Back to work

0. nap

Nem akarok visszamenni dolgozni.

Még velük akarok lenni, a hosszú, forró nyári napokon, összebújva, homoktól, sártól mocskosan. Boldogan.

Még együtt kellene lennünk. 

Hiszen nyári szünet van! A kicsi még el se kezdte a bölcsit, és nekem vissza kell mennem dolgozni.

Nekik még szükségük van rám.

Nekem szükségem van rájuk, a velük töltött időre.

Nem vagyok kész.

Nem vagyok kész visszamenni egy olyan munkahelyre, ahol alig van már ismerős arc, ahol senki sem vár vissza, senki nem örül nekem, ahol megint előről kell kezdenem mindent. 

Megint bizonyítanom kell.

Minek? Kinek?

Csodákban reménykedek: lottónyereményben, hirtelen jött, tökéletesen testhezálló új munkalehetőségben, harmadik terhességben (haha!).

Hisztis vagyok, türelmetlen vagyok, szorongok, meg is látszik.  - Ebédelünk a fiaimmal hármasban otthon. A nagy önteni akar magának az üvegből üdítőt, de persze megcsúszik a keze, kiömlik az egész az asztalra, a székre, a földre, minden ragacsos. Ráripakodok, amikor feláll, még meg is taszajtom egy kicsit. Miközben dohogva feltakarítom a cuccot, átsuhan rajtam: túlreagáltam. Ránézek, a hűtőnek dőlve áll, némán. Rémülten. 

Én ijesztettem meg.

Elönt a szégyen, az önutálat. Hogy lehetek ekkora barom, hisztis, idegbeteg picsa!

Magamhoz húzom, átölelem, ne haragudj, ne haragudj, nem akartam, zsolozsmázom. Zokogni kezd, megállíthatatlanul, üvöltve. Megkönnyebbülten. Én is bőgök, naná! A kicsi az etetőszékből figyel minket, nem nagyon érti, mi történt. 

Megbántottál anya! - sírja az én okos nagyfiam kétségbeesetten.

Mintha nem tudnám.

A fene egye meg!

1. nap

Az úton kifelé tudnék  bőgni, gyerekmód. De tartom magam, elhatározom, hogy azért is megmutatom.

Kinek? Minek?

Nagy levegővel lépek át az ajtón, idegenül ismerős minden, a szagok...

Érdekes, a testem milyen könnyen visszatalál a sietős, hatékony pincérléptekbe, tenyerem ugyanúgy simít végig öntudatlanul az asztal lapján, mint rég. Mint két éve. Nem felejtettem el túl sok mindent, rosszabbra számítottam.

Mások gyerekeit bámulom, körülöttem kismamák madonna-mosollyal arcukon szoptatnak. Irigykedek rájuk.

Az egyik vendég összezárt kezét tartja felém, nem is értem, mit akar. Aprópénz csörren a tenyerembe, pár húszcentes. A jatt. Kis híján elnevetem magam, ilyen még nem történt velem, nem is tudom, mit gondoljak róla, de azért szépen megköszönöm. Elhatározom, hogy lottót veszek belőle.

Éjjel lesz, mire hazaérek, alszanak a gyerekek. A kedves elém jön, átölel. Tudja ő is. A kicsi gyönyörű testének körvonalai halványan felderengenek, ahogy kinyitom a fürdőszoba ajtaját, amikor mellé bújok, megölelem, megszagolgatom. 

Köztes nap I.

Megkönnyebbülök. Túléltem az első napot.

A nagy, ahogy meglát, odarohan, fullasztó-szorosan hozzám bújik, nem szól semmit. A velük töltött idő hirtelen sokkal értékesebbé válik, türelmesebb is vagyok velük, pedig nagyon fáradt vagyok. De az idillt néha elrontja a gondolat: vissza kell menni, ezután mindig. Mondogatom magamnak, ez már a te életed. Fogadd el!

Következő nap esküvő, megint egész nap nem látom őket. A pár nagyon helyes, vibrál a levegő körülöttük. A menyasszony, ahogy öltözik, áll a baldachinos ágy előtt, a szűrt fényben, kisminkelve, frizurálva, fehérneműben, végtelenül hosszú tüllfánytollal, lélegzetelállítóan gyönyörű. Félrehúzódva bámulom, arra gondolok, még mi minen van előtte... Nem akarom az áldozatot játszani. Hajnali háromra jutok ágyba. 

Másnap meló.

2. nap

A kicsit reggel látom húsz percre, a nagyot egyáltalán nem. 

Vasárnap van, sok dolgom nincs, feleslegesnek érzem magam. Rájuk gondolok.

Most ebédelnek.

Már biztos alszanak.

Talán már kint vannak a kertben.

Mire hazaérek, alszanak. Üresnek érzem magam, a világ szilánkosra tört. Hol van benne a helyem?

Ki vagyok én?

-Apa, hol van anya? Kérdezi a nagy este tízkor. - Dolgozik. -Akkor hívjuk fel! -Nem lehet, még dolgozik, nem tud telefonálni. -Akkor mondd meg neki, ha megjön, hogy hiányzik!

Köztes nap II.

Hosszabb szünet, egy kis lélegzethez juthatok. Szoktatnom kell magam a gondolathoz, ez már a te életed. Fogadd el!

Be kell vallanom magamnak, hogy elkényelmesedtem, mert, bár minden a gyerekeim körül forog, mégis, a napjainkkal szabadon rendelkezhettem, és a mama rengeteget segít. Most viszont a beosztást várom, hogy megtudjam, hogy alakul a hetünk. Már nem érek rá bármikor tárgyalni, levelekre válaszolni, forgatásokra járni, takarítani, főzni. Játszani.

A kicsi ebéd után a mellkasomon alszik el, sokáig nem mozdulok, hallgatom a lélegzetét, érzem, ahogy a nyál lassan lecsorog az oldalamon,  cseppet sem zavar. Elönt a hála, itt van, az enyém, még mindig én vagyok a kedvenc párnája. Nem szeret kevésbé azért, mert dolgoznom kell menni, ahelyett, hogy vele lennék.   

3-4. nap

Brutális forgalom, rengeteg vendég, alig győzzük. A ritka szünetekben őrületesen hiányoznak a gyerekeim, kaja közben a képeiket nézegetem a telefonon. 

Ez már az én életem.

Anya vagyok, de ez itt senkit sem érdekel, dolgozom, de az meg otthon nem tartozik senkire, az életemnek ez egy olyan szelete, amibe a családomnak nincs bejárása. Ez az én feladatom. Az, hogy éjjel nem tudok elaludni, mert nem olyan egyszerű kikapcsolni, hogy az ágyban fekve még sajog a talpam, fájnak a térdizületeim, a kicsi hajnalban kel, nem számít, ez a munkám.

Más is csinálja. Hagyd abba a picsogást!

Egyik reggel elszököm az erdőbe futni, beszívom a fák, az avar sűrű, nehéz illatát, kapkodom a levegőt, hallgatom a zenét. A világ kicsit a helyére döccen megint. Ez én vagyok, még mindig, az évszakok változnak, nekem lépést kell tartanom, fejlődnöm kell. Meg kell mutatnom a gyerekeimnek, hogy az anyjuk képes felülkerekedni a nehézségeken. És bármilyen lehetetlennek tűnik sokszor,  az izmaim még visznek előre, ez a test, bár már messze nem ruganyos, karcsú, de még  mindig legyűri a kilómétereket, elbírja a nehéz tányérokat, visszatalál a régi feladatok ritmusába. Ez most az én életem, az én feladataim, nem fognak elmenni addig, amig meg nem tanultam mindazt, amit meg kell belőle tanulnom. Ismét le kell hajtanom a fejem, alázatot mutatnom, nem vagyok különleges!

Megtörténik mindez nőkkel, szerte a világon, naponta. 

Csak ne lenne ilyen nehéz!

Csak ne hiányoznának ennyire.