Szerelem

A szerelem lassan érkezett. Észrevétlenül.

Talán egy pulcsi képében, amit magam köré tekertem, mint egy ölelést. Talán a hosszú, véget érni nem akaró pillantásokban, a feloldódásban.

A szerelemnek szantálillata van.

A szerelem itt van folyton, s mégis, van, hogy nem találom.

A szerelem néha egy fa, vagy az égen a felhő, a szoknyám alá libbenő szél, egy mondat egy dalból, amit újra és újra meghallgatok.

A szerelem néha fáj. Nagyon.

A szerelem, hogy nevetek akkor is, ha sírni kéne igazán.

Hogy feláll neki akkor is, ha nem sminkeltem és elfelejtettem borotválkozni.

Hogy általa felfedezek magamban ismeretlen részeket, melyek nélkül élni nem lehet.

Hogy behúzom a hasam, hogy karcsúbbnak tűnjek, de sokszor magam viccelődök a hurkáimmal, hogy nincs olyan, titkosnak hitt porcikám, amit ne látott volna. Hogy a részeim, a testem köré alakult, fejlődött, mint ahogy a vadszőlő kúszik fel a ház falára. 

A szerelem harctér, ahol  mindketten ugyanazon az oldalon állunk, mert

a szerelemért küzdenem kell. Küzdeni akarok.

A szerelmet nem érdeklik a terveim, a kislánykori álmaim, naiv, éretlen elvárásaim a megfoghatatlannal szemben. Nem azért jött, hogy elégedetté tegyen, hogy megvalósíthassam az elképzeléseimet, kielégíthessem a vágyaimat. Azért jött, mert jönnie kellett. Mert itt volt az ideje.

A szerelem egy pillanat, ami örökké tart.

A szerelem nem választás kérdése.

Nem lehet előrejelezni. Fogadni rá, kényszeríteni, hívni magamhoz, megvesztegetni hamis ígéretekkel, füllentésekkel. Hazugságokkal.

A szerelem mindezek ellenére, mindezekért

marad.

A szerelem jövő időben beszél.

A szerelem horkol. Nagyon. 

Van, hogy kopott rajta a póló, hogy érzem a fejbőre illatát, hogy elbeszélünk egymás mellett, hogy bántjuk egymást, pedig nem akarjuk, van, hogy nagyon nehéz megölelni, pedig mindennél jobban szeretném. Van, hogy nem merem. Van, hogy félek hozzá szólni. Hogy ránézek, és tudom, hogy mit érez. Hogy érzem őt.

A szerelemnek szép vagyok, akkor is, ha a szeme láttára öregszem meg. A szerelem szól, hogy szépnek lát, akkor is, ha nem akarom hallani. A szerelem néha nem veszi észre, három nap után sem, hogy kilakkoztam a körmömet. 

A szerelem hisz nekem. Hisz bennem. 

Akkor is, ha én már nem hiszek önmagamban. 

A szerelem könnyeket hullat értem, és hagyja őket legördülni, nem szégyenkezik miattuk. 

A szerelem felhasít, alulról felfelé, kezében egy borotvaéles szamurájkarddal, és szétnyit, mint egy kókuszdiót, mert előfordul, hogy a szerelem oda üt

ahol a legjobban fáj.

A szerelem egy burok, ami körülvesz, puhán. 

Nővé értem mellette.

Férfivé válik mellettem.

A szerelem minden egyes férfi, aki meglátta bennem a nőt, de valójában a szerelem 

csak

egyetlenegy.

A szerelmet lézerélesen látom, csupasz valójában, a hibáival együtt, és mégis, mindezek ellenére, mindezekért,

ő a    

s z e r e l e m.