Affirmation

Forog körülöttem a világ, az én világom, hol találom meg benne a helyem?

Szükséges, hogy itt legyek?

Ki vagyok?

Víz vagyok, végülis.

Energiák áramlanak bennem, energiák, melyeket, azt hittem, ismerek már: most mégis úgy tűnik, semmit sem tudok. 

Nem vagyok már túl öreg az ilyen kamaszos énkereséshez?

Három várandósság, két szülés után, még sosem voltam ennyire tudatában annak, hogy nő vagyok. Most, hogy a láthatatlan szálak egy kicsit fellazultak a fiaim és köztem, újra fel kell magamat fedeznem individuumként. És én semmit sem tudok, ijesztő.

Csak azt tudom, hogy ébredezik bennem egy új, egy ismeretlen nő: sokat nem derítettem ki még róla, de tetszik. Talán magabiztosabb, talán csak jobban tudatában van a saját szexusának, és ez jó, nagyon jó. Már nem szégyelli azokat a dolgokat, amiket korábban igen, és talán lassan megtanulja megbecsülni a puhaságokat, kerekdedségeket, az oda nem illő csíkokat, szarkalábakat, csupa olyan dolgot, amit egyébként kiretusálnának.  

Soha nem szerettem annyira a hasamat, mint a szülés után, remegős, süppedős, csíkos, de otthona volt a gyermekeimnek oly sokáig, - bámulom a női test teremtő erejét, istenem, húszévesen milyen jó melleim voltak, bárcsak jobban tudatában lettem volna! És most lágy vagyok, de ez a lágyság is lehet szép. Peregnek a homokszemeim lefelé, de még itt vagyok!

Nő vagyok, tényleg.

Nézd milyen erő van bennem!
Nézd, milyen tűz lobog bennem!
Ez én vagyok.
Bűntudat nélkül szeretkezek.
Lassan minden értelmet nyer.

A fiaimnak köszönhetően tanulom újra magamat, és azt is, hogy alapvetően milyenek azok a csodálatos férfiak. Bámulatos, hogy már ilyen kicsinek is fel-felsejlenek bennük a majdani hímek körvonalai. Az az öntudatlan, ám mégis gyengéd mozdulat, ahogy visszaigazítják a vállamról lecsúszott ruha pántját- ugyanaz, amit más férfiak, máskor, sokszor, ugyanígy megtettek. Még akkor is, ha amúgy nem volt közünk egymáshoz. És ilyenkor nagyon jó nőnek lenni... Jó a bőrömben lenni.

Így hát szerelmes leveleket írok magamnak. Nem tudom, odaérnek-e, vagy örökre elvesznek a csillagokban, és mégis. Kényszerítem magam, hogy benne maradjak a pillanatban, még ha nehéz, lehetetlen is, még ha menekülnék is, elmúlik, elmúlik, suttogom magamnak. Kényszerítem magam, hogy ne hasonlítsam a saját kezdetemet mások közepéhez. Hogy magammal szemben is legyek olyan elfogadó, mint másokkal. Talán egyszer sikerül is. Talán most vagyok az út felénél: de nem véletlen, hogy most itt vagyok. Itt kell lennem.

Ezt kell most megtanulnom.


  soha nem hagytalak el
- csak nem figyeltem rád
  és ezt
  sokkal nehezebb elfogadni