Hát, vége.
Hatvan évnyi elvesztegetett élet.
Mikor utoljára láttam, jó pár hete, a rák már rajta hagyta pusztító nyomát. A torkom elszorult, fáj valamid? Csak nemet intett a fejével.
Amikor legközelebb látom majd, csak egy marék hamu lesz egy kibaszott bödönben.
A francba.
Még azt sem tudom, szerettem-e igazán, persze, szerettem, a szívemmel és az emlékeimmel, az embert, aki évekkel ezelőtt eltűnt a tekintetéből.
Az emlékeimben, amikor nagyokat nevetve versenyeztünk hazafelé a nyolcvanötösön a soproni gyorssal, az emlékeimben, ahogy kikötözve fekszik egy kórházi ágyon deríliumban.
Persze, hogy jön a bűntudat, többet, máshogy kellett volna, de hát egyszerűbb - és önzőbb - pár perc után mondani, hogy, najólvan, rohannom kell, aztán kicsit pityeregni a kocsiban, hogy milyen rosszul is néz ki, de aztán visszatérni az életembe, ahol minden rendben van. Ahol szeretnek, és ahol szerethetek.
Azt is megtanultam életem harmincöt éve alatt, hogy másokon nem lehet segíteni, ha nem akarják. Másokat nem lehet megmenteni.
Ez itt, nem az én keresztem volt, hanem édesanyámé. Az ő bátyja. Volt.
Végtelenül szégyenlem, hogy nem segítettem cipelni többet.
És mérges is vagyok.
Mérges, mert nem volt rossz ember, mert nem akart rosszat soha senkinek, csak éppen nem tudott felülkerekedni ezen az izén, az életen, mérges, mert olyan kevés boldogság jutott neki.
Jó lenne hinni, hogy lesz majd kárpótlás. Legközelebb.
De nem hiszem.
A fiaimnak a nagybátyjuk csak egy elvont fogalom marad, valaki, aki volt valahol. Szerettem volna a kacagásukat megmutatni neki, de megijedtek volna, Tőle, vagy a körülményektől. Az is lehet, hogy őt nem is érdekelték volna. A nagyobbikat legalább látta párszor. Akit még mindig izgat a halál, játékaiban fel-felbukkan ez a motívum újra meg újra, hagyom. Megmondjam neki? Számít ez igazán?
Így hát a gyerekeimet ölelem ma szorosabban, hiszem, hinnem kell, hogy tudom őket szeretni úgy, hogy az mint egy védő varázslat vegye körül őket, vezesse útjukat. Felfele, mindig csak felfele.
A Kedves vigasztalón átölel, nem szól semmit, hálás vagyok neki, végtelenül hálás, hogy nem puffogtatja a szokásos lózungokat, jobbezígy, megváltás volt, etceterá.
Megváltás volt?
Ő még lehet, hogy élt volna. Még így is.
És az biztos, hogy nem ilyen életet álmodott magának, amikor akkora volt, mint a fiam most.
Itt vagy még? Hallasz?
Sajnálom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése