Igenlők

Meséltem már a Kintsukuroi-ról? 

Ez a japán módszer a törött, vagy sérült cserepek, edények kezelésére- ahelyett, hogy kidobnák őket,  javítás után festékkel kiemelik a repedéseket, mert úgy gondolják, egy tárgy csak szebb lesz attól, ha eltörik. Szóval ahelyett, hogy elrejtenék a tökéletlenségeiket, kiemelik őket. Arannyal.

Bárcsak mi, nők is ilyenek lehetnénk! 

Bárcsak felismernénk végre, hogy a hibáink csak különlegessé tesznek bennünket, haszontalanná nem. Ha nem hinnénk el, hogy csak a tökéletes lehet elég jó, ha nem akarnánk mások képzelt világához hasonlítani, hanem azt keresnénk, mi milyenek is vagyunk valójában.

A bőröm, mint egy térkép, mutatja, merre járt a szívem: térdemen a medúzacsípés nyomai, abból az időből, amikor a tenger ölelt magához, és én nem féltem sosem, kutya- macskaharapások, karmolások halvány jelei mindenütt. Égésnyomok, mert bár jól főzök, sokszor ügyetlen vagyok a tűzhely mellett, bütyök a lábamon: anyai örökség.  Hasamon a műtéti hegek: az elsőszülött fiamnak köszönhető epekő, repedések: a két várandósság. Arcomon a ráncok: sok-sok átvirrasztott éjszaka, sok túlkorán felkelés.

Néha bánt, hogy így nézek ki, néha szorongva állok meg a tükör előtt, hátha talán valaki más, valaki makulátlan néz vissza rám. De az nem is én lennék, ugye?

Sokszor eszembe jutnak azok a pillanatok, amikor hibáztam, mióta anya lettem, főleg, hiszen két gyerek mellett elég gyakran előfordul, hogy nem tankönyv-szerűen viselkedem. És ilyenkor, utólag, szégyenkezem. Más biztos nem csinálna ilyet, nem lenne türelmetlen, nem kiabálna, nem szitkozódna. Közben, a józan eszem tudja: dehogynem. 

Másodjára alapvetően azért elnézőbb vagyok magammal, de az elsőnél rémes volt az a folyamatos bűntudat, az az érzés, hogy nem csinálom elég jól, hogy mások nálam ügyesebbek. Amikor pedig szembesülnöm kellett azzal, hogy az én kicsi fiam bizony nem a könnyen kezelhetőek közé tartozik, hogy energiaszintje lenyomja a Gyalogkakukkét, hogy zajos, gyors, fáradhatatlan, röviden: más, eléggé megomlottam. Sok-sok időbe tellett elfogadnom, hogy egy olyan kiscsávó választott engem anyukájának, aki egy kicsit mindig ki fog lógni a sorból. Aztán megérkezett az öccse, aki még durvább, olyan akarattal, amivel a falon is átmenne, aki mindig tudja, hogy neki mi kell, aki a kis húsos ujjával folyton mutogat, hogy hova, mit, meddig.... aki máshogy más. 

Már nem akarom, hogy olyanok legyenek, mint a többiek. Már tudom: a többieknek is vannak hibái.

És ők az enyémek. 

Az életem csodálatos, mert ezekbe a valószínűtlenül kék szemekbe nézhetek bele minden nap.

Így hát fogom az aranyszín festékemet, és nekiállok azoknak a repedéseknek- azt mondják, ezek azért vannak, hogy rajtuk keresztül jöjjön be a fény. Hát kiállok, és büszkén vállalom, ha nehéz volt, de felülkerekedtem rajta, akkor is,  ha nem, ha elrontottam, de megpróbáltam jóvá tenni, ha azt hittem, ezt máshogy kellene. Igent mondtam, sok - sok évvel ezelőtt, egy közös életre, egy családra, amiről nem is tudtam, hogy milyen lesz, és most itt van ez az élet, az enyém, aminél nem is kívánhatnék különbet. Már nem úgy nevelem a fiaimat, ahogy gondolom, hogy mások szerint kellene, már nem fogadom el, hogy a szülők feladata a nemek mondása. 

Hiszen ezek a kicsikiék úgyis annyi tiltással találkoznak, miért ne lehetne legalább a családjukban igent mondani nekik? Miért ne segíthetném fel eredszerre is a lábára a cipőt, még ha tudom, egyedül is menne, miért ne lehetne elfogadni, hogy neki ez is csak arra bizonyíték: anya szeret? Miért ne választhatná ki ő a ruhát, amit felvenne, a könyvet, amit mesélni akarok, a zenét, amit hallgatunk? Miért ne ehetne meg még lefekvés előtt egy pici csokit? Én is megeszem. Ha hulla fáradtak vagyunk mindannyian, miért ne nézhetnének mesét, ha kéri, miért ne kockázhatnám fel neki azt az almát? 

Az életünk nem hadszíntér, nem akarom, hogy az legyen.

Így hát igent mondok rájuk, a közös alvásokra, a napközbeni összebújásokra, az unásig ismételt játékokra, a szoba közepére halmolt építőkockákra. Nem szabályok nélkül élünk, persze, csak kompromisszumkészen. Aztán együtt összepakolunk, éjszaka pedig, a töksötétben, rálépek a véletlenül ott maradt legóra. De ez jól van így. 

Elmúlik gyorsan ez az időszak, és aztán csak remélhetem, hogy később majd ők is igent mondanak rám. Akkor, amikor a babaszag már csak emlék lesz, a pici bodyk a szárítókötélen, a kőkeménnyé mumifikálódott falatok az etetőszék párnája alatt, az alvókák a takaró között, a kubusüvegek halmai a mosogatón, az összefirkált íróasztal...

A végén, úgyis csak azt számít majd, mennyit nevettünk együtt.