Nőnek lenni



Még pár hónap, és 35 éves leszek.
Ha egy regényben lennék hősnő, már nem azt írnák rólam: a lány. Hanem azt, hogy a nő.
A kis eladólányok már nem tegeznek vissza, nem mernek. 
Ennyire öregnek néznék ki?

Sokat gondolkodtam ezen mostanában, hogy mi is ez a dolog, mi változott meg bennem, mit gondolok magamról, mint nőről. Mit mutatok a fiaimnak, anya, teljesen kilakkozod megint a körmeidet? 
Inkább fiús gyerek voltam, csupa idősebb srác között nőttem fel, nekem az volt a természetes, nem tutujgattak, nem babáztak velem, ellenben fára másztam, bringáztam, futottam utánuk, nem kényeskedtem, megpróbáltam felérni hozzájuk. Egy csomó csajos dologgal nem is tudok mit kezdeni, bár persze én is irigykedtem azokra a  -látszólag - minden megerőltetés nélkül sugárzó, makulátlan, szép lányokra. Én sosem voltam ilyen, szépségem, ha van, pillanatnyi, megvilágítástól, kedvtől, alvástól függően változik. Az anyaság, a két várandósság ezt is átírta, testem olyan mértékben változott meg, hogy igazából nem is tudom utolérni magamat, hogy most akkor hol is tartok éppen? 
Milyen is vagyok valójában? Leharcolt, kétgyerekes kismama? Vagy ahhoz képest elég jól nézek ki?
Mihez képest nézek ki jól-rosszul?
A magazinokhoz, a média által közvetített szépségideálhoz képest? Mert ha igen, akkor borzasztó lehetek. 
A vékony, végtelennek tetsző combok, leheletnyi derekak, hibátlan, ránctalan bőr, a tökéletesen beállított frizurák mellett én csak egy ázott molylepke lehetek. A címlapokon szó sincs megrepedt bőrről, megereszkedett mellekről, tokáról, sötét árkokról a szem alatt. Nekem mindegyik van. 
Néha arra gondolok, ezek a striák itt a hasamon inkább kitüntetések, a harcos tigris csíkjai, jelek, hogy a testemből építettem fel két pici testet, tápláltam, kihordtam őket, életet adtam nekik. Nincs miért szégyenkeznem miattuk. Mégis, mi nők, ebben milyen törékenyek vagyunk! Egyetlen öltözőfülkei pillanat képes elrontani az egész napunkat, ha azt látjuk, hogy a felpróbált nadrág nem úgy áll, ahogy kellene, ahogy a próbababán mutat. És ez, kedveseim, nálam mindennapos eset, ha gatyát akarok venni. Mert azokat nem olyan nőkre tervezik, akiknek van feneke, meg csípője.
Közben nem csak önmagunkkal, másokkal is kíméletlenek vagyunk, kritizálunk, megszólunk, kárörvendve állapítjuk meg, hogy ikszipszilon hogy megiperedett. Ha van bennünk némi önkritika, hozzátesszük: velem együtt. 
Aztán ezreket kötünk csodakrémekre, újabb és újabb diétákat olvasunk el, lehet, ezt kéne megpróbálom, hirtelen felindulásból elmegyünk edzeni. Ha elég kitartóak vagyunk, sikerül valami változást elérni. Elégedettek vagyunk-e?
Nem hiszem. Mindig lehet magunkat máshoz, másikhoz mérni, aki szebb, karcsúbb, divatosabb nálunk. Akinek jobb cipője/táskája/kabátja/stb van. Nekem, jelentem, rendszerint a váll-lapomon a fiaim által adott kitüntetés díszeleg: egy kis túrókrém, babakeksz, esetleg takony belekenve.  Takony mindenképpen, az mindig folyik, itt a kánaán! A gatyámon is válogatott kajamaradékok, mióta a kicsi helyet változtat, a térdhajlatom is könnyes és taknyos, mert oda keni bele a kis pofáját bőgve, amikor a konyhában megpróbálnék vacsit csinálni, esetleg elmosogatni. 
Néha úgy sajnálom, hogy ez a láthatatlan kapocs nem köt össze jobban bennünket, nőket. 
Nővéreket. 
Nem támogatjuk eléggé egymást, nem erősítjük meg egymást, hogy a másik jól csinálja. Ha az utcán látok egy másik anyukát küzdeni a gyerekkel, hisztivel, üvöltéssel, mindig igyekszem egy bátorító, együttérző mosolyt küldeni felé. Egyszer talán majd összeszedem a bátorságom, és odamegyek majd az egyikhez, és elmondom, amit gondolok: ne szégyenkezz, mert hisztizik, az enyém is szokott: mindenkié csinálja. Jól csinálod, kitartás, elmúlik hamar! Aztán meg majd visszasírod ezt ez időt, lélegezz! Minden rendben lesz. Fel fog nőni.
És odamennék a kis miniszoknyában botladozó, kikent-kifent kiscsajokhoz is, és megölelném őket, és azt mondanám nekik, csillagom, te ennél sokkal értékesebb vagy! Ne rakd ki mindened, ha a fiú csak azért akar, hogy széttedd neki a lábadat, akkor keress mást. Nem érdemel meg. 
Ó, bárcsak születhetett volna egy lányom, hogy elmondhatnám neki mindezt! Talán el is hinné nekem.
Így hát a fiaimnak tanítom majd meg, ha eljön az ideje, a tiszteletet. 
A nők, csodálatos, kiszámíthatatlan, idegesítő lények. Lenyűgözőek, esendőek, sebezhetőek. Boldoggá tesznek benneteket, de vigyázzatok rájuk, a felszín alatt sokkal több minden zajlik, mint gondolnátok. Egyetlen mondattal tönkre tudjátok zúzni az önértékelésüket, vigyázzatok hát!
És mi, nővéreim? Összefogunk-e?
Összekapaszkodunk-e?
Elhisszük-e, hogy ez a test, a negyedik trimeszterben, már nem az a test, a húsz évesé? Ha nincs szerencsénk a genetikával, igenis meg fog látszani, hogy anyák lettünk. De ez olyan nagy baj lenne?
Ó bárcsak visszamehetnék a húszas éveimbe, és elmondhatnám az akkori önmagamnak, hogy milyen gyönyörű, hogy élvezze ki a feszes ciciket, lapos hasat, könnyedén felcsusszanó nadrágokat! Bárcsak elmondhatnám neki, hogy kezdjen el edzeni! Hogy legyen büszke önmagára. Hogy a csávó, aki mellette ébred reggelenként, férfiként is mellette fog kelni, és megbocsájtja neki a tökéletlenségeket, tíz év múlva is. Hogy érkeznek majd újabb férfiak az életébe, akiknek szép lesz, reggel is, fáradtan is, szomorúan is. Hogy nekik ő lesz az egyetlen, az igazi. A pótolhatatlan. 
Hogy piçi karjuk szerelmesen simít majd végig a meggyötört bőrön, és ez lesz a legcsodálatosabb érzés. 
Hogy ezért megéri.


Ha megkérnélek, hogy sorolj fel mindent, amit szeretsz
mennyi időbe telne, hogy megemlítsd önmagad?




Üzemeltető: Blogger.