Gyere, játsszunk.
Játsszuk azt, hogy a nap besüt az ablakon, végig a folyosón, szitálva száll a por, talán gyémántból van. Szép.
Játsszuk azt, hogy szagolgatjuk a fövő tojás illatát- milyen finom!
Játsszuk azt, hogy tenyerünk nevet a csacsiorr bársonyossága felett, meleg a szuszogás, kiszippantja a kezünkből az ennivalót.
Vagy azt, hogy a bőrünket simogatja a lágy, langyos szél, ami a fák közül röppen felénk, a fény bearanyoz minket, és ez így jó, nagyon jó.
Hogy csak mi vagyunk, senki más, sátorként borul fölénk az ég, nincs ítélkezés, énjobbancsinálom, nem kell félni, hogy mit rontanak el majd benned, bennünk a mások, amikor már közéjük kell menni.
Csak mi vagyunk, igen, mi hárman, csak ez számít, fekszünk szorosan összebújva, akkor is ezt tennénk, ha állatok lennénk, őzikék, kisrókák, akár jegesmedvék...
Féltelek, igen, a lelkedet, nincs rajta seb még, derűs vagy, kedves, nyitott, átadod magad az érzéseidnek, szégyenkezés nélkül. Igazad van.
Hiszen minden arról szól körülöttünk, hogy hajszolják az emberek a valódit, minél nagyobb legyen, minél jobb, gyorsabb, drágább, hangosabb... A bennük lévő ürességet, hiányt próbálják betölteni azzal, hogy elmennek helyekre, ahol sok hasonszőrű van, divatos ruhákban, vékony mind, makulátlanok akarnak lenni, sok pénzt költenek tárgyakra, amitől többnek vélik magukat. De az igazi öröm nem tűzijátékkal jön, hanem halkan, észrevétlen: egyszer csak ott van, megingathatatlanul, nem számít, hogy másnak több, jobb, gyorsabb van-e.
A boldogságnak nincs márkajelzése.
Hát játsszuk azt, hogy mindez nem számít, kacagjunk, mintha nem tudnánk: az időnk véges. Ölelj szorosan, karjaid közt elkerülnek az évek, gyerek vagyok én is, vezess, mutasd az utat, ne hagyd, hogy eltévedjek! Amíg a szemed kékje rám ragyog, tudni fogom, merre van a jó irány, hát ölelj szorosan minket két kicsi karoddal! Mi egy család vagyunk.
Megdolgoztunk érte.
Segíts, hogy elfeledkezzek róla, hogy mindez milyen törékeny, nem jó, ha a féltés erősebb a szeretetnél. A hétköznapok legyenek az ünnepnapok, azok, amikor együtt vagyunk, szólj rám, ha már megint a telefonom babrálgatom, ülj bele az ölembe, ha könyvet olvasok melletted, meséld el nekem, ahogy te látod! Túl hamar elmúlik mindez, csak egyszer vagy két, három éves, még alszol dél után, még azt mondod: ninc, pöszmösz, még beköthetem a cipőfűződet, anya, kakilni kell!
Nagyon szeretlek.
Segíts, hogy elhiggyem, ez az egy állandó, idő felett álló, hogy veled marad akkor, amikor szemem nem látja már az áldott nap fényét, tüdőm nem pumpál több levegőt, ujjaim nem surrannak tétován a hajadban, ha mi hárman, így, már nem létezünk többé. Ugye elviszed magaddal az útra a reggeli lustálkodásokat, a csuklásig fajuló nevetéseket, az autónk mellet elsuhanó utakat, amiket együtt jártunk be? Hogy kezed még akkor is emlékezni fog a kezemre, amikor már nem foghat meg, hogy nem feleded, amit tanítottam neked, nézd, ez a kapor, ez a menta, ez a feketerigó...
Soha nem volt még ilyen kincsem, ami ennyire maradéktalanul az enyém lett volna, mint te. Tudom, szépen lassan majd el kell engedjelek, hogy a magad útját járd, de akkor is, mindig az enyém maradsz.
Az én fiam.
Hát gyere, játsszunk!
Bármit, amit szeretnél, építek neked pályát, adok vizet a kannádba, vajat a pici késedre, gyurmát az asztalodra, anya, szaladjunk! Hát szaladok, veled, még nem hagysz le. Még engem akarsz.
Tudom, minek örülnél a legjobban.
