Adj hitet!

Nem vagyok vallásos.

Már nem.

Hosszú az út, és még közel sincs vége, az is lehet, hogy pár év múlva, vagy ha megérem az öregkort, ez teljesen megváltozik, de most ez van.

Nem hiszek.

Túlvilágban, feltámadásban, újjászületésben, istenekben. Pokolban.

Azt gondolom, - mert ez viszont nem hit - hogy az utolsó lehelettel mindennek vége, jön a végtelen sötétség. Néha megrémülök ettől a gondolattól, néha jó lenne valami kapaszkodó, néha meg azt mondom magamnak: nem tudhatod. Néha meg elmegyek az auralátó, szellemidézős, léleklebegtetős irányba. De mindez megfér bennem, ez a fura ambivalencia.

Mindig is végtelenül tiszteltem azokat az embereket, akiknek tiszta hite volt, az is előfordult, hogy picit irigykedtem is, de ez az én belső dolgaimon nem változtatott.

De valami azért mégis csak történt, mióta gyerekeim lettek.

Mert mi nők, amikor egy magzatot hordunk a szívünk alatt, óhatatlanul is hívővé válunk: hinnünk kell a jóban, abban, hogy ez a belőlünk sarjadt élet boldog lehet, hogy jó élete lesz.

A világ tele van borzalmakkal, pusztítás mindenütt, de mi nem törődünk vele, mert csak az számít igazán, hogy velük minden rendben legyen.

Persze sokszor elszorul a szívem, ha látom, mennyi szenvedés, igazságtalanság van körülöttünk, és tudom azt is: az emberi butaság határtalan. Mégis, a gyerekeim érdekében hinnem kell a szebb jövőben, mert azzal, hogy igent mondtam az ő fogantatásukra, úgy igent mondtam a világra is. Arra, amire mások azt mondják: "erre a rohadt világra nem szabad gyereket vállalni!" 

Hiszem, hogy mindezek ellenére, az élet szép.

Olyan sokszor elmondom magamnak, hogy hálásnak kell lennem, hogy most vagyok fiatal, a testem még engedelmeskedik az akaratomnak, még élnek a szüleim, a fiaim még a karjaim között találnak igazán vigasztalást.

Igen, hálásnak kell lennem, mert tudom, mindez milyen törékeny.
De a hálámat kinek rójam le?

Tudom, hogy mérhetetlenül szerencsés vagyok, hogy ők itt vannak nekem, tudom, hogy mekkora csoda, hogy egykor azok a bizonyos sejtek egymásra találtak, hogy a testem felépített másik testeket, hogy kihordhattam, megszülhettem őket. Azon vagyok, hogy soha ne legyen magától érthetődő, hogy ők az enyémek, hogy ez a mi családunk, a mi életünk.

- Az a pillanat, amikor az én kicsikéim könnyes szemmel kinyújtják felém a karjaikat, és én átölