A rosszgyerekes anyukákhoz

Igen, mi egy külön kaszt vagyunk. Akikre ferde szemmel néznek a többiek: "hát ez se tudja megnevelni a gyerekét??!"
Igen, a nevelés. Nekem aztán tudnom kéne. Diplomám is van belőle, kettő. És tudom is. Elméletben. 
De, sajnálatos tény, hogy a babák nem olvasnak szakirodalmat, így nem is érdekli őket, hogy milyennek kéne lenniük. 
Mert a mi gyerekeink olyanok, amilyeneknek nem kéne lenniük. Nem alszanak/esznek/maradnak nyugton/játszanak csendben magukban. Ők a kétemberes gyerekek. Akikhez két pár kéz és láb kell, dupla figyelem, éberség. Pillanatok alatt teremnek az úttest kellős közepén, nyalnak bele a kutyakakiba, öntik magukra a maró hatású tisztítószert, esnek le egy emeletnyit a lépcsőről. Igen, ezeket mind az én fiam csinálta, és mindet úgy, hogy mellette állt valamelyik szülője. Még nincs egy méter, de már elsajátította a teleportálást, helló. 
- "Nem rossz ez a gyerek, csak eleven", mondják biztatóan - "inkább ilyen legyen, minthogy leteszed a sarokba és ott marad". De mi, a rosszgyerekes anyukák, szeretnénk, hogy olyan legyen. Legalább néha. Mert látjuk, érezzük a neheztelést, amikor éppen visít, szétpakol, túlerősen szeretget, rohangál, ésatöbbi. És ez nagyon fáj. Jobban, mint amikor a játszótéren egy másik kisfiú pofon ütötte az enyémet. Régen azt hittem, az ilyet nem fogom majd bírni, de mégis. Toleránsabb lettem, mert megtapasztaltam, hogy a gyerekek sokszor a szüleik nevelési elveik ellenére lesznek ilyenek, egyszerűen ilyen habitussal,  vérmérséklettel születnek. Mára feladtam a holrontottamel kérdéskört, elfogadtam, hogy az én fiam ilyen, és, bár tudom, hogy hibázok sokat, minden igyekezettemmel azon vagyok, hogy a lehető legjobbat hozzam ki ebből a helyzetből. 
Most még csak max visszahallom, hogy a gyerekem rossz volt, de később majd nyilván az arcomba mondják. És én ezeket az embereket egészben tudnám bekapni, hogy aztán a csontjaikat bagolyköpet formájában öklendezzem vissza erre a rút világra. Mert nem látják, nem tudják, hogy az én kicsi fiam milyen drága tud lenni, hogy sokszor szót fogad, hogy milyen kis vagány, bátor, nyitott lélek. Hogy mennyire nagyon szeret. Nem tudják, hogy micsoda emberfeletti teljesítmény tud lenni egy nap, hogy az ember a könnyeit nyeli vissza az utcán a sanda tekintetektől, amikor a kialvatlanságtól meggyötört aggyal próbál helytállni, de nem megy. Nem tudják, hogy a kimeríthetetlen energiák, a kíváncsiság, a felfedezésvágy nem jelent egyben rossz szándékot, hiszen egy majd' két éves nem is lehet rossz, hisz nincs benne tudatosság.
Tudom, hogy semmi sem történik véletlenül, és emlékszem, hogy én is ilyen hamarjában ítélkezős típus voltam, nagyképűen azt gondoltam, hogy én jobban tudom, én majd jobban csinálom, egy jelenetből következtettem egy egész folyamatra. Azóta óvatosabb lettem, már látom az árnyalatokat is, és meg is tapasztaltam, karma iz a biccs.
Arra is gondoltam, hogy valami megkülönböztető jelet kéne hordanunk, mondjuk egy bohócsapkás kitűzőt. Így azok, akik ezt nem tolerálják, messziről elkerülhetnének bennünket és megspórolhatnánk magunknak a rossz szájízt, kölcsönösen. És így a rosszgyerekes anyukák csak anyukák lennének. Amilyenek valójában. 


Úgyhogy kérlek, jógyerekes anyuka. Legközelebb, mielőtt sandán néznél ránk, jusson eszedbe: milyen jó, hogy a Tiéd nem ilyen. Pedig lehetne.
Üzemeltető: Blogger.