Így hát felveszem a harcot a csodafegyverrel: megbocsájtok önmagamnak.
Feloldozom magam.
Mindenért.
Helló én! Itt vagyok. nem is vagyunk olyan rosszak.
Nem haragszom már rád azért, amilyen vagy.
Hogy nem nőttem nagyobbra, karcsúbbra, hogy kicsi és kerek vagyok, mert ez a kerekdedség szép.
Hogy a szemem alatti karikák egyre sötétebbek, és talán már soha nem halványulnak el, emlékeztetőül genetikai örökségre és a rengeteg átvirrasztott éjszakára, a forgolódásokra, az anyarosszatálmodtamokra. Megbocsájtok, mert a szemem kékje átható, mint a tenger, és szép.
A ráncokra sem haragszom, hiszen csak azt jelzik, hogy éltem: hogy nevettem, sírtam, hunyorogtam a napra, hatalmasakat ásítottam, túrtam az orrom... vajon az univerzum miért tartotta fontosnak belevenni a teremtésbe a fikát?
Már látom a nőt magamban, és ez a nő szép. Soha nem láttam meg magamban ezt a szépséget, csak nagyon ritkán, illó pillanatokra, azt hittem, délibáb, hogy fénytörés, nem volt rá bizonyítékom. Most már nem keresek semmi ilyet, csak hagyom. Csak érzem.
Talán már jártam itt. Ismerem ezt a helyet. Öntudatlanul is tudom az utat, ha hinnék magamban, ha lehunynám a szemem, odatalálnék, ha mernék, ha, ha...
Megbocsájtom magamnak a gyávaságot.
Nincs javított kiadásom. Ez van. Ezzel kell dolgoznom.
Milyen ostoba is voltam! Vajon felment-e, hogy most már tudom?
Ó nem, elfejeltettem.
Ezért sem haragudhatok magamra.
Úton vagyok, sok a zsákutca, vissza kellett fordulni...félek, sosem találok oda.
Megbocsájtok a félelmemnek is.
Annak a fajtának, ami megbénít, kihűti a tagjaimat, ott motoszkál a koponyámban únos-untalan, zsolozsmázza azokat a mondatokat, melyek fullasztó béklyóként tekerednek körém.
Annak a fajtának, ami eluralkodott rajtam azon a tíz perces úton a fa felé, amikor azt hittem, nem élem túl, hogy megszűnök létezni, hogy az a jeges remegés szétszórja a csontjaimat...
A féltésnek, azokért, akik nagyon fontosak nekem, és ami miatt sokszor hülyeségeket csinálok, mert hagyom, hogy (félre)vezessen. Már tudom, hogy nem óvhatok meg mindig mindenkit, és, hogy a rossz is komoly indokkal érkezik az életünkbe.
A kishitűségnek, ami azt mondja nekem, hogy nem vagyok jó, hogy nekem nem jár, nem való, nem vagyok elég, nem lehet. Nekem kell erősebbnek lennem, megmutatnom, hogy igenis képes vagyok.
Megengedem, hogy néha szar anya vagyok, hogy türdelmetlen, átgondolatlan, hogy nem figyelek annyira a fiaimra, ahogy igényelnék, mert rájöttem, hogy van egy életem rajtuk kívül is, és, bár ők mindenütt, mindenben ott vannak, mégis, paradox módon van, hogy egyedül vagyok. Kicsi korom óta szerettem egyedül lenni.
Megbocsájtok magamnak, hogy szeretek. Hogy bolondul, makacsul, minden ésszerűség ellenére, még mindig, érthetetlenül... szeretek. Talán a szívemmel van valami baj, hogy nem úgy működik, ahogy kéne. De jól van ez is így. Tudok valamit, amit sokan nem.
Már tudom azt is, hogy nem hibáztathatok másokat- de magamat sem.
Javíthatatlan vagyok, és ebben a tökéletlen tökéletességben létezem egy olyan világban, ami mindig, mindenütt a perfekcióra törekszik, terel egy olyan irányba, amerre én nem akarok menni. De meglátom a fényt a legsötétebb helyeken is.
Már nem haragszom magamra az elbaltázott mondatokért, amiket visszaszívnék, helyzetekre, amikor totálisan hülyén reagáltam, amikor bántottam másokat. Soha nem akartam rosszat senkinek, és ez persze nem mentesít, mégis könnyebb, hogy tudom.
Tiszta vagyok.
Már nem haragszom a felnőtt és felelősségteljes Andreára, aki mindig megfelelően igyekszik cselekedni, aki uralkodik magán akkor is, amikor bolondul engedni kéne, hogy kitörhessen a gyermeki én, akinek sírnia, toporzékolnia, üvöltenie kéne... mégis beéri egy szomorkás mosollyal. Egyszer majd, talán, néha sikerül elengedni ezt a kontrollt.
Egyszer majd, talán, már nem fog dadogni a szívem, és én megtanulom elfogadni, hogy más a ritmusom. Amikor más emberek lelke fekszik, az enyém akkor kel. És ez jó.
A csillagaim együttállnak, gravitálódok a végzetem felé, szürkehályog a szememen: csak azt látom, amit látni akarok
csak azt látom, ami igazán fontos
tengereket választok ketté önmagamban
az ingám kileng
és én itt vagyok
köszönöm, hogy itt lehetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése