Sleepless nights

I belive in the good things coming

A mai az egyike azoknak a napoknak. 

Amikor minden nehéz, a valóság, mint egy széttöredezett tükördarab, ha innen nézem, ilyen, ha onnan...

A hónapok óta tartó alvásmegvonás a szülés utáni high ellenére kezd megtörni, a testem már nem mindig engedelmeskedik az akaratomnak, kezem ökölbe szorul, ki simogatja ki lazára? Ólmos a fáradtság a szememen, semmit sem tudok már. Ugyanaz a kör kezdődik, ugyanaz a keseredő nyál a szám sarkában, az enyém hat hetes kora óta... Az enyém nem.

Már nem remélek.

De néha, az éj sötétjében, karomban ringatva a Kellemlényt, azt zsolozsmázom magamban: egyszerabüdöskurvarohadtmocsokszájbabaszottéletbe nem lehet egy jól alvó kölkem??

Csalódott vagyok, mert nem tudom egyedül a kettőt altatni, már megint megbuktam, mint anya?

Már megint ezzel a szarral jövök magamnak?

Összetört szív, ami valójában fájdalommentes.

Mert közben szeretek. Nagyon. A kis pinty-hangokat, amiket kiad, a bársonyos, tejszagú bőrét, a kukorékolást, amikor valami tetszik neki, és amikor hajnalban arra ébredek, hogy négykézláb lovacskázik mellettem, nevetés kaparássza a torkomat, közben persze azt is gondolom, hogy anyád. 

A nagy nyálszagú pofazacskóját, folyton matató, simogató kezét, gyönyörű szemeit, kacagását, a kamugépet, ami folyik belőle, az ölelését. 

Hiszek a jó dolgok eljövetelében.

Ezeket a "nehéz" gyerekeket én valamiért kaptam. Valamit őt tanítanak nekem, valamit én nekik, nem vagyok senkinek a mestere. Tanítvány vagyok.

Ezeket a drága pillanatokat, mint a fösvény kisgyerek az üveggolyókat, gyűjtögetem a szívemben, elraktározom arra az időre, amikor már nem én leszek az az ölelő meleg, ahová kívánkoznak, ha szalicilt teszek rá, tovább megmarad??

Hibázok, még mindig. Az életem egy része a virtuális valóságban zajlik, talán nem kéne ennyit. Egyetlen lájk, megosztás sem érhet fel egy gurgulázó babakacajjal, az életem nem mehet el mellettem bejegyzések és felöltött fotók formájában. Senki nem tapint, szagol, érez helyettem, duplaklikk, dupla puszi... Nem mindegy. 

Taníts meg élni.
Még csak sejtem a lényeget.
Mire rájövök teljesen, a testem már valószínűleg nem vesz részt a mókázásban.

De a fiam, ha rám néz, mindig mosolyog. Szeret. Pedig csak 5 hónapos, régóta akart ő már minket.
Most sikerült, így együtt vagyunk egy darabig. Csak remélem, hogy elég sokáig.
Hány kiló levágott köröm az aprócska, kapálózó ujjakról?
Pille súlya a vállamon, mindig érezni fogom.

Hiszek a jó dolgokban.