Persze, hogy megérzed. Csak legfeljebb többszöri nekifutásra "érzed meg".
A vége felé én inkább azon aggódtam, hogy ne idő előtt jöjjön, amikor még dolgoznom kell, még nincs kész a gyerekszoba, stb.. Amikor úgy 3 héttel a kiírt időpont előtt kérdezte a dokim, hogy "na és akkor be vagyunk már pakolva, ugye?", én kicsit kényelmetelnül éreztem magam, miközben vigyorogva bólintottam. Mert végülis be voltam pakolva, csak nem 100%-osan, amit kábé az utolsó héten sikerült abszolválni egyébként.
Aztán meg reménykedtem, hogy az apja születésnapján fog kibújni a baba- hát nem, késett egy napot. De akkoriban már valamit éreztem. bár látszólag nem változott semmi testileg, ami bejósolta volna a szülést. Mégis, lelkileg más érzés... Előző nap, lefekvéskor, magamban mondtam a kiscsávónak, hogy most már minden rendben, kijöhet, nagyon várjuk. És szélesre nyíló ablakokra, meg ajtókra gondoltam, meg arra az érzésre, amikor az ember "kinyit valamit", és ez be is jött, mert gyorsan tágultam.
Szóval ez inkább nem megérzés, azt hiszem, hanem egyszercsak az ember kész lesz rá, hogy szüljön. És ez nem az az érzés, amit sokan mondanak, hogy majd eleged lesz az egészből és túl akarsz már lenni rajta, nem. Amikor az ember átadja magát annak, aminek történni kell.
Jó érzés.
Persze előtte úgy képzeltem, romantikusan, hogy majd az éjszaka kellős közepén felkeltem a Kedvest, mondván, hogy "itt az idő". Valamiért ezt a mondatot csodálatosnak találom, talán pont a megadás, vagy átadás miatt. Öröm van benne, és megmásíthatatlan bizonyosság, hogy aminek történnie kell, az közeledik, és jó, hogy így van. Nem küzdünk ellene.
Persze nem így történt, gyakorlatilag győzködni kellett engem, hogy menjünk már szülni, de az már a következő bejegyzésre tartozik...
A fotót köszi Tibunak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése