A fájdalomról


39. hét

Nem, ez még nem a szülés. Ez ami előtte van, hogy tele legyen a tököd az egésszel, és ne érdekeljen, hogy mi vár rád a szülőszobán, le akarod tenni már, terhes lett az egész. Mindenhol fáj, nyögsz napközben, nem alszol éjszaka, a házimunka gyakorlatilag megszűnik, egy mosogatás is egy félmaratonnal ér fel. Utána lefekszel aludni.
Az a szerencse, hogy az ember az elsőnél még nem tudja, mi vár rá, aztán meg, röpke elmezavarban (csináljunk még egyet) elfelejti, hogy mekkora szívás volt a vége. Mire odakerülsz, már nem tudsz mit csinálni, fohászkodsz, vizualizálsz, szuggerálod a gyereket, hogy jöjjön már ki, reménykedsz minden egyes finom nyilallásnál, na talán ez lesz az.
De nem.
A baba remekül érzi magát odabent, esze ágában sincs kijönni, és, bár állítólag már nincs helye mozogni, ez nem gátolja meg abban, hogy a pocakra tett rokon kéz -többnyire az apja - tulajdonosában (nézd, mozog!) inkább szörnyülködő nyögéseket váltson ki, mintsem meghatottságot. A terminátor beindult...
Megérzéseid vannak? Felejtsd el! Akkor már rég megszültél volna a 37. héten, közben pedig közeledik a terminus, és a túlhordás réme. Mindenki azzal jön, ha meglát: még egyben vagy?? Már az apa is kezd türelmetlen lenni - ilyen az elsőnél nem volt - minden egyes "na?" kérdésénél csak szemedet forgatod, semmi. Ha hívod telefonon, hallod a hangján, azt várja, hogy azt mondd: elfojt a magzatvíz, ehelyett csak berendeled az obligát tejet, kenyeret. A nagyobbnak mentegetőzől, anya már nem tud felemelni, nem férsz hozzá a pocakjától, anyának fáj, satöbbi, satöbbi. Reméled, itt még nem utálja meg végképp a kistestvérét, aki az anyából egy hendikeppes labdát csinált, aki alig bír mozogni.
Mindenem fáj! - nyögi tragikomikus hitelességgel a fiad, elszorul a torkod, ahogy téged utánozva feláll a földről. 
Segítek, anya, mondja a lépcső tetejéről, kis dundi kezét előre nyújtva feléd, ahogy vánszorogsz fel a harmadikra levegő után kapkodva, esetleg alulról tolja a fenekedet, ahogy az apjától látja. Nevetés kaparássza a torkodat, de közben a túlélésre játszol. 
Pisilsz, anya? - kérdezi lefekvés előtt, megszokta már, hogy félóránként jársz WC-re, türelmesen várakozik a pizsamájában a széken állva, amig elintézed a dolgot.
Aztán persze eljön az a pillanat is, amikor összeomlasz kicsit, nem kell hozzá más, mint egy egész napos hasogató fájdalom, kevés alvás, bűntudat a nagyobbik miatt, akivel nem volt erőd és energiád játszani, próbálod visszatartani a zokogást, dehát nem sikerül. Ez olyan. Szeretteid tutujgatnak, szánnak talán ők is, dehát nincs mit tenni. A fiad, a drága, mély együttérzéssel veszi két kis tenyere közé az arcodat, ne sírj anya. Na, ettől az öreganyja is könnyezni kezd, szép kis kánon ez.
Másnap kicsit könnyebb, összekaparod magad, de azért a hajnalok többnyire a szőnyegen járkálva találnak, masszírozod a kezed, karkörzéseket végzel, próbálod ezt az elképesztő fájdalmat a kezedben enyhíteni valahogy. Vizesedés, persze, erre előtte csak legyintettél, ez egy esztétikai dolog, most már azonban tudod, micsoda szenvedéssel jár, zsibbad, sajog, érzéketlenné válik, nem tudsz fogni vele. Hol az egyik kéz, hol a másik, néha mindkettő, fel kell kelned az ágyból, mert elviselhetetlenül fáj. Két-három óra, és el is múlik, visszavánszorogsz az ágyba, aludhatsz még két órát legalább, hogy reggel aztán az apjának kelljen felöltöztetnie a nagyot, befújni a hónaljadat dezodorral, lecsavarni a kupakokat, kenyeret vágni, mert neked ezek már nem mennek.
Jóslófájások, jaj. Ilyenek az elsőnél nem voltak, így most felkészületlenül érnek, nem tudod megállni, hogy ne vedd be minden alkalommal: most aztán már tényleg szülni fogsz, rápillantasz az órára, várod a következőt, oké, aztán a következőt: semmi. Néha napjában többször, néha napokig semmi, befelé figyelsz, mint egy haladó hipochonder, keresed a jeleket, de nincsenek. Tiéd a csalódás, de azért előrelátólag nem szólsz senkinek, legalább az apját nem akarod hergelni ezzel. Ráér akkor, ha már tényleg olyan fájások jönnek. 
Csak jönnének már...

Fotó: Tibu, www.csepregiphotography.hu

Üzemeltető: Blogger.