Sacred/scarred bodies

A bőröm.

Nem biztonságos hely többé.

Már nem vagyok úgy elég, ahogy vagyok, a külvilág többet követel tőlem, többet,  mint amit adhatok, és mégis megpróbálom, tudván tudva: úgyis elbukok.

Belém égnek a fürkésző pillantások, amik végigsöpörnek testemen- vajon van olyan részem, ami makulátlan?

Nem hiszem.

Bámulom a gyermekeim, kis testük csupa tökéletes ív és vonal, a fények és árnyékok játéka rajtuk olyan, mint egy festmény, ismerem minden porcikájukat. Az én hibás, formátlan testem alkotta az ő hibátlan formáikat.

Ó, hogy fájnak ezek a kutató nézések, a tudat, hogy sohasem lehetek elég jó nő, hogy szabálytalanságaim nem férnek bele semmilyen szépségideálba! Milyen védtelen, kicsi és sebezhető is vagyok...

Így hát bámulom a fiaim, a nagyobbikban már fel-felsejlenek a majdani férfi körvonalai, és arra tanítom őket, hogy tisztelettel forduljanak a nők felé, hogy ne felhasználják, eldobálják őket, és csak remélhetem, hogy soha nem fogják majd megalázni, becsmérelni a lányokat, akiket feléjük sodor az élet.

Igen, súlyos lidércek ülnek a vállamon, ártó gondolatokkal terheltek, melyek megtalálják az emelkedett pillanataimat, hogy aztán a fülembe sugdoshassanak, és én lezuhanjak a földre, szárnyszegetten.

Emelkedett pillanataimban a lépteim könnyedek és rugalmasak, nem foglalkozok azzal, hogy mások hogyan látnak, és mit gondolnak rólam, csak érzem magam és a testemet. Egy láthatatlan szálon suhanok előre, megerőltetés nélkül, a külvilág nem férkőzik be, csak szűrt, halk hangok hallatszanak. Aztán elég egy pillantás, hogy ez a törékeny építmény kártyavár-módra omoljon össze.

Hát hogy lehet gyűlölnöm ezt a testet, az én testemet? Viszolyogva állni a tükör előtt ruhátlanul, bámulni minden egyes hibát, kiábrándultan nézni farkasszemet önmagammal? 

Csak létezem.

És ebben a létezésben felkutatok minden egyes tévedést, amit elkövettem- ez elmém újrajátssza mindazt, amit a szívem nem tud kitörölni. Folyamatosan mozgásban vagyok- távolodok valamitől, és közeledek valami felé, és enyém a döntés: melyik a fontosabb.

De válaszaim nincsenek.

Ugyanakkor bennem vannak azok a nők, akik körülvesznek: nők, akik vére ereimben kering, a sötét karikákban a szemem alatt, csontjaim vonalában, ízületeimben, köldököm árkában, de itt vannak azok a nők is, akik szeretetükkel alkotnak köteléket, nővéri szövetséget körém, az egyke gyerek köré. Felnevelnek, még akkor is, ha közben én is nevelem őket, burkot fon körénk a megértés, hisz ugyanazt a nyelvet beszéljük. Soha nem volt még az életemben ilyen erős háló, melynek minden pontján egy lenyűgöző, bámulatos nő áll, aki erejével emel fel, miközben nem fél pőrén megállni előttem, és felvállalni gyengeségeit is, és nem ítélkezünk egymás felett. Testem máshogy rezeg a közelükben, lélegzetem az ő ritmusukra vált át, és persze az is lehet, hogy mindez nem tart örökké, és majd vissza kell adnom, mind eddig mindig, de a nyom, amit rajzoltak életem vonalára, velem marad majd, szívem otthonra talált bennük. 

Már nem vagyok egyedül mindazzal, ami bennem van.

Veszteségeim is velem maradnak, kirakósdarabok, melyek hiányt jeleznek, és én minden erőmmel azon vagyok, hogy a nap végén ne érezzem azt, hogy legyőztek- és mégis, van, amikor tudom, hogy ezen a fura csatatéren én vagyok a gyengébb fél, hogy sebzettebb vagyok, mint azt beismerni szeretném. Még akkor is, ha erősnek mutatom magam. Akkor is, ha úgy teszek, mintha elhinném, az életem választás kérdése.
Javíthatatlan vagyok.
Vajon azért gyűjtjük magunk köré az embereket, mert őket látjuk igazi valójukban, vagy azért az érzésért, amit belőlünk kiváltanak önmagunkról, és amilyenekké válunk a közelükben?
Szavak tolulnak, tömörülnek a nyelvemen: visszaszívom őket. Igyekszem megtanulni, hogy mikor léphetek közelebb, és mikor kell teret adnom, talán egyszer sikerül is majd.
Talán egyszer majd megbocsájtok önmagamnak.
Talán, egyszer, majd, elnézem annak a valakinek ott a tükörben, hogy nem tökéletes, hogy nem olyan, mint amilyennek látni szeretném.

Nyár van, kezem felemelem a fejem fölé, nézem, ahogy a nap átsüt az ujjaim között, hajamba kap a langyos szél, bőröm aranybarna, de sebes. 

Nyár van, és zizzennek a nehéz, sűrű illatok, megcsillan a leveleken a fény, és érzem a testemen a forróságot, és lélegzem, és legszívesebben folyton csak mezítelen lennék, hogy minél nagyobb felületen érintkezhessek mindazzal, ami itt és most van.

Közeledik az ősz.

de én még mindig

fiatal vagyok