Sokáig forgolódom, jár az agyam, még álmomban is okoskodok, mint egy igazi bölcsészpicsa. Ha pedig történik valami, ami meghatározta a napomat, akkor egész éjszaka azzal álmodom, nem tudok leállni. Amikor terhes lettem, engem is elért az álomkór, délutánonként sokszor muszáj volt lefeküdnöm (ha volt rá lehetőségem), mert egészen egyszerűen nem tudtam ébren maradni. Aztán megszületett a fiam, és bemutatta nekem, hogy milyen is az az igazi rossz alvó. Mert az, hogy két és fél év alatt egyetlen éjszakát tudott átaludni - azt is csak véletlenül- azért tényeg nem gondoltam volna, azt hittem, csak az elején lesz szivatós. Istenem, amikor olyan három-négy hónapos kora körül azon gondolkodtam, hogy most már csak pár hónapot kell kibírni, mert hittem a könyveknek, amikben azt írták, hogy a legtöbb baba fél éves korára átalussza az éjszakákat! A legtöbb baba, ja. De nem az enyém. Sajnos nem olvassa a szakirodalmakat, így ő úgy gondolja, hogy az teljesen oké, ha ő majd három évesen kétóránként felkel.
Ha félórákat forgolódik rajtam, ami azért is jó, mert addigra én, a szintén szaralvó, teljesen éber leszek, és kábé két óráig nem tudok visszaaludni, és mire meg jönne a megváltó álom, a kiscsávó ismét megébred.
Ha a saját szobájában, a saját ágyában max háromnegyed órát bír aludni, és utána landol a szülői ágyban. Persze erről is mi tehetünk, hiszen amikor a legrosszabb időszak volt, az éjszakánkénti 6 ébredéssel, amiből egy minimum egy óráig tartott, végső kétségbeesésünkben magunk közé vettük. Addigra már teljesen zombi voltam a napi 4-6 órás alvásadagtól, a folyamatos átrohangálásoktól, a fusztrációtól, a kínlódástól.
Volt olyan este, amikor a szokásos, hajnali fentvagyokegyórát-álmosvagyok-denemalszomel-csakazértsem alkalmával ültem a babzsákfotelban, a gyerek rajtam hömbölgött, én meg elkezdtem zokogni, némán nyeltem a könnyeim, nehogy meghallja, hogy sírok, mert akkor méginkább nem fog elaludni, és ahogy rázkódott a vállam, meg az egész testem, a gyerek elkezdett röhögni. Biztos viccesnek találta, hogy az anyja így himbálózik alatta, sőt, ezt direkt az ő szórakoztatására találtam ki. És akkor kínomban és is elkezdtem röhögni, a Kedves a másik szobában nem értette, hogy min mulatunk mi ketten olyan jól. A gyereknevelés jó móka.
Persze tudom én, hogy örülnöm kéne, hogy a fiam ennyire ragaszkodik hozzám, nem lesz ez mindig így. Meg azt is tudom, hogy mindez azért van, mert nem tanult meg egyedül elaludni, elolvastam minden idevonatkozó szakirodalmat, blogot, kommentet. Mondtam már, hogy bölcsészpicsa vagyok?
Sok mindent megpróbáltunk, amióta a probléma fennáll, ágyáthelyezés több ízben, egyszer egy vízeres-sugárzásos mérőnéni segítségével (vicces volt, és rosszabbul is aludt az új helyen), új párna, takaró, más zene, mese, frisslevegőzés kimaxolva, ésígytovább... Megpróbáltam rászoktatni valami plüssállatra, hátha, de sajnos az ő alvósállatkája én vagyok. Kapargatja az anyajegyeimet, folyatja rám a nyálát, betegség idején a taknyot is, nyáron összeizzadunk, télen didergek, mert kilógok a takarója alól, a nyakam, hátam beáll, mert amint úgy tűnik, el fog aludni, nem merek mozdulni sem, nehogy felébresszem. Volt egy időszak, amikor átjött hozzánk magától, azt szerettem nagyon, ahogy hallottuk a babafónon keresztűl először a megébredés hangjait, aztán az ajtaja nyitását, végül pedig a kis meztelen tappancsok sietős csattogását a kövön.
És hát itt van a kutya elásva. Alapvetően iszonyú jó érzés együtt aludni a gyerekkel. Ezt minden szülő megerősítheti, aki már próbálta. Hiába kényelmetlen sokszor, mert a gyerek egyre nagyobb, az ágy mérete viszont változatlan, mégis, amikor megérkezik közénk, betakarom, átölelem, az olyan, mintha a világ a helyére billent volna, mintha ennek mindig is így kellett volna lennie. Ilyenkor azt érzem, hogy itt van igazán biztonságban, a karjaim között. És nyilván, ő is ezt érzi. Dehát szeret, dehát minél közelebb akar lenni hozzánk, hát kicsi még. Ha neki így a legjobb, akkor nekem is az kell, hogy legyen.
Bizony, ez a kis ember átalakította az életünket minden szinten, és mi szépen lassan megtörünk az akarata előtt. Néha még felmerül egy-egy beszélgetés alkalmával, hogy mit kéne megpróbálnunk, de a lemondó tónus mindkettőnk hangjában ott van. Meggyőződés nélkül soroljuk a lehetőségeket, hallgatjuk a sorstársak meséit, vagy, épp ellenkezőleg, a kétheteskoraótaátalussza- jellegűeket.
Aztán várjuk a következő estét, hogy vajon mikor érkezik közénk (én addig nem is tudok elaludni, úgyismindjártjön), hogy aztán reggel együtt ébredünk, ő azonnal éber, dumálni kezd, nyomja a halandzsát, mi némileg lassabban, morcosabban. Aztán felülünk az ágyon, meglehetős gyakorlottsággal csusszan az ölembe, csak bambulunk kifelé a fejünkből, a vékonybőrű-karikásszeműek, a fiam és én.
Kezdődhet a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése