Pages

2015. október 7., szerda

T Ü R E L E M


A kisebbik fiam elmúlt 41 hetes.

Azaz többet töltött a földi oldalon, mint odabent.
A nagyobbik mindjárt 5.

459 óra szoptatás, 333 nap együtt, négy pelenkaméret, középső csoport, motorozástól kilyukadt cipők landolnak a kukában. Az első levágott haj még eltéve emlékbe, a többi már...
A kicsi hamarosan jár, szavakat formál azzal a csókos szájával. A nagy lassan iskolás. Jaj ne!

Álljatok csak meg!

Még magamnak akarlak benneteket.
Még magam mellett tartanálak benneteket.
Egyszer, egy másik életben biztos jól csinálnám. Nem félnék, hogy elrontom. Nem féltenék.
De, mégis: egy anya mindig félteni fogja a gyermekét. Minden életben.
Néha siettetném az időt: legyetek már nagyobbak, hogy könnyebb legyen. Néha rettegek: felnőttök, hamar, túl hamar. És én még nem készültem fel az elengedésre. Lehet egyáltalán?
Néha rossz anyátok vagyok. Türelmetlen, ingerült, kialvatlan. Az otthonunk többnyire rendetlen, a padló nem makulátlan, az etetőszékre archeológiai rétegekben van rászáradva a szétmaszírozott babakeksz, kölesgolyó, egyebek. A kimosott ruhák a kosárban várnak sorsukra, egyszer talán a helyükre rakom majd őket, a mosogatnivaló hegyekben áll. 
De közben tudom, mindez nem számít igazán. 
Már rég bevallottam magamnak, hogy nem vagyok tökéletes. 
Hogy hibázok, hogy sok mindent elrontottam.
Fáj beismerni, szeretnék a szuperanya/feleség/nő szerepkörben tetszelegni. 
Értetek, miattatok. Hogy példát mutassak, jó példát. 
Mert azt is tudom, hogy ez a legfontosabb, minden nevelő, tiltó, szabályzó mondatnál erősebb, így igyekszem elől járni, megmutatni. A felesleges dolgokról nem prédikálni, elkerülni a leckéztetést.
Ezért most tanulok, igent mondani.
Igent nektek, mert csak egyszer vagytok gyerekek, hát miért ne mondthatnátok meg ti, melyik pólót akarjátok felvenni? Miért ne dönthetnétek el, melyik a jó játszótér, melyik ajándékot vegyük  meg, milyen zenét hallgassunk? A gyerekkorotok most van, most kell féktelennek, huncutnak, rendetlennek, koszosnak lenni, nem törődni a holnappal, teli tüdőből kukorékolni, kéjesen nyújtózni a dundi kis kezekkel, amik éppen csak a fej fölé érnek. 
Igent mondok az örömre, az összebújásra, a nyálas puszikra (fúúúúúj anya, ne a számra!), az együttalvásra, a tapperolós matatásokra a pólóm alatt. A bőröm még vigaszt nyújt nektek, hát legyen, testem melege elaltat még, hát legyen. 
Megpróbálok teljesen jelen lenni az együtt töltött pillanatokban, nem a telefont masztatni, nem azon agyalni, mit kell még csinálni, hanem odaülni mellétek, és ha az a feladat, hogy a tornyot fel kell építeni, és aztán ledönteni, akkor azt teszem. Százszor, ha így kéritek. Mert rombolni, az jó mulatság. Mindegy, hány éves az ember. 
Így hát igent mondok az idétlen játékokra, a majomkodásra, az este kilences csokievésre, átadom a kutya pórázát, kézbe a vizes poharat, elengedem a pici kezet, és hagyom, hogy egyedül csináljátok. Ha nem sikerül, nem baj, majd legközelebb. A romokat feltakarítom.
Tudom, hogy szerettek. Tudom, hogy tudjátok, mindennél jobban szeretlek benneteket. 
És igent mondok magamra is. Hogy nem olyan vagyok, amilyennek hittem magam, és messze nem olyan, amilyennek szeretnék lenni, paramétereim nem illenek semmilyen magazinba. De itt vagyok, lélegzem, ölelek, szeretek, jól csinálom, jól, ahogy csak tőlem tellik, ahogy csak tudom. 
Nem megy mindig zökkenőmentesen, néha már délután négykor a fektetést várom, néha szentségelek (gyakrabban, mint kéne), néha hisztis vagyok, hülyén viselkedek, néha elmenkülnék. Legalább egy órára, valahová, ahol csend van. 
De már nincs bűntudatom miatta, így is nehéz, miért tegyem magamnak még jobban azzá?

Ezért igent mondok másokra is. Azokra, akik segítenek, akik nélkül a mindennapjaink nem működnének, másokra, akik máshogy csinálják. Akik máshogy csinálják jól, mint mi. Nekik is igazuk van. Miért is ne lehetne?


A ma holnapra elmúlik, és lehet, hogy holnap már nem lesz lehetőségem újra megpróbálni, kijavítani, helyrehozni. Ma kell, hogy itt legyek. Ma erre vitt az utam, ma itt van dolgom, veletek. 
De jó, hogy vagytok nekem! De jó, hogy együtt vagyunk. 

1 megjegyzés:

  1. Időbe telik (...), mire az ember felnő, és olyannyira éretté válik, hogy igent mondhat, és akkor is szabad marad; igent mondhat, és akkor is egyedi marad, igent mondhat anélkül, hogy szolgává válna.
    Tetszett az írásod, de a fiúk sem rosszak !

    VálaszTörlés

Popular Posts

Followers

Keresés ebben a blogban

Blogger templates

Blogroll

Popular Posts