Fájni fog? Igen.
Nagyon? Igen.
Az első fájásoknál olyan érzés, mint egy erősebb menstruációs görcs: nekem a köldököm alól indult, és csak előre fele éreztem, inkább tompa fájdalom, mint éles. Az a jó a fájásokban, hogy kettő között, a szünetekben teljesen elmúlnak, nyoma sem marad, így tényleg lehet pihenni. Később ahogy erősödtek a fájások, kezdett hátrafele is sugározni, egészen a gerincemig, és volt benne valami hullámzás-szerű: enyhébben indult, és fokozatosan erősödött, hogy aztán kicsit gyorsabban múljon el, mint ahogy indult.
A szülés előtt sokat gondolkoztam rajta, hogy milyen lehet ez, amikor volt valami erősebb fájdalmam, mindig arra gondoltam, hogy ez még semmi a szüléshez képest. Pölö amikor tetováltak- bár az nem is fájt annyira. Az epe- és vesegörcshöz szokták hasonlítani, hát volt szerencsém ezt a szülés után megtapasztalni, és valóban, van benne valami, bár a fájdalom jellege nagyon más, de az intenzitása kétségkívül hasonló. A szülésben az a jó, hogy az ember tudja, hogy ez egy szükséges dolog, aminek a végén lesz egy örömteli produktum, és ez valahogy kibírhatóbbá teszi az egészet.
Ahogy halad előre a vajúdás, és erősödnek a fájások, egyre nehezebb ülve, fekve maradni, a burokrepesztéstől - ami egyáltalán nem fáj, ha jól csinálják, egy fájás alatt csak egy pukkanás, és folyik is ki a meleg magzatvíz- elég tisztességesen felerősödnek, ott már azért nem őszinte az ember mosolya. Olyan, mint egy örvény: lassan indul, elkezded erősebben beszívni a levegőt, és aztán magába szippant, megállíthatatlanul összeszűkül a szemed előtt a világ, csak a lélegzeted van, a tested görcsbe rándul... Jópárszor volt olyan érzésem közben, amikor a legerősebb volt, hogy most felpattanok a labdáról, és elfutok, ki a világból. Ez a menekülés-késztetés elég dominánsan jelen volt bennem. Talán azért is, mert van a szülésben valami elemi erejű, valami megmásíthatatlan, tudod te, hogy mostan bizony szülni kell, de még ódáznád egy kicsit, csak egy órát adj még, de már nincs hatalmad a tested fölött, ki vagy szolgáltatva valaminek, ami erősebb nálad. Ez azért tud félelmetes is lenni. Egyébként azok a fájások voltak elviselhetőbbek, amik alatt képes voltam ellazítani a testemet, nem összerándulni, hanem lazán ringatózni a labdán. Ami, mondanom sem kell, nagyon nehéz. Egyébként nekem szerencsém volt, gyorsan zajlott a szülés, jól tágultam, és a fájások között eltelt idő sem sűrűsödött be annyira, hogy nagyon kifáradjak. Azt nem éreztem, illetve nem jutott eszébe, hogy nem bírom tovább, tudtam, hogy ezt most meg kell csinálni, és menni fog. A fájdalomcsillapítás fel sem merült, az orvosom sem említette, és én sem gondoltam rá egyáltalán, sem a szülés előtt, sem alatta.
És akkor itt megemlíteném a Kriston-féle intimtornát, nekem nagyon sokat segített, pedig nem volt időm már a teljes 10 hetes tréninget végigcsinálni. Nem is az volt benne a jó, hogy az izmaim annyira megerősödtek volna, hanem, hogy tudatosult bennem ezeknek az izmoknak a létezése, és képes voltam figyelni rá, hogy egy-egy fájás között ellazítsam őket. A tréner mondta, hogy sok szülésznő számolt be arról, hogy a fájások alatt a nők ösztönösen összehúzzák az izmaikat, ami ugye nem segíti elő ezt az egész folyamatot- ez bennem nagyon megmaradt, és tényleg nagyon igyekeztem lazítani. - Meg is lett az eredménye, szóval mindenkinek csak ajánlani tudom, szülés előtt, helyett, után.
Szülésfelkészítésre nem jártam, nem is hiányzott. Az ember a fájásoknál ösztönösen elkezdi mélyebben beszívni a levegőt, ami némi természetes fájdalomcsilapítást ad(hat). Már a kitolási szakaszban volt egyszer olyan, hogy elkezdtem kapkodni a levegőt, éreztem, hogy forog a szoba, ha a doki és a szülésznő nem szólnak rám, hogy lassabban, akkor valószínűleg elájultam volna.
Amire egyáltalán nem számítottam, az a tolófájások jellege volt, én azt hittem, hogy az valami nagyon más lesz a "sima" fájáshoz képest. Számomra nem volt olyan egyértelműen beazaonosítható, hogy ez most már az, jött egy nagyon erős fájás, aminek a végén mintha éreztem volna valami kakilási ingert- tényleg ehhez hasonlít a leginkább. Mondta a szülésznő, hogy ha érzem a "székelési ingert"- milyen álszent kifejezés ez is, istenem, - akkor nyomjak. De valahogy úgy éreztem, hogy ha erre a fájdalomra még rányomok, akkor tényleg szétszakadok, de igazából pont attól fájt nagyon, hogy visszafogtam. Az első erősebb tolófájásnál nem is tudtam nyomni, mondta a szülésznő, hogy nyomjak, én meg mondtam, hogy nem tudok még, dehogynem, mondta ő. Úgyhogy befogtam a pofámat, és a következőnél megembereltem magam. Hát, egy jó kis szorulás sehol sincs ehhez képest, de azért jellegét tekintve valami olyasmi.
Nem kiabáltam a fájások miatt, a kitolási szakaszban is csak nyögtem párat az erőlködéstől, mint amikor valami nagyon nehezet emel fel az ember, rám is szóltak, hogy ezt az erőt ne a torkomba engedjem ki, hanem a nyomásba vigyem bele. Hanyatt fekve valóban nehezebb azért erőt kifejteni, kipróbálnám valami másik pozitúrában is, nekem a négykézláb állás volt a favoritom, mert egy természetgyógyásztól azt hallottam, hogy így ritkán kell a gátmetszés, mert a súly nem oda terhelődik.
A kitolási szakaszban volt összesen három fájás, egy alatt kábé háromszor tudtam rányomni, és kint is volt a baba. A legrosszabb kétségkívül, amíg a feje átjut, az a feszítő érzés valóban kellemetlen. - Először kibukkant a feje búbja, a következőre aztán az egész feje, nyakig, és végül a teste.
A gátmetszést egyáltalán nem éreztem, a doki egy fájás alatt csinálta nagyon gyorsan, egy olló, vagy csipesz- szerű képződménnyel, előtte beadott egy jó nagy adag fájdalomcsillapítót- ezt a Kedves mesélte, én semmit nem érzékeltem belőle. Amennyire féltem tőle, annyira nem volt vészes, és hát be kell vallani, hogy nagymértékben megkönnyíti a kitolást, bár a gyógyulás elég kellemetlen.
A legjobban egyébként az fájt, amikor a doki kézzel tágított egy -egy tolófájás alatt, szerencsére talán csak kétszer csinálta, de akkor fel is kiáltottam, mert az tényleg nagyon rossz volt. A kisfiam rögtön felsírt, apukája elvágta a köldökzsinórt, azt mondta, olyan, mint egy locsolócső, és aztán rögtön mellre is tették, ami nagyon jó volt. az orvosom kérdezte, hogy meg akarom -e nézni a méhlepényt, hát persze, hogy akartam - remek inspiráció lehet egy horrorfilm szörnyeihez, asszem.
Amíg a babát elvitték az apukájával együtt lemérni, bepelenkázni, addig engem összevarrtak, rendbetettek, ez sem volt túl kellemes, mert az érzéstelenítő nem hatott rendesen, és a doki mondta, hogy ha most bead még egy adagot, akkor kb. 10 perc, mire hat, úgyhogy mondtam neki, hogy csinálja csak. Hát, az olyan érzés, mintha tűvel varrnák az embert, tényleg. A placenta megszületésére nem emlékszem, hogy fájt volna. A doki nagyon finoman benyomta a hasam, a másik kezével meg húzta a köldökzsinórt, és egész könnyen - és szerencsére egészben - kijött.
Ami számomra érdekes, hogy mennyire igaz az a mondás, hogy "ha megszületik, elfelejted a fájdalmat" - azt hittem, hogy ezt csak úgy mondják, vagy, hogy a kompenzálás miatt, hiszen a baba mégiscsak fontosabb, mint a szülés, de nem. Effektíve elfejeltettem, törlődtek dolgok, pedig nekem nagyon jó a memóriám, mégis, négy hónappal később, mikor ezeket a sorokat írom, már sokkal távolabb van ez az egész, mint gondoltam volna.
Maga a szülés nagyon jó élmény volt mindkettőnknek, a Kedves sem undorodott meg tőlem, szerencsém is volt, lelkileg is fel tudtam készülni, szóval jöhet a következő!
:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése