Utazz gyerekkel!

Mesélek nektek az utazásról. Nem is, inkább a megérkezésről.
Meg egy unalmas délutánról, több, mint tíz évvel ezelőtt, amikor a tévét kapcsolgatva egy műsorra találtam, ami a vaskori temetkezési szokásokról szólt. És ebben mutattak egy pár képet egy városkáról, ahol érdekes sírokat találtak. A felvételek lenyűgöztek, gyorsan lefirkantottam egy cetlire a nevet, remélve, hogy nem a világ másik végén van ez a hely. Amikor megkerestük a térképen, kiderült, hogy itt van a szomszédban, Ausztriában, úgy 300 km-re. Következő évben ott álltunk a városka egyik temploma mellett, fent a hegyoldalban, ahonnan rálátni a tóra, és nekem folytak a könnyeim, és azt éreztem, hogy megérkeztem. És ezt érzem azóta is,  minden alkalommal, ha ott vagyok, pedig már kilencedszer mentünk oda, de én még mindig könnyezek, mert valami olyan elemi erejű vonzalmat érzek e hely iránt, amit nehéz elmagyarázni. Az első pillanattól kezdve otthon éreztük magunkat itt, a kis utcák jó ismerősként kanyarognak a talpunk alatt, a kristálytiszta patakok, a hegyre felsimuló gyönyörű, alpesi házak, az apró díszek, és az a nyilvánvaló szeretet, ahogy a lakók gondozzák az otthonukat, teljesen elvarázsoltak bennünket. Öt évvel ezelőtt, amikor ide szerveztük az esküvőnket, a vendégek egy része biztosan furcsállta, hogy minek- de ez csak addig tartott, amig oda nem értek, és meg nem látták ezt a csodát.
Vallásosan rajongok Hallstattért.



Persze, nem volt kérdés, hogy ezt a fiamnak is látnia kell, így idén kora tavasszal egy kuponos akcióval elmentünk, de a szállás sajnos a szomszédos faluban volt, és az nem olyan. Úgyhogy visszamentünk most december elején még egyszer, már az ádventi időszakban, és most már biztos: nem csak mi szeretjük a várost, hanem a város is szeret minket. Az idő mindig tökéletes, most például minden fehér volt már, hogy aztán a második napon végig havazzon, hatalmas, nehéz pelyhekben, megmutatva nekünk, milyen is az igazi tél. Itthon már nem látni ilyet.
Olyan kegyelmi állapot volt ez a mi kis családunknak, ott lenni, dideregve hóembert építeni, szánkózni, este összebújni a jó meleg takaró alatt, és mindig, mindig felefele nézni. Fel, a hatalmas hegyekre, pedig néha nem is látni, hol válik el a havas hegycsúcs és és a felhős ég, és mégis: újra meg újra fel kell bámulni, lélegzetvisszafolytva. Mert ott érzed igazán, milyen kicsi is vagy. Ha látod a magas, karcsú fenyőfákat, ahogy lehetetlen helyeken kapaszkodnak és nyúlnak fel az ég felé, a színjátszó csíkokat, amiket mintha egy óriás gyerek festett volna a kőbe, a felhőket, amik szoknyájukat kisasszonyosan elrendezve csüccsennek le a csúcsokra. A szépség mindenütt ott van, s ha kinyitod a szíved, belédköltözik, egy darabkáját elviheted magaddal, cserébe valami belőled ott marad. Valami, amitől visszavágysz, újra meg újra, ami arra késztet, hogy a webkamera parányi képét bámuld, hogy századszor is elképzeld, milyen is lenne, ha ott lenne az otthonod. Nem csak a lelked szerint, hanem valóságosan is. 



Mindez persze nem lenne olyan értékes, ha egyedül mennék. Úgyhogy utazz gyerekkel, hogy a legfontosabbat adhasd neki: a közös élményeket. Olyan, mint egy védőoltás: a lekét védi meg a vírusok ellen. Minél kisebb, annál könnyebb vele, még bárhol elalszik, az anyján kívül túl sok mindenre nincs szüksége, mire nagyobb lesz, meg már hozzászokik, hiszen az utazást is tanulni kell. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen kicsi korom óta sokat utazhattam a szüleimmel, később pedig a Kedvessel, így mára meglehetős gyakorlottsággal készülődök.

Ami nekem bevált:
  • Egyszer összeírtam a telefonoban egy bevásárlós alkalmazásban, hogy miket kell vinni a gyereknek, ezt azóta is használom pakolás előtt, átnézem, így nem felejtek el semmit.
  • Nem nézünk meséket az autóban, a telefont sem kapja meg. Kiírtuk a kedvenc gyerekdalait, mikor kisebb volt, a (felnőtt)dalokat, amiket hallgatott, ez egészen sokáig elszórakoztatja.
  • Mindig veszek az útra valami új játékot, mesekönyvet, apróságokat, meglepően sokáig játszik velük, az ujjbábok például nagyszerűek, jókat lehet mókázni velük, a gyerek meg hatalmasakat kacag, ha a pici cápa megzabálja apa fülét, aki visongat közbe.
  • Ha lehet, a déli alváshoz igazítjuk az indulást, de mostanra már a fiam a 3,5 órás utat simán kibírja egy seggel, alvás nélkül, hiszti nélkül. Amíg kisebb, nincs gond, mert az autóban csak ezt látni:

  • Ha hosszabb időre megyünk, egy külön bőröndbe pakolom az ő cuccait, így nem keverednek össze. 
  • Nincsenek irreális elvárásaink, hogy mi mindent akarunk megnézni, délelőttre egy rövidebb program, meg délutánra egy, ha lehet, legyen benne egy  nap fürdőzés, mert azt nagyon szereti, meg jól ki is fárad. (Most Bad Ischl-be mentünk, ahol meleg, sós víz van, és ki lehet menni a szabadba, a hóesésbe, sodortatni magunkat a vízzel, és bámulni felfele, a hegyekre.)
  • A déli alvás idejét jól meg kell tervezni, mert egy álmos és éhes gyerekkel már nem lehet beülni kajálni egy étterembe. Legalábbis nem egyszerű. Ha lehet, szoktam előre kaját készíteni, amit tudom, hogy szeret, így nem kell minden nap feleslegesen pénzt költeni. Ilyenkor még az üveges babakaják is jól jönnek, biztonsági tartalékként mindig viszek magammal pár darabot, ha más nincs, a vízforralóba bele lehet állítani melegedni. 
  • Hagyjuk, hogy a saját ritmusában fedezze fel a helyet, ha ez néha még azt is jelenti, hogy húsz percet kell állni a patak partján, és köveket hajigálni, vagy éppen cipelni a fenekét, mert már bizony elfáradt.

  • Ha mi örülünk, ő is örül. Ezért érdemes megtanítani neki, hogy az apróságoknak is milyen jó örülni, például annak a sok alagútnak, amin átmegyünk az úton, így az utazás is érdekesebb lesz. Érdemes felhívni a figyelmét a szépségekre, hogy megtanulja látni, állatokra, növényekre, hogy tudja, a természetnél csodálatosabb nincs, hogy értékelje, óvja környezetét.
  • Ha pedig a gyerek mégis hisztizne, jusson eszedbe: itt téged senki sem ismer. Nem fognak megszólni.

Ez utóbbi kép egyébként azt a mindmáig megoldhatatlan konfliktust is illusztrálja, amikor nincs egyetértés közöttünk, hogy melyik a jó irány. Az én kicsi fiam babakocsis kora óta határozottan tudja, hogy merre KELL menni, és amennyiben mi nem arra mennénk/nem arra van dolgunk/arra nincs út tovább, bizony cudarul behisztizik, bámulatos kitartással bizonygatva igazát. Taknya-nyála egybefolyik, és végtelen kétségbeeséssel hajtogatja, hogy ALLA!!, miközben a görbe ujjával mutatja is gyengeelméjű szüleinek, hogy mégis, merre kéne haladni. Teljesen mindegy, hogy a világ egyik legszebb helyén vagyunk, vagy a bölcsiből hazafele jövet. Talán majd egyszer ezt is kinövi.

Egyik nap, amikor a fiúk aludtak ebéd után, én elmentem a kutyával sétálni, barangoltunk körbe az utcákon, tíz perc után hóemberesre havazódtam be, csend volt, az a fehér csend, és én nagyon boldog voltam, olyan teljes, és nagyon-nagyon hálás. Hogy ezt láthatom, átélhetem, főleg, hogy azokkal, akiket a legjobban szeretek, hogy ez a gyönyörű város engem mindig befogad, hogy megtaláltam azt, amit kerestem. Ha mégsem sikerülne oda költözni valamikor, akár nyugdíjasként, sebaj: a hamvaimat szórjátok majd bele a vízbe.
Ne legyünk telhetetlenek.







Work hard, play hard

Gyereket vállalsz, oké. Hosszú időre elmerülsz a kaksi-pisi-böfi-szopi körben, aztán jön az átfordul-feláll-fut-szobatiszta-beszél. Játszótér, lábzsák, itatóspohár, kölesgolyó, dentinox, körömvirágkrém (mindenre jó!). TGYÁS, GYED, GYES. GYES? Az  mire elég? A fejed felett, mint az a bizonyos kard, lebeg a bölcsi, ovi. Vissza kell menni. 
De hova?
Miközben ülsz a gyerek mellett a beszoktatás első napján, arra gondolsz: az időd lejárt. Már nem merülhetsz el a kizárólagos anyaság kényelmes, puha köntösében, fel kell öltözni, - rendesen, sminkelni, felfedezni, hogy ki is vagy valójában egyedül. Úgy értem, a gyerek nélkül, akivel eddig megbonthatatlan szimbiózisban éltél. Elmúlt az az idő, amikor azt gondolhatod "ahhoz képest, hogy nemrég szültem, egész jól nézek ki", szembe kell nézned azzal, hogy reggel már nem azt a gatyát kéne felvenni, ami a legjobban ellenáll a homokozónak, hanem azt, amelyikben emberszerűen nézel ki. Munkavállalónak.
És, ha nincs szerencséd, mint nekem, akkor nincs is hova visszamenni. Így elkezdheted a munkakeresés rémisztő rituáléit gyakorolni, megalázó beszélgetések közvetítőkkel, a sziví frissítése, fényezése, hogy túljussanak azon a bizonyos első mondaton: "jelenleg a kétéves gyermekemmel vagyok otthon GYES-en". Regisztrálások, új fénykép, ismerősök körbekérdezése. Válasz nélkül kiment levelek, visszautasító levelek.
A részmunkaidő, úgyis, mint utópia, egyre távolodik.
A gyerek közben meg persze csügg az anyján, aja, aja, mondja az enyém szerelmesen, miközben a kis dundi kezével simogatja a hátamat, kapargatja az anyajegyeimet. Ki hozza el, ki vigyáz rá, ha beteg lesz, ki hiszi el, hogy attól, hogy anya vagyok, még tudok dolgozni.
A saját szakmába való visszatérés, ugyan! Bárcsak lenne valami.
Aztán, ha szerencséd van, mint nekem, akkor egyszer csak adódik valami. A felvételi beszélgetésen a leendő főnököm elintézte ennyivel:

"Meg fogod tudni oldani, ha beteg a gyerek?"
"Igen."
"Akkor jó."

Elhitte nekem. Bizonyára itthon, Magyarországon is van ilyen munkahely, de ez, történetesen, a szomszéd országban esett meg, ahol részmunkaidőre felvettek engem, nulla tapasztalattal az adott területen, egy kicsi gyerekkel. És annyi fizetéssel, amit itthon, teljes állásban sem kapnék.
Egyetlenegy napot sem hiányoztam még a fiam miatt, de ez részben annak a mérhetetlen szerencsémnek (ismét!) köszönhető, hogy van segítségem, másfél nagymama (egyik még nem nyugdíjas), rugalmas munkaidő a férjnek... De ha neked nincs segítséged, akkor egyedül kell megoldani mindezt, a kicsi beteg lesz, te otthon maradsz, a főnök jelzi, hogy nem lesz ez így jó, a kollégák rosszallóan néznek, már megint betegszabin van, mondják. Mintha egy beteg gyerekkel wellness- kúra lenne az otthonlét.
Volt olyan, hogy szombat délelőtt mentünk az ügyeletre a gyerekkel (lentebb megénekeltem már ezt a remek élményt), utána vittük anyukámhoz, én meg mentem dolgozni, este 11-ig. Fogalmam sincs, azt a napot hogyan éltem túl.
Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz.
Hogy nehezebb lesz, mint a bölcsibe való beszoktatás.
Hogy a fiam nem tudja még majd' egy év után sem megszokni, hogy az anyja random napokon és időpontokra megy a melóba, hol hajnalban kel, és akkor reggel már nincs is otthon, amikor ő felébred, hol estére megy, és a fektetésnél nincs ott, majd egyszercsak megjelenik éjszaka. Hogy éjszaka, az ilyen  napok után megébred, és, bár ott fekszek mellette, sírva kiabálja, hogy aja mingyá jön, aja mingyá jön.
Hogy amikor éjfélkor hazaérek, csendben bekúszok az ágyba, akkor még egy óráig nem fogok tudni elaludni, mert pörög az agyam, a sok új élmény, új szakma, új ismeretek, új emberek, mindezt egy idegen nyelven... Mire én elaludnék, a gyerek megébred, fél órát hömbölög, ahogy szokott, a végére én ismét felélénkülök, és kezdőik minden előröl... Így ismét eljutok a 4-5 órás napi alvásadagig.
Ezekben az időszakokban, a szabadnapjaimon reggel ülök üveges szemekkel bámulva kifelé a
fejemből, és arra gondolok, hogy mennyi mindent kéne csinálnom: feltakarítani, kimosni, kivasalni, főzni, boltba menni, elmosogtani... Persze aztán a negyedét se tudom megcsinálni, és már rohanok is a gyerekért a bölcsibe, azzal a rossz érzéssel, hogy rossz háziasszony vagyok, mert bizony nem patyolat a lakás.

"Nem szeretnél visszamenni tanítani?"
"...."

Hová? Senkit sem érdekel, hogy hány diplomám, hány nyelvvizsgám van, hogy mennyire voltam jó vagy rossz tanár, szakember, hogy mennyire imádtam a munkám. Viszont a számláinkat fel tudjuk adni.

