Hibajelentés

Pár hete, hónapja beszélgettem az egyik szomszéd néninkkel, mesélte, hogy a férje, így nyolcvan körül, elesett, kórház, félrekezelés, most pelenkázni kell, nem tud beszélni. Azt mondta nekem, csendesen zokogva: "Mi lesz így velem? Le vannak tojva az unokák, mindenki le van tojva, mi lesz velem nélküle? Azt mondta, még van tizenöt évünk!" 

Ezen persze én is elbőgtem magam.

Még van tizenöt évünk, mondta az öreg optimistán. Együtt. Közösen.

Sokszor eszembe jut, milyen kivételes is ez az életszakasz, amiben élünk: még élnek a szüleink, még fiatalok vagyunk, egészségesek, még kicsik a gyerekeink, nekik még mi vagyunk az egész világ. De tudom: ez egy pillanat alatt megváltozhat, és sok minden, ami addig magától értetődő volt, hiánycikk lesz. Igyekszem nem elfeledkezni erről. Hálásnak lenni mindazért, ami megadatott. 

Nekünk vajon hány évünk van?

Még felfelé számolunk, vagy már visszafele?

Így, amikor kissé összetörve ülök a gyerekpszichológus irodájában, próbálom nem egy csődtömegnek érezni magam. Hát ide jutottunk, a fiam miattam kicsit kisiklott a megszokott vágányról. Nem súlyos, nem kóros, mondja a pszihó néni, én meg kicsire húzom össze magam, és próbálok nem összeomlani. 

Ott még nem tartunk, hogy a fiamnak is el kéne jönnie, hogy ide kéne járnia, ez amolyan tanácsadás. Nekünk. Hogy mi szülők, mit tehetnénk, hogy jobb legyen.

De akkor is.  

Én tehetek róla, hogy ide jutottunk, mert a munkába való visszatérésem felborított mindent. A rendszer, ami egyébként sem volt atombiztos, most végképp felbomlott, és az én kicsi-nagy, okos, hiperérzékeny óvodásom megsínyli ezt a változást. Igaza van. 

Néha, ilyenkor, amikor utolér  a nagy büdös valóság, az gondolom: talán nincs is más értelmes dolog, mint gyerekeket csinálni. Sehol máshol nincs ez a kristálytiszta pozitív erő, mint bennük. A kis karjaik szorításában, a nedves puszijaikban, tapogató ujjacskáikon a koszos köröm: még az is tökéletes. Bárcsak soha ne érne el ide hozzánk a világ! Bárcsak megóvhatnám őket mindettől!

A kicsit a bölcsiben egy idegen kezébe adom, még visszanézek az ajtóból, kitárt karjait felém nyújtva sírja, hogy anya. Kint, az utcán, leülök a halvány napsütésben a padra, kicsire húzom össze magam, és próbálok nem összeomlani. 

Jó lesz neki ott.

Jó lesz neki ott?

Hát nem velem kéne lennie, lenniük? Hát nem nekem kéne varázsütésre elűzni ezeket a szúrós seggű lidérceket? Hát milyen irányba halad ez a mocskos, túlfejlett, túlnépesedett, ostoba világ?

És én, vajon jó irányba megyek-e? Vajon jól teszem, hogy visszamegyek dolgozni, vajon a pénz a lényeg itt? 

Hiszem, hogy nem az fog számítani, hogy márkás volt-e a cipő a lábukon, hogy a fenekük alatt menő autó gurult-e, hogy hány négyzetméteres volt a szobájuk. 

Hiszem, hogy az együtt töltött idő számít. Hogy azt mivel töltjük meg. Hogy majd később, ha már felnőttek, és élik a saját életüket, és összejövünk, akkor legyen sok olyan mondat, ami úgy kezdődik: emlékszel, amikor...?
Anya, ugye mi örökké együtt leszünk, kérdezi a nagy.
A kicsi, a bölcsis öltöztetőasztalon állva, kis testének egész erejével átölel. De jó, hogy itt vagy, hogy eljöttél értem, mondja az ölelése.
Igen, én tudom. Jó lenne mindig felfelé számolni.
Jó lenne nem hibázni. Nem ártani senkinek. De néha, el kell bukni, csak egy kicsit. Tudom.

Tekerek hazafelé az őszi napsütésben. Hátranyújtom a kezem, és a tenyerembe simul egy aprócska kéz. Így jövünk mi hazafelé, kéz a kézben, én és a fiam.

minden rendben lesz