Double trouble

Mostanra értem meg az anyaságra. 

Az elsőnél, bár nagyon akartam, és nagyon szerettem, több volt az erőlködés a kelleténél. A felesleges félelem, bűntudat, szorongás, csupa negás dolog. Végigrohantunk a fiammal a csecsemő-, majd a totyogós koron, csak kapkodtam a fejem, mire magamhoz tértem, ovis lett, és folyamatban a második. 

Akkor azért gyakran eszembe jutott, milyen lesz a kettővel. Nem felejtettem el az elmúlt négy év lázálomszerű időszakait, tudtam, hogy nehéz lesz. De ezt a babát még jobban akartam az elsőnél, még úgy is, hogy tudtam, (nagyjából) mire vállalkozok, de bíztam benne, hogy menni fog. Hogy lesz elég türelmem, hogy tudom őket okosan szeretni. 

Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen könnyű lesz.

Ez a fiúcska ide, hozzánk megérkezett. Reggel felébred, és mosolyog. Ha meglátja a családját, mosolyog. Idegenekre is. Kiegyensúlyozott, derűs, vidám, ajándék gyerek.

Rajongok érte.

Amikor nehéz, akkor is jó, nagyon jó, mert emlékeztetem magam, hogy túl gyorsan fog ez elmúlni, és nemsokára fájdalmas nosztalgiával gondolok majd vissza például a szoptatós időszakra, amikor 2 óránál több szabadidőm nem nagyon volt. Hogy vannak anyukák, akik soha nem ölelhették magukhoz a babájukat, akiknek soha nem sikerült megfoganni, akiknek beteg gyerekeik vannak.

Hogy milyen szerencsés vagyok, hogy itt van, és egészséges, hogy van fedél a fejünk felett, étel a tányérunkon, tiszta víz a poharunkban. Tudom, hogy ez sokaknak nem magától értetődő. 

És hálás vagyok mindezért. Nagyon.

Anyámra gondolok, és arra, vajon milyen lehet a lányát anyaként látni, figyelni, ahogyan az unokát szoptatja, hogy ez a kör milyen gyorsan körbeért, száguldanak az évek. Hol van az én nagyfiam bababőr-puhasága? Pille súlya a karomon, a tétova, első szavak, a selymes, göndör babfürtök a fején? 

Lassan akkora lesz, mint én, önálló, szuverén lény. Akaratos.

Nem tudom, mit érez a testvérével kapcsolatban, nem teszem számára kötelezővé, hogy szeresse, hagyom, hogy magától fedezze fel az összetartozásukat. Néha már vannak jelek, hogy magáénak érzi az öccsét, de azért féltékeny is, nagyon.

Volt itt már minden, a szándékolatlanul, de azért az öcsike irányába elhajított fékilós fa játékon át a kakilni kell a szopi közbenig. Eddig vettem az akadályokat, a játékot milliméterrel a gyerek arcától kaptam el visszakézből (még így is nagyon megijedt mind a kettő), és üvölteni se üvöltöttem vele utána, a  szoptatás közbe pedig hárman szívtuk be a fotel és a kiságy közé beékelt biliből áradó aromát. Szerencsére a fenekét ki tudja már törölni egyedül. 

Többnyire nevetek ezeken, harcolok a bűntudat-szörny ellen, nem hagyom, hogy leteperjen, tudom, hogy meg kell osztanom az időmet és a figyelmemet kettejük között. 

Ezért olyanok vagyunk a kicsivel, mint a titkos szeretők, délelőtt, amíg a nagy oviban van, mondom el neki százezredszer, hogy imádlak, csattan a pofazacskóján a sokadik puszi, délután pedig politikailag korrekt foglalkoztatás van, mindkettővel. A nagynak udvarolok, amennyit csak tudok, ha elkezd dumálni, igyekszem mindig rá figyelni, mert borzasztóan idegesít, amikor azt látom, hogy egy kisgyerek egyre növekvő hangerővel próbálja a szülei figyelmét felhívni a mondandójára. Akarom, hogy tudja, számít, amit mondani akar. Számít, hogy itt van. 

Adok neki időt, hogy megeméssze ezt az új helyzetet, hogy begyógyuljon a kis lelkén az a seb, amit az egyeduralkodói státusz elvesztése okozott. 

Néha mondja, hogy "nefoglakozzvele", néha meg ilyen beszélgetések szűrődnek ki a fürdőszobából este: "Apa, én reggel megzabálom a Vincét. A pofikáját, meg a popóját is megzabálom, olyan finom, nyam-nyam" magyarázza lelkesen, hallom ahogy vigyorog közben, olyan kópésan. 

És hát gyönyörűek, mind a ketten, valószínűtlenül kék szeműek, hosszú szempillájúak, szőkék, jaj a lányoknak!

És nem alszanak. 

A kicsi nap közben percre pontosan fél órákat szundít, éjszaka három óránként kel, néha gyakrabban, néha hisztisen, ilyenkor magam mellé veszem az ágyba, és fogom a kezét, ez még mindig megnyugtatja. Reggelre én úgy ébredek, mint akin átment az úthenger, mindenem fáj. A nagy pedig a beépített szenzoroknak köszönhetően mindig megérzi, ha egyedül marad az ágyban, mondjuk mert a szülei váltanának pár szót egymással négyszemközt (anya, ne beszélgess!) este, és ilyenkor végtelen kétségbeeséssel tudja sírni, hogy "anya, engem itthagyott az apa!" És ebben az "itthagyott"-ban annyi sérelem és méltatlankodás van, mintha legalább a másik kontinensre vándoroltunk volna ki nélküle, nem a másik szobába. 

Aztán vannak olyan reggelek, amikor mind a négyen a nagy ágyban fekszünk, mindenki össze-vissza   beszél, és összebújás van és kacagás, meg sok-sok puszi és szeretet.

Ilyenkor az akksik feltöltődnek, képes vagyok nekiugrani még egy napnak, felcipelni a harmadikra az egyre nehezebb babakocsit a lakójával egyetemben, főzni, néha takarítani is, rendet rakni a nagy után, ami úgyis csak addig tart, amíg haza nem ér. 

Aztán letelik a fél óra, a napsugár-gyerek felébred, jól összeköpköd bagolyköpettel, átöltözök, átöltöztetem, leteszem, felveszem, beszívom a babaillatát, szoptatok, altatok, légzésfigyelő be, rágcsa, csörgő, popsitörlő. 

Ha korábban kezdtem volna, tuti lenne még egy harmadik.