A mások élete



Túl sokat gondolkodok mostanában.
Mostanában? Mindig.
De milyen furcsa is az már, hogy olyan időket élünk, amikor mi magunk tesszük lehetővé másoknak, hogy belekukkoljanak az életünkbe. Persze, ez a betekintés erősen szerkesztett, filterezett, átgondolt: némileg hamis világ. Hiszen ki mutatná meg a cikis pillanatokat az életéből szívesen? Vagy a kevésbé előnyösöket, hízelgőeket, csillámporosokat? 
Mert az bizony nem fészbúk érett, hogy amikor én reggelenként három férfi mellett ébredek fel, az első szinte mindig egy bizonyos hang, majd a kérdés: Mi volt ez? - Pukiztam anya! És ezt még a jó reggelt előtt. Ami legtöbbször ezek után el is marad.
Persze nincs is baj alapvetően ezzel, csak azzal van, ha elhisszük, hogy a mások élete valóban az és olyan, amit megmutatnak magukból a közösségi felületeken. Főleg anyaként, amikor úgyis tele vagyunk bizonytalansággal, amikor sokszor el vagyunk vágva a normális emberi interakcióktól, kapcsolatoktól. Amikor sokszor ez az egyetlen fórum, ahol "találkozhatunk" másokkal.  
Amikor esendő nőként belefutunk azokba, akik hivatásos lájkvadászként "tudják a megfelelő szögeiket", amiből fényképezni kell őket, hogy hibátlanok legyenek. Hogy aztán alá lehessen kommentelni, hogy tökéletes vagy. 

Én miért nem lehetek az?
Észrevettem, hogy valami elromlott bennem útközben, vagy sosem volt jó: nem vagyok felvértezve megfelelően ezek ellen a színjátékok ellen, csupasz a lelkem. Nem tudom kizárni a külvilágot, és újra- meg újra átszűröm magamon ezeket a történéseket, benyomásokat, nem tudok leállni, nem tudok nem gondolkozni. Hát miért vagyok én ilyen? Miért szomjazom ennyire a valódi pillanatokat két ember között, miért frusztrálnak ennyire a semmiről sem szóló beszélgetések, miért akarok mindig, mindenkinek a mélyére nézni? Ezt mások nem akarják. Nem akarnak beljebb engedni, megnyílni, a filterek nélküli, szerkesztetlen kozmoszt megmutatni.
Sokszor olyan magányosnak érzem magam...

Olyan ritkák már a lélektől-lélekig típusú beszélgetések! Tekintetek, amik függöny nélkül tudnak összekapcsolódni.

Úgy hiányoznak.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy ez a hamis, talmi világ nem szédítsen el, hogy ne kívánkozzak át mások életébe, hogy alázatos maradjak azzal szemben, amit kaptam, ami nekem jutott. Hogy ne legyen követelésem, hogy is lehetne? 
Mégis sokszor elbizonytalanodom, eszembe jut, hogy vajon hol rontom el, miért maradtam így, igaz barátok nélkül? Engem már nem lehet szeretni, nincs igény rám, nem érdekelek másokat? Vagy ez törvényszerű, ha az embernek gyereke születik? Nem hiszem. Nem értem, de nagyon elszomorít.
A fény felé fordulok, a világosságot keresem, azt a másik utat, az enyémet. Az is lehet, hogy már régóta azon járok: csak nincs túl sok útitárs.
A kérdőjelek maradnak a hű társaim, a kétkedés, mindenben, önmagamban, az igazamban. Másoknak hiszek, aztán meglepődők, ha nem az igazi arcukat mutatják, akkor én miért akarom mindenáron az igazságot kikutatni? Kell az valakinek? Miért olyan életbevágóan fontos, hogy az elhangzó mondatok valódiak legyenek?

Egyszer, rég -istenem, mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna!- egy ilyen köldöknézős, lemeztelenedős csoportfoglalkozás után, valaki, akivel a lelkünk összeért, azt írta nekem búcsúzóul, hogy elviszi magával a kérdőjeleimet, kikalapálja őket felkiáltójelekké. 
Jó lenne most is egy ilyen barát.

Hé, te, ott a másik oldalon! Leszel a barátom?
Üzemeltető: Blogger.