Szóval munkát vállalsz. Az első napon valami régről ismert izgalom (esetleg szorongás?) kísér utadon. Immár két életed van: "odakint" te egy munkavállaló vagy, kolléga, esetleg főnök, elvégzed a feladatod, problémákat oldasz meg, ebédszünetet tartasz, munkaidőd van... Odahaza anya vagy, feleség, a munkaidőd sosem jár le, az ebédet te főzöd, és vigyáznod kell: a kettőt ne keverd össze. Mert a munkahelyeden senkit sem érdekel, hogy te anya vagy, otthon meg, hogy mi volt a melóban.
Tanuld meg letenni a küszöbön a cuccost.
Képes vagy rá.


Somaegyetem

A tanulás/tanítás a hivatásom. Perverz módon mindig örülök, ha tanulhatok valami újat, még akkor is, ha körülöttem a többiek fanyalognak, még akkor is, ha látszólag az új ismeretre nincs szükségem.
Amióta anya lettem, egy újabb professzor került az életembe: a fiam. 
És rájöttem, hogy lehet szó bármilyen csoportmukáról, projektről, konstruktív életvezetésről, a legtöbbet mégis a kicsiktől lehet tanulni. Hogy mégis, hogy kéne élni.

Megtanultam például:

- Hogy hogyan kell birtokba venni a saját testemet. Elnézem, ahogy a fiam használja a testét, kéjesen nyújtózkodik, szálegyenesen ül, futkos, ha arra van szüksége, rázza a popit, ha az kell, elhelyezkedik a párnán, a mellkasomon, az apja ölében... Ellágyuló szívvel figyelem a babákat, ahogy a babakocsiban fekve lelopják a lábukról a zoknit, és aztán szépen felpakolják a pici tappancsokat a kocsi elején a merevítőre. Mert úgy kényelmes.

- Hogy a világ érdekes. Érdemes megállni, és észrevenni az apró részleteket, megfigyelni, ahogy az árnyékunk halad velünk az utcán, ahogy a galambok felrepülnek csapatostól, ahogy a csigabiga felmászik a fára. Hogy a virágok illatosak, - még a művirágok is! - fúú a szél, süt a napocska, és ez jó.

- Hogy haladni nem csak gyorsan lehet. Hogy ráérünk csak úgy sétálni a játszótér fele menet, és az sem baj, ha sosem érünk oda. Mert az egész világ egy játszótér, és játszani bármivel lehet. Rohanni felesleges.

- Hogy barátokat szerezni pár perc alatt is lehetséges. Hogy meg lehet bízni egy teljesen idegenben, a kezemet odaadni neki, és együtt szaladni. Mert együtt játszani jó.

- Hogy ha valami nem érdekes, nem tetszik, ott kell hagyni, és keresni valami mást. Nincs idő udvariassági jelenlétre, nem számít, mások mit gondolnak, mit várnak el, szerintük hogy kéne viselkedni, gyereket nevelni. Az élet szép, de csak akkor, ha nem játszmázunk, nem harcolunk egymással, viszont meglátjuk a jót.

- Megtanultam, hogy mi az igazi szépség. Elnézem a fiam, ahogy alszik, a fények és árnyékok tökéletes arányát a testén, az aranyhaja csigáit a füle mellett, bőre selymességét, és túlcsordul a szívem. Nézem a gyöngy fogacskáit, ahogy nevet, a valószinűtlenül kék szemét, és örülök, hogy még nem tudja, hogy mit számít, hogy valaki előnyös külsejű-e, vagy sem. Hogy nem tudja, hogy van egy olyan dolog, amit úgy hívnak: tökéletesség, hogy van testtömeg-index, proteinitalok, intim szőrtelenítő gyanta.

- Hogy a kimondott szavaknak ereje van, és nem tűnnek el, miután a hangszálaim rezgése alábbhagyott. Hogy ott rezegnek még a levegőben, sokáig, és a számítógép a pici homloka mögött mindent megjegyez, elraktároz. Hogy néha kellenek a saját szavak, mert a golyó nem hangzik olyan szépen, mint a gombolyag, és némelyiknek íze, sőt, bukéja van, amit ismételgetni kell, hogy beteljünk vele. És ez jó.

Hogy a szeretet nem egy állandó, változatlan dolog, hanem egy elő, alakuló folyamat, amelyben vannak hullámvölgyek is, igen, és, ha távolodok tőle a fizikai térben, felerősödik. A lelkem ott marad, vele. Hogy nem kell lelkiismeret-furdalásomnak lennie azért, mert néha maga alá temet ez a feladat, a gyereknevelés. Lehetek fáradt, szomorú, türelmetlen. Hogy ha az éjszaka közepén, többhónapi alvásmegvonás után, ismét felkel egy órára, akkor nem baj, ha ringatás közben azt zsolozsmázom, hogy gyűlölömgyűlölöm. És másnap nem kell azon filóznom, hogy most ezt vajon a szitura értettem, vagy a gyerekre. Nem számít. Hisz nagyon szeretem.

- Hogy élni csak igazán érdemes. Teljes erőbedobással. Hogy ha örülsz, örülj nagyon, kacagj, kiabálj, sikítozz örömödben, ugrálj, mondd el mindenkinek, más is hadd örüljön. Ha mérges vagy, add ki minden bánatod, sírj, toporzékolj, és el is múlik hamar. Ne nyeld le, ne frusztrálódj, mert görgeted magad előtt, és egyre rosszabb lesz. Ne legyél feleslegesen viselkedős. Legalább a szeretteid körében ne.
Élj igazán.





Un/Sleeping beauty

Nem vagyok jó alvó, na.
Sokáig forgolódom, jár az agyam, még álmomban is okoskodok, mint egy igazi bölcsészpicsa. Ha pedig történik valami, ami meghatározta a napomat, akkor egész éjszaka azzal álmodom, nem tudok leállni. Amikor terhes lettem, engem is elért az álomkór, délutánonként sokszor muszáj volt lefeküdnöm (ha volt rá lehetőségem), mert egészen egyszerűen nem tudtam ébren maradni. Aztán megszületett a fiam, és bemutatta nekem, hogy milyen is az az igazi rossz alvó. Mert az, hogy két és fél év alatt egyetlen éjszakát tudott átaludni - azt is csak véletlenül- azért tényeg nem gondoltam volna, azt hittem, csak az elején lesz szivatós. Istenem, amikor olyan három-négy hónapos kora körül azon gondolkodtam, hogy most már csak pár hónapot kell kibírni, mert hittem a könyveknek, amikben azt írták, hogy a legtöbb baba fél éves korára átalussza az éjszakákat! A legtöbb baba, ja. De nem az enyém. Sajnos nem olvassa a szakirodalmakat, így ő úgy gondolja, hogy az teljesen oké, ha ő majd három évesen kétóránként felkel. 
Ha félórákat forgolódik rajtam, ami azért is jó, mert addigra én, a szintén szaralvó, teljesen éber leszek, és kábé két óráig nem tudok visszaaludni, és mire meg jönne a megváltó álom, a kiscsávó ismét megébred. 
Ha a saját szobájában, a saját ágyában max háromnegyed órát bír aludni, és utána landol a szülői ágyban. Persze erről is mi tehetünk, hiszen amikor a legrosszabb időszak volt, az éjszakánkénti 6 ébredéssel, amiből egy minimum egy óráig tartott, végső kétségbeesésünkben magunk közé vettük. Addigra már teljesen zombi voltam a napi 4-6 órás alvásadagtól, a folyamatos átrohangálásoktól, a fusztrációtól, a kínlódástól. 
Volt olyan este, amikor a szokásos, hajnali fentvagyokegyórát-álmosvagyok-denemalszomel-csakazértsem alkalmával ültem a babzsákfotelban, a gyerek rajtam hömbölgött, én meg elkezdtem zokogni, némán nyeltem a könnyeim, nehogy meghallja, hogy sírok, mert akkor méginkább nem fog elaludni, és ahogy rázkódott a vállam, meg az egész testem, a gyerek elkezdett röhögni. Biztos viccesnek találta, hogy az anyja így himbálózik alatta, sőt, ezt direkt az ő szórakoztatására találtam ki. És akkor kínomban és is elkezdtem röhögni, a Kedves a másik szobában nem értette, hogy min mulatunk mi ketten olyan jól. A gyereknevelés jó móka.
Persze tudom én, hogy örülnöm kéne, hogy a fiam ennyire ragaszkodik hozzám, nem lesz ez mindig így. Meg azt is tudom, hogy mindez azért van, mert nem tanult meg egyedül elaludni, elolvastam minden idevonatkozó szakirodalmat, blogot, kommentet. Mondtam már, hogy bölcsészpicsa vagyok?
Sok mindent megpróbáltunk, amióta a probléma fennáll, ágyáthelyezés több ízben, egyszer egy vízeres-sugárzásos mérőnéni segítségével (vicces volt, és rosszabbul is aludt az új helyen), új párna, takaró, más zene, mese, frisslevegőzés kimaxolva, ésígytovább... Megpróbáltam rászoktatni valami plüssállatra, hátha, de sajnos az ő alvósállatkája én vagyok. Kapargatja az anyajegyeimet, folyatja rám a nyálát, betegség idején a taknyot is, nyáron összeizzadunk, télen didergek, mert kilógok a takarója alól, a nyakam, hátam beáll, mert amint úgy tűnik, el fog aludni, nem merek mozdulni sem, nehogy felébresszem. Volt egy időszak, amikor átjött hozzánk magától, azt szerettem nagyon, ahogy hallottuk a babafónon keresztűl először a megébredés hangjait, aztán az ajtaja nyitását, végül pedig a kis meztelen tappancsok sietős csattogását a kövön.
És hát itt van a kutya elásva. Alapvetően iszonyú jó érzés együtt aludni a gyerekkel. Ezt minden szülő megerősítheti, aki már próbálta. Hiába kényelmetlen sokszor, mert a gyerek egyre nagyobb, az ágy mérete viszont változatlan, mégis, amikor megérkezik közénk, betakarom, átölelem, az olyan, mintha a világ a helyére billent volna, mintha ennek mindig is így kellett volna lennie. Ilyenkor azt érzem, hogy itt van igazán biztonságban, a karjaim között. És nyilván, ő is ezt érzi. Dehát szeret, dehát minél közelebb akar lenni hozzánk, hát kicsi még. Ha neki így a legjobb, akkor nekem is az kell, hogy legyen. 
Bizony, ez a kis ember átalakította az életünket minden szinten, és mi szépen lassan megtörünk az akarata előtt. Néha még felmerül egy-egy beszélgetés alkalmával, hogy mit kéne megpróbálnunk, de a lemondó tónus mindkettőnk hangjában ott van. Meggyőződés nélkül soroljuk a lehetőségeket, hallgatjuk a sorstársak meséit, vagy, épp ellenkezőleg, a kétheteskoraótaátalussza- jellegűeket.
Aztán várjuk a következő estét, hogy vajon mikor érkezik közénk (én addig nem is tudok elaludni, úgyismindjártjön), hogy aztán reggel együtt ébredünk, ő azonnal éber, dumálni kezd, nyomja a halandzsát, mi némileg lassabban, morcosabban. Aztán felülünk az ágyon, meglehetős gyakorlottsággal csusszan az ölembe, csak bambulunk kifelé a fejünkből, a vékonybőrű-karikásszeműek, a fiam és én. 
Kezdődhet a nap.

Beteg a baba

Minden szülő rémálma. A betegség, tökmindegy, milyen.
Attól a pillanattól kezdve, hogy megfogan, a "mindegy, csak egészséges legyen" nem lózung többé, hanem igazság, félelmetes tartalommal.
Amikor a fiam 5 hetes volt, a csípőszűrésen az ultrahang alkalmával kiedrült, hogy csak egy veséje van, és a rutinszerűen odavetett neaggódjonanyuka után csak azért nem hullottam atomjaimra rögtön, mert ott volt a kezemben a gyerek. Nem értettem, hogy hogyan lehet, hogy ilyen gyönyörű, életerős, és hiányzik egy szerve?? Az apja egész nap dolgozott, így csak telefonon meg sms-ben tartottuk a kapcsolatot, nemleszsemmibaj, nesírjazért, satöbbi. Aztán, az esti fürdetésnél, amire szerencsésen hazaért, álltunk egymás mellett, a kezében a fiam, aki felnézett rá, bele egyenesen a szemébe, azzal az ősbizalommal, amivel csak a gyerekek tudnak nézni, és akkor az én elfojtós, felnőtt férjem úgy kezdett el zokogni, mint... mint egy kisgyerek. Persze azóta túlléptünk ezen, és szerencsére ez nem egy betegség, de mégis, meglebegtet az ember előtt valami olyan szörnyűséget, amiről még beszélni sem merünk. 
Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi az, amitől a legjobban félek, akkor azt válaszolnám, hogy attól, hogy elveszítem a szeretteim. Amióta anya lettem, ez csak erősebb lett, hiszen itt van valaki, aki ott lakott bennem, és hiába költözött ki már két és fél éve, a csontjaim is beleremegnek minden esésbe, ha pedig vér is folyik (ami elég gyakori nálunk), eszemet vesztve rohanok hozzá, ölelem magamhoz, gyomrom összeszorul, sejtjeim vigyázzba állnak.
Ha pedig beteg? Az többszörösen rossz, hiszen szenved ő, szenvedünk mi, a féltés, a gyógyszerek, orrszívás, csöpögtetés, befújás, pittyen a fülhőmérő, 38,9C. Nem alszunk, előkerülnek újra a telefonon a nyugtatós zenék, John kétszázhuszonhetedszer is elénekli, hogy vibrál a lány, mint a neon, a fiam feje a mellkasomon, szuszog kimerülten, aztén egyszercsak elnehezül: alszik végre.
Mindent megtennék érte. Mindent megtennék, hogy soha ne legyen beteg.
A nyár előtti utolsó roham: gennyes középfülgyulladás, arcüreggyulladással. Ügyelet a kórházban, a felnőttosztályon az a hentes nő, aki ment volna inkább hullamosónak, "csak hiszti" mondja lekezelően, mikor hárman alig bírjuk lefogni a gyereket, a füléből vér folyik: "csak megsértettem". Aztán, már egy másik dokinál, magánrendelésen, kiderül, hogy a dobhártyáját sértette meg, vérömleny van rajta. Legszívesebben visszamennék, és megetetném vele a leletet, és megtiltanám, hogy még egyszer gyerekek közelébe kerüljön, vagy inkább megturkálnám én is a fülét, hogy kipróbálhassa, hogy milyen. Ezzel valószínűleg az az apuka is egyetért, akinek a kislányát orrmandulával műtötték, és benn felejtettek egy tampont, ami lecsúszott szegénykének a torkába, előttünk szedték ki neki mintegy húsz perc alatt, földöntúli zajok kíséretében. A másik anyuka, nagyobbacska kislánnyal, szintén a sorban várva (a felnőtteket veszik előre) falsápadtan néz rám, én vissza rá, ugyanolyan rémülten.
Mégis az a pillanat, amikor le kell ülni a rendelőben, lefogni a gyereket, remeg a karom, alig kapok levegőt, folyik rólam a víz, és legszívesebben én is sírnék, mert olyan erős, mert annyira nem akarja, mert nem tudom megmagyarázni neki, hogy muszáj megvizsgálni, mert annyira sajnálom, mert annyira féltem... "Fel kell szúrni!" A szoba elsötétül egy pillanatra, csak azt ne, nyögöm rémülten, engem szúrtak, sokat, emlékszem, nagyon fájt. nem akarom, hogy neki fájjon, hogy ezen kelljen keresztülmennie! Foghegyről odavetett akkorhozzavisszanötnapmúlva, és már kint is vagyunk. Öt nap múlva, magánrendelés, tiszta a füle. Jó, hogy nem engedtem, jó, hogy mindent megpróbáltam.
A tehetetlenség a legijesztőbb, hiszen ő hisz bennem, segítenem kell, nem okozhatok csalódást neki. És mégis, néha kínozni kell az orvossággal, gyógyszerekkel, hogy ne legyen még nagyobb a baj.
Csak soha ne legyen beteg. Csak soha ne legyen nagy baja.
Bár nem vagyok vallásos, mégis sokat járunk mostanában templomba, mert a fiam nagyon szereti, első útja mindig a gyertyákhoz vezet, hosszasan pakolgatja őket, felsorakoztatja, visszarakja... Én mindig meggyújtok egy gyertyát ilyenkor, és nem azért, mert ő annyira akarná. Érte. És akkor elküldök egy fohászt, valahová fölfele, valakinek, hogy vigyázzon rá, hogy óvja meg őt. Ez a legfontosabb.

Tegnap, elém került egy kép, kicsi lány, tizenhárom, rákos hat éve. Most feladta a küzdelmet, napjai vannak hátra. Valami olyan elemi erejű fájdalmat érzek, ami a fiam előtt nem lett volna ilyen erős, hát még gyerek, még nevetnie kéne, futkorásznia, szerelmesnek lennie, visszapofázni a szüleinek, nem pedig aláírni az újraélesztés megtiltását...A másik, fiúcska, rohamok, műtét, bekötött fejű képek, a harmadik, alszik már, örökre, és még sorolhatnám, szörnyűség. Csak a gyerekeket ne!
Csak a fiamat ne.

Úgyhogy ha van időtök, kedves, láthatatlan olvasóim, küldjetek egy fohászt oda fölfele ennek a kislánynak.  Aludj jól, Taila. Legyen neked könnyű az átkelés.

Mégyeszer másodszor

Egy gyerek nem gyerek, mondják.
Mikor jön a második, kérdezik, amikor az első éppen, hogy csak kibújt, és az embert (legalábbis engem) a hideg kirázza a gondolatra.
Az elején.
Aztán, egyszer csak, valami kezd megváltozni, nem is tudom, mikortól és hogyan. Szembe jön egy szép kislány, szőke fürtökkel, esetleg egy pufi kisbaba. Vagy lát az ember egy pici, meztelen talpacskát, vagy babaruhát. Vagy akármit. Addig a kistestvér csak egy statisztikai adat, valamiféle elvont fogalom, ami eméletileg jó lenne, de a gyakorlatban? Na nem, kösszépen. Majd, egyszer, ha átalussza az éjszakát. Ha kipihentük magunkat, ha összeszedtem magam, ha picit visszatérhetek a rendes kerékvágásba, ha picit újra visszakapom magam. Persze közben rájövök, hogy ez nem így megy - az éjszakákat sosem fogja végigaludni, és mostmár nonstop fáradt leszek, és a fiam még akkor is velem van, ha nem vagyunk együtt, az anyaság a bőrömbe égett.

Közben a kérdések elmaradnak, mert már az összes ismerős megkérdezte, minumum egyszer, hogy lesz-e kistesó. Meg a sarki boltos is, a kutyát sétáltató bácsi az utcán, a galamb, ami a fejünk felett elrepül. A híradóban a fő hír után szegezik nekem a kérdést. De már nem húzom fel magam miatta.
Sőt, mintha kitörölték volna a rossz emlékeket, a hosszú éjszakázások, a fájdalmas szoptatás, szivatós bevásárlások, üvöltős hisztik aprósággá alacsonyodnak. És az ember, nyilvánvalóan valamiféle elmebaj hatására, elkezdi akarni azt a második gyereket. Az se baj, ha fiú lesz, megint. (Úgyis az lesz.)
Az elsőnél éppen, hogy lepattantunk a szopórollerről, miért ne szállnánk fel egy újra, egy másikra?
Furcsa érzés, hullámokban tör rám. Néha, azt gondolom, nem vagyok normális, hátkelleznekemégegyszer??? És mégis. Minden hónapban, a ciklus végén, a petefészkeim mérgesen toppantanak: hát már megint feleslegesen termeltünk??! Ez a fájdalom valami új féle lehet, eddig nem éreztem, és persze lehet, hogy csak én mesélem be magamnak, hogy azért van.
És hát, itt van az előző, sikertelen próbálkozás árnyéka is. Sokat gondolok rá, valamikor mostanában születne meg, ha velünk maradt volna. Így, ahelyett, hogy őt hordtam volna ki, kihordom a vágyat, hogy szeretnék még egy gyereket. Ezt a vágyat nem lehet racionalizálni, néha előjön, vagy éppen eltűnik, de szerencsére még nem tart a rögeszme stádiumnál. Csak úgy van. 
Arról nem is beszélve, hogy sajnos, a körülmények nem kedvezőek eme újfajta hobbi kialakításához, hiszen nem vagyunk olyan helyzetben, amikor egy gyerek bevállalása csak elhatározás kérdése lenne, és ezt viszont, sajnos, racionalizálni kell. A munkahely, a feladandó számlák, a jövő megalapozása, mind-mind szerepet játszanak abban, hogy az ember azt súgja a türelmetlenkedő petefészkeknek: ne most. Még várni kell. Mire ők: jó-jó, de ne tökölj sokat, mert a végén még meggondoljuk magunkat!

Igen, néha az is eszembe jut, vajon nem pofátlanság-e még egy gyereket kívánni, remélni, hogy minden rendben lesz, és, főleg, hogy egészséges lesz. Hogy megérdemlem-e, hogy elég jó anya vagyok-e, hogy a testem partner lesz-e megint, újra, és újra előről... Aztán elengedem ezt is. Most még nincs itt az ideje, talán soha nem is lesz, de a fiam itt van, minden porcikájában tökéletes, és szeret, és ölel, és kacag a gyöngy fogacskáival, most az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen. Hogy minél több élményünk legyen együtt, hogy megéljük a pillanatot, hogy örüljünk annak, amink van.
Közben meg igyekszem nem túlságosan szatírosan (vagy szatírásan?) bámulni mások babáit, vénkisasszonyosan vigyorogni a babkocsikba, feleslegesen megsimizni szöszke buksikat.
Majd egyszer.

Az öregedésről

Ma hálás vagyok. Mindenért.
Hogy van egy gyönyörű családom. A férjem, akit szinte gyerekfejjel szerettem meg, és azóta is szeretek, szüntelenül. A kisfiam, aki elérkezett abba a szakaszba amikor bármit csinál, mond, annyira cuki, hogy nincsenek is rá szavak, és aki épen, egészségesen érkezett erre a világra, és az eddigi akadályokat nagyon jól vette. A szeretteim, akik itt vannak bent a szívemben, akik formálnak, segítenek, támogatnak, akik fényt visznek a napomba, és akiket alig várom, hogy eljöjjenek hozzánk, hogy főzhessek, hogy beszélgessünk, hogy nevessünk, hogy vitatkozzunk...
Igen, öregszem, érzem. Reggel a tükör már nem kegyes, rémültem bámulom a ráncokat (azakiszépazreggelisszép, kössszépen, Csárli), nézem az arcomat, ami változik. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a több, mint két éve tartó folyamatos kialvatlanság sem segít a dolgon, egy-egy jólalvósabb éjszaka után legalább nem sikítok fel hangosan, ha meglátom magamat a fürdőszobában felkelés után. És mégis. Ha az embernek gyereke születik, az idő valahogy felgyorsulni látszik, hiszen nemrég még egy kis csomag volt csak, ma meg már szilaj, mint egy kiscsikó, és úgy is rohangál szanaszéjjel a világban. 
A fiam ráébresztett az elmúlásra, arra, hogy ő még itt marad (remélhetőleg), amikor én már nem leszek, hogy a sejtjeim, a vérem, a gének, melyeket tőlem örökölt, elkísérik őt ezen az úton, akkor is, ha én már nem mehetek vele együtt. Ma még fogja a kezem a zebrán, ma még csimpaszkodik belém éjszaka, de nemsokára talán egy lány nyakába fúrja ugyanígy azt a szép kis fejét, szalad a barátokhoz, önálló lesz. Már most is sok mindenben az, én neveltem ilyennek. Tudom, hogy nehéz lesz elengedni, de azt is tudom, hogy muszáj, és csak remélem, hogy olyan elegánsan és könnyedén tudom majd megoldani, mint az én édesanyám. Pedig biztos nem lehetett könnyű neki sem.
Szóval hálás vagyok. Hogy mindezt megérhettem, hogy ülhetek mellette szótlanul a szőnyegen, és bámulhatom, ahogy játszik, nézhetem, hogy hogyan nő lassan-lassan az a kis szöszke haja a fülére, ahogy a ruháin a kapcsok már nem érnek össze, ahogy a pici lábujjai kikandikálnak a bölcsis szandálja orrán. Hogy összegyűjthetem a - komoly nehézségek árán - az éjjel, alvás alatt levágott körmeit, hogy együtt örülhetünk minden egyes új szónak, amit megtanult, hogy még feltolhatom a fenekét a mászókán, hogy még hátra se kell fordulnia, csak a kezét nyújtania felém, ha segítség kell, mert tudja, hogy úgyis ott vagyok. Hogy ott lehetek. 
Már nem figyelek arra, hogy minek, hogyan kéne történnie a gyerek fejlődésében, nevelésében. Csak elfogadom, azt, ami van. Próbálom kinyitni magam az ismeretlennek úgy, hogy közben ne legyenek prekoncepcióim. Próbálom megélni a pillanatot a maga teljességében, nem kívánni többet annál, mint ami megadatik, nem elégedetlenkedni, nem követelőzni. Nem veszek lottót. Úgy érzem, pofátlanság lenne. 
Kicsit persze sajnálom a fiam, hogy nem fog majd emlékezni arra, amikor az anyja még fiatal volt, hogy a két tenyere, mint egy zárójel az arcomon, nem konzerválja a vonásaimat, hogy nem garantálhatom, hogy vele maradhatok addig, amíg kell. Igen, sokat gondolok a halálra, de nem olyan borongósan, inkább tényszerűen. Tudom, hogy vége lesz, vége kell, hogy legyen. Nem is bánom. Csak remélem, hogy van még időm, hogy láthatom, ahogy a férfiak az életemből hogyan cseperednek fölfele- az ifjabbik férfivé, az öregebbik meg, hát öregemberré. Zsémbessé, valószínűleg. De akkor is szeretni fogom, a magasodó homlokát, a szarkalábakat a szeme körül, meg az ősz hajszálakat- e két utóbbi a férfiaknak ugye jól is áll, ez ám az igazságtalanság! Én meg igyekszem tartani velük a lépést majd, legjobb tudásom szerint. Mert őmiattuk igazán érdemes.
Aztán egyszer csak, majd letakarom a tükröt a fürdőszobában. 

Na és a szex? Pt. 2

Ó, igen.
Van ugye a szülés utáni hat hét, amikor "a házasélet mellőzendő", majd amikor megy az ember lánya a szervízbe, és mondja a nődoki, hogy akkor mehet a dolog, akkor megkönnyebbülést, örömöt kéne érezni. Ehelyett - jó esetben - nem érez semmit, inkább ez, mint a szorongás. Hogy még ez is.

Nem elég, hogy az a szerencsétlen mellbimbó épp, hogy csak hozzáedződött a szoptatáshoz, és most adjuk egy másik pasas szájába ugyanazt, amit előtte a baba csócsál? Egyáltalán, ilyenkor kijön belőle a tej? Vagy a mellek maguktól átállnak a szopi üzemmódból a szex üzemmódba?
Bárcsak a nők is maguktól átállnának a frissanyuka üzemmódból a szexibe.
Persze ezt sem írják le sehol a cukrozott-takony magazinok, a kézikönyvekben is csak némi szemérmes utalás található, "adjon időt magának", "bújjanak össze csak úgy a férjével". Na persze. Ahogy a hónapok múlnak, az idő adása egyenesen nevetséges lesz, már csak azért is, mert egy szülés után igazán kínos úgy viselkedni, mint egy szűzlány. Pedig ilyenkor ez is egy első alkalom.
Persze tudom én, hogy ez nem mindenkinél van így: "alig vártuk, hogy leteljen a két hét", mondják egyesek büszkén, én meg csak kínos vigyorral az arcomon bólogatok, hogy jaja, jóisaz... Miközben fogalmam sincs, hogy miről beszél az illető. 
Mert a család bővülésével semmi sem lesz már ugyanolyan, a szex sem. Már nem a szükségletek, hanem a rendelkezésre álló idő szerint szeretkezik az ember: "most aludt el, gyorsan lefürdök, és akkor még van kb 40 percünk, amíg fel nem kel". És a libidó is egészen másképp üzemel, ha egy-egy menetet háromszor kell megszakítani egy-egy gyors altatás erejéig. Férfi legyen a talpán, aki 3x 10 perc szünet után rendületlenül áll a rendelkezésre.
Hol vannak már a kényelmes, lassú előjátékok, az ember céltudatosan - és gyorsan- tör előre, hogy legalább jó legyen. Valamennyire.
Avégén jó alaposan kezet mos. Mégiscsak...

És hát a testkép, vagy inkább testkép-zavar. Nem is a plusz kilók, nekem olyan nem volt a szülés után (üssetek), hanem ahogy átalakul az egész cucc. Főleg, ha már vége a szoptatásnak. Ezt viselem a legnehezebben, ezeket a szottyadt, töttyedt valamiket a mellkasomon, el sem hiszem, hogy már eljutottam odáig, hogy egy dekoltázs túl mély, és nem az éveim száma miatt. Ilyenkor megfontolja az ember, hogy berakat egy köldökpirszinget, legalább ne legyenek egyedül szegény bimbeszek odalent...
Melltartó viselése kötelező, nem akarunk emberellenes bűnöket elkövetni, és hol van már a férfinép finom borzolása egy kis fázós, pólóbökős viselettel, ugyan! 
És, bár senki nem beszél róla, tabu, de azért nem hiszem, hogy sok olyan pár van, aki legalább egyszer ne esett volna az ittalszikmellettünk-nemérdekel-akkorisszexelünk bűnébe. Mert amikor átkerül a baba a  szülői ágyba (esetleg hotelébe, utazáskor), akkor persze már mélyen alszik, fel sem ébred. Élni kell minden lehetőséggel. 
És hát, akkor a kényes kérdés, a gyakoriság. Na, az inkább ritkaság. Persze nyilván ez is mindenkinél más,  ha valaki arról panaszkodik, hogy "csak hetente jutunk egymáshoz", akkor én azt gondolom, hogy anyád, mert az bizony igen jó átlagnak számít. Persze, ha jóalvós babát dobott a gép, akkor nem kunszt. Nekem nem olyan van. 
Persze tudom, hogy ez egy lassú folyamat, türelem kell hozzá, meg ilyesmi, de azért azt senki nem mondta, hogy ennyire lassú lesz... Az ember visszavárja a régi énjét, a régi hancúrokat, de talán ez az egész arról szól, hogy új utakat fedezzünk fel (és itt nem feltétlenül a páleszes kockacukorra gondolok), hanem arra, hogy a saját nőiségemet kell újraírnom, felfedeznem, fejlesztenem, elvégre a legősibb feladatot- az utód létrehozását- már végrehajtottam, hátra lehet dőlni, a többi már a ráadás...
Addig is: örülök, hogy fiam van, így legalább valamilyen módon foglalkozok fütyivel: letapad-nem tapad, hátrahúz, vagy nem, kakis lett, letörlöm, félrehajtom, nerángasd kisszívem, rossznézni. Uff.

A fotós szemláltetéstől most eltekintek, bocsi. Pt 1 itt.


Vátozó idők, szelek

Somával várjuk a tavaszt.
Jó lenne már, ha nem kéne nyolc réteg ruhát fel-és levenni sétához, tapicskolni a sárban (mondjuk ez csak nekem okoz problémát), a kesztyűfelhúzási képtelenségben szenvedő fiamnak vörösre fagyott medúzahideg tappancsokkal matatni a pólóm alatt, és egyáltalán: félhomályban élni.
Pár nappal ezelőtt, amikor a szánalmas kis napocska átderengett a felhők között, az én kicsi fiam a gangra kilépve egészen extázisba esett tőle, hangos eööööö! kiáltásokkal mutogatott a húsos pici ujjaival a fény felé boldogan. Még neki is feltűnt, hogy milyen régen láttuk már. 

A tavasz. A megújulás ideje. A változásé, ébredésé. Azon gondolkodtam, én vajon miként változom, jó, vagy rossz irányba, fejlődök-e, vagy stagnálok... Aztán feltűnt, hogy ha ismerőssel találkozom, és szóba kerül a gyerek, rendszerint arról kezdek el beszélni, hogy milyen nehéz feladat mindez. Már többször is észrevettem, de csak most volt időm úgy igazán elgondolkodni róla, és elszégyelltem magam  (mondjuk ez nem újdonság, saját bejáratú szégyenfalam van itthon). 
Mert ez akkor az jelentené, hogy nekem alapvetően ez nehéz, és nem öröm? Miért nem arról beszélek ilyenkor, hogy mekkora boldogság, hogy itt van a kiscsávó? Csak azért, mert nem szoktam "dicsekedni", vagy tényleg tehernek élem meg? 
Elérkeztem az életemnek egy olyan szakaszába, amikor csupa kérdőjel vesz körül. Volt már ilyen, emlékszem, de most azért jóval több a fény bennem. De azzal, hogy anya lettem, átértékelődött minden, és bizony több is a bizonytalanság, hisz a felelősséget, azt nagyon érzem, de sokszor sajnos a tehetetlenséget is, hogy a felmerülő gondokat nem tudom megoldani, hogy túl sok hibát követek el. Erről már szokszor, sokféleképpen írtam, úgy tűnik az anyaság legbelsejében az aggodalom mellett ott csücsül a lelkiismeret-furdalás, szúrós seggű lidércek ezek, nem könnyű őket elűzni.
Ezért elhatároztam, hogy mostantól pozitív leszek. Arra figyelek, ami jó: pl. igaz, hogy még életében nem aludt át egy éjszakát sem, de legalább jól eszik. De nem, nem is erről van szó, van valami sokkal magasztosabb a gyerekvállalásban, amit nehéz megfogalmazni, talán ezért is nem beszélek róla. De példát tudok mondani.

- Amikor este elalszik rajtam. Ahogy fekszem a kiságyon, feje a mellkasomon, szuszog, esetleg horkol, akkor egy kicsit a világmindenséget élem meg, és azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Főleg mostanában, ahogy a sólámpa fényénél még játszunk egy picit, és látom, hogy milyen boldog, kiegyensúlyozott kisgyerek. 

- Amikor megfogja a kezemet az utcán, és akár 10 (!) métert is sétálunk így, nem rohanunk, csak andalgunk, kéz a kézben, az nagyon jó érzés.

-Amikor figyelem, ahogy felfedezi a fütyilibegtetés technikáját fürdés közben, ahogy áll, kisterpeszben, valami egészen sajátságos módon rázza a vállát, felsőtestét, és közben üdvözült mosollyal figyel lefele, hogy hogyan mozog a csomag.

- Amikor megállíthatatlanul nevet, ráncolja közben az orrát, villogtatja a gyöngy fogacskáit, aztán elkezd csuklani. Sokáig.

- Amikor megfogja valamelyik mesekönyvét, a kezembe adja, beül az ölembe, és becuppanntja az ujját, felvéve ezzel a mesehallgató pózt.

- Amikor elkezdi felfedezni a beszédet, ahogy ismételgeti a neki tetsző szavakat, peeeeersze, mondja hangsúlyosan, tetovás, mutat az apja karjára fürdés közben, ahogy számba veszi a tetoválásait, gumiciiiiii, ha a gumimacit akarja nézni a számítógépen. Na, mondjuk azt, aki kitalálta és megrajzolta/zenésítette ez a fertelmes, takonyzölt medvét, azt bizony én egy méretes szívlapáttal csapnám agyon, és még fel is venném a nevét a súlyosan emberellenes cselekedetek elkövetőinek a listájára.

- Ahogy tüsszent, és aztán nevet, mert tüsszenteni jó.

- Ahogy mindent szétpakol, lever, felborít, mert a rendetlenség jó.

- Ahogy imádja az órákat, tiiik-taak, mondja, ha meglát egyet, bííííím-baaaammm, ha harangoznak, miközben széles terpeszben állva billeg ide-oda, miközben mutogat.


- Amikor lélegzik, mocorog, fut, eszik, átölel, amikor szeret. Amikor szeretem. Mindig.


Ennek ellenére néha jól esik, és kell is panaszkodni. Talán panasz-klubbot kéne indítanom anyukáknak, ahol összeülhetnénk, és jól kimoroghatnánk magunkat. Mert azért az megnyugtató, hogy más is hasonlókon megy keresztül, hisz ha az ember folyamatosan azt hallja, pölö, hogy "ó,az én gyerekem 6 hetes kora óta átalussza az éjszakát!", akkor azért elmorzsol a foga között egy bazdmeget.
Igen, néha nehéz. Nagyon, nagyon nehéz. De jó, hogy ilyen mélysége van, mert így van ilyen magassága is. 

Önismereti tréning

A fiam két éves lett.
Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy ez idő alatt semmi sem alakult úgy, ahogy elképzeltem. Talán csak az, hogy mennyire lehet szeretni egy ilyen kis csomagot, aki gyorsan, túl gyorsan nő fel.
Mégis, rengeteget tanultam, elsősorban magamról, de arról is, hogy hogyan működnek a babák, hogy a kapcsolatok hogyan alakulnak az olyan extrém helyzetekben, mint a gyereknevelés.

Megtaultam például:


  • hogy a leghatékonyabb kínzási mód az alvásmegvonás,
  • és sokkal kevesebb (értsd: 4 óra) alvással is el lehet még lavírozni, mint azt hittem volna,
  • hogy egy idő után az ember végképp feladja azt a reményét, hogy a gyerek valaha is átalussza majd az éjszakát.
  • hogy a fogzás a leguniverzálisabb dolog a világon, mert mindent rá lehet fogni, a nemevést, a nemalvást, a fosást, piros pofit, a nyűgösséget, és mindezek ellenkezőjét is,
  • hogy bármilyen drága is a pelenka, negyven decinyi pisit, amit a tulaj 2 perc leforgása alatt produkál, egyik sem bír ki,
  • hogy az ember ingerküszöbe olyannyira lejjebbmegy, hogy a babaszaros tenyérrel még simán elvan hosszú ideig, anélkül, hogy feltűne a szag. 
  • Tudom már, hogy a csend az nagyon-nagyon gyanús,
  • nemcsakhogy gyanús, hanem egyenesen rémisztő tud lenni,
  • hogy egy 12 kilós, 90 centis kiscsávó 20 perc alatt éri el a "háteztnemhiszemel", 30 perc alatt a "húbazzeg" állapotot a rendetlenség terén,
  • és, hogy igenis van olyan, hogy egy gyereket zavar a rend.
  • hogy a szaunaszag a konvektorból nem a por miatt van, hanem a mérnöki pontossággal beleejtett színes ceruza lassú égése miatt,
  • hogy a fiam számára az egyetlen járható út egy fiók kipakolása után a türkiszkék melltartómmal a nyakában való rohangálás,
  • hogy a gyerek papucsa nyom nélkül tud eltűnni egy 50 nm-es lakásban, 
  • és olyan sosincs, hogy egyszerre mindkettő a lábán legyen.
  • Tudom már, hogy sokkal türelmetlenebb vagyok, mint hittem,
  • és, hogy lehetséges, hogy egyik pillanatban még elolvadok az imádatától, a másikban pedig meg tudnám fojtani (falhozcsapkodni, felaprítani, kukába kidobni, kedvtől, hangulattól függően)
  • mint ahogy az is, hogy már pusztán a gondolattól, hogy mit fog szólni az ajándékához, könnyekig meg tudok hatódni,
  • és, hogy komoly önmegtartóztatás kell ahhoz, hogy a világ minden játékát ne hordjam haza neki.
  • Már csak azért is, mert a legjobban nem a méregdrága játékokkal, haem a hétköznapi tárgyakkal (lásd türkisz melltartó) lehet szórakozni. 
  • Megtanultam azt is, hogy létezik olyan, hogy túrófüggőség - reggel kelés után roham a hűtőhöz, "tutúúúú", bölcsi után hazaérünk, rögtön "tújó"
  • hogy a krémtúró olyan nyomokat hagy a pofazacskón, melyek csak a közösségbe éréskor tűnnek fel, amikor már késő észervétlenül eltűntetni, mert mindenki azt nézi, hogy vajon mivel kente össze magát a gyerek,
  • és olyan nyomokat hagy a ruhán, amik nagyon nem túrónak néznek ki. Legalábbis nem krémtúrónak.
  • hogy azt soha, senki se látja, ha elsőre szót fogad, ha mintaszerűen játszik, egyáltalán: jógyerek, de csak a fullos utcán lehet fejhangon üvöltve hasravágódni, hisztizni úgy, hogy a takonycsiga cudarul leér az álláig/szájáig,
  • ha vendégek jönnek, főleg gyerekesek, akkor mindig a legrosszabb oldalát kell megmutati.
  • Tudom már, hogy a lehető legkárosabb dolog őt más gyerekekkel, magamat más anyukákkal összehasonlítani,
  • mert a korábban viszonylag stabilnak mondható önértékelésem hihetetlen mélységekbe tud lezuhanni önerőből is, nem kell neki még a bezzegelés,
  • és, hogy mindenki úgy csinálja jól, ahogy tudja, és nem szabad mások felett ítéletet mondani a gyereknevelés terén.
  • Ennek ellenére mindenki megteszi.    
  • Én már igyekszem leszokni róla.
  • Megtanultam, hogy minden, amit teszek, mondok, példa, amit a nyomomban járó kismajom leutánoz, legyen szó az asztal cukin tisztítgatásáról, vagy a "fasz" szó kiristálytisztán való kiejtéséről- miközben még nem is beszél,
  • és, hogy nagyon kell figyelnem magamra, mert az a tükör, amit a gyerekem mutat rólam a tettei, viselkedése, érzései által, igazabb, mint bármelyik az életemben,
  • és igyekeznem kell, hogy ebbe a tükörbe belenézve ne kelljen szégyenkeznem.
  • Ez néha sikerül is.
  • De inkább nem.
  • Tudom már, hogy ha én azt gondolom, milyen jó móka lesz a szánkózás/bóbitázás/mesedarabozás stb., ő a kicsi szíve minden melegével rühellni fogja, az tuti,
  • és felesleges elvárásokat állítanom ez ügyben, mert csak csalódni fogok,
  • ennek ellenére borzasztóan kiábrádulok minden egyes ilyen alkalommal, amikor az üvöltő gyerekkel elhagyjuk a terepet. És ezt csak magamnak köszönhetem.
  • hogy nem a babának kell megtanulnia emberül, hanem az anyjának babául, mert egy ilyen pici számára rohadtul fusztráló, ha nem értik meg,
  •  és ebben, illetve a megfelelő kommunikációban felé még nagyon sokat kell fejlődöm.
  • Megtanultam, hogy én vagyok a felnőtt. Hogy felőttem. Hogy úgy is kell viselkednem, hogy félre kell tennem magamat, hogy előrelátónak kell lennem, hogy tudnom kell. Ha ma nem megy, holnap jobban kell próbálkoznom, mert nincs második esély. Hogy a gyerekkor elmúlik, mint egy hosszú, meseszagú, dallamos pillanat, és elmúlok én is majd, mint anya. Most kell jól csinálnom.



És végül, megtanultam, hogy mindez érdektelené válik, a jön a kétéves, és a gyöngy fogacskáit villogtatva rám vigyorog, és átölel, szorosan, olyan szorosan, ahogy csak a gyerekek tudnak.



Jó hogy itt vagy, kisfiam.
Üzemeltető: Blogger.