Amikor megszületett a kisfiam, felnéztem, és ott volt a lábam között, kis enyőkés béka, üvöltött, na mi volt az első mondat, ami elhagyta a számat, na mi? "Jé pisil!"
És tényleg. Ő így adta tudtunkra a véleményét a világról. Az ablakon besütött a nap, én anya lettem, és mit éreztem? Semmit, elsősorban.
Teljes filmaszakadás az az első pár perc. Amiket szintén olvasni és látni a hálivúdi filmekben, könnyek, meghatottság, satöbbi: semmi ilyesmi nem volt. (Részemről, a Kedves pityizett azér). Jó pár dolog ki is esett, valószínűleg félig öntudatlan állapotban voltam. Nem emlékszem, hogy a Zapa fényképezett, pedig van róla jópár kép, nem emlékszem, hogy a doki gratulált, és sajnos, a köldökzsinór elvágására sem emlékszem, nincs róla kép a fejemben.
Amikor készültem a szülésre, arra gondoltam, romantikusan, hogy majd amikor megszületik, és a mellemre teszik, azt fogom neki mondani, hogy Isten hozott, kisember. Ez olyan magasztos. Olyan megható.
De nem mondtam semmit. Csak néztem őt.
Lassan nyugodott csak meg, aztán megpóbálkoztunk a szopizással is, nem sok sikerrel, de mégis, együtt voltunk mi hárman: egy új család.
A régieknél szokás volt, hogyha egy gyermek megszületett, kitárták az ablakot, és bemutatták őt a napnak. - Egy új élet érkezett a földre, fogadd kegyesen.
És a nap, az áldott nap besütött az ablakon, rá az én ráncos, gyűrött kisfiamra, néztem őt, ahogy kitoltak bennünket a szülőszobáról, és néztem őt egész nap. Gyönyörű volt, a kis szőke. Ez teljesen meglepett, nem gondoltam volna, hogy szőke gyerekem lesz, ami persze butaság, hiszen mindkettőnknek ilyen haja volt kicsinek.
Az öröm, boldogság akkor jött csak ki, amikor hazaértünk, álltunk fent a gyerekszobában, Soma aludt az ágyában, és én akkor sírtam el magam, akkor jött ki annak a három napnak minden feszültsége, szeretete. Olyan hihetetlen volt, hogy anya lettem. Az a kilenc hónap olyan hosszúnak tűnt, és olyan természetes állapotnak, hogy nem hittem, hogy ilyen hirtelen véget ér.
Egyébként a legjobb tanácsot, teljesen öntudatlanul, egy háromgyerekes barátnőm mondta nekem az első gyerekéről beszélvén: "nem szerettem azonnal". Ez olyan megnyugtató volt, mert én soha nem voltam az a született- anya típus, és persze, már magzatként is szerettem őt, meg beszéltem hozzá, meg igyekeztem kapcsolatot kezdeményezni vele, de mégis: ez nem megy felszólításra.
És valóban: anyának lenni egy folyamatosan változó érzés, egy dinamikus folyamat, melyben a szeretet egyre csak növekszik, változik, alakul, mint ahogy maga a kapcsolat is alakul. Nálam nagy változás volt akkor, amikor a baba elkezdett interaktívvá válni, mosolyogni, a szemembe nézni, tudomásul venni engem, mint az anyját. Vagy legalábbis azt a valakit, akinél a cici van. Akinek a legnagyobb bűne az, hogy azt a cicit nem adja folyamatosan a babaszájba.
És azóta is csak bámulom. És még mindig gyönyörű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése