nagyon ritkán fordul elő, még pisilni se tudok elmenni, mert a kicsi máris üvölt, anya elmegy. A francba. Hogyan mondjam el nekik? Én sem értem. Szerintem sem jó így, de nincs más választásom.
Tényleg nincs?
Varázslatot teremtek köréjük, jövőt tervezek nekik, közben tudom: nem rajtam múlik. Vajon elég lesz a szeretetünk, hogy megvédje őket később, ha már egyedül mennek tovább? El fogom tudni őket engedni, ha itt lesz az ideje?
Jó anya vagyok?

Melyiket etessem?
A félelmet?


Fiaim. Nem tudom hogyan neveljetek benneteket, de
a ti oldalatokon állok
örökké.


2 megjegyzés:

  • Józsefné Ani Kovács | 2016. december 14. 18:46

    Tóth Árpád
    Gyerekszemekkel...

    Kerek szemekkel,
    Gyerekszemekkel
    Ámulni még, mint valaha,
    Ha még lehetne,
    Be jót tehetne
    Szememmel egy vidám csoda.

    Én már öregszem,
    Lomhán verekszem
    Fáradt fejem lehajtanám;
    Ragyogj helyettem,
    Te sok gyerekszem,
    És szebben, mint én hajdanán!

    1923.
    Tóth Árpád aláírása

  • Juli | 2017. január 11. 20:17

    ugyanezeket a kérdéseket teszem fel magamnak az én két - vicces, de jellemre a Tieidhez nagyon hasonlò - kisfiam kapcsán. De Neked könnyebb azt ìrni, hogy jòl csinálod; hogy megvédeni mindentől nem lehet, de a szereteted ott lesz ugròponyvának.. bátorság! :) (mondom ezt magamnak is :) )

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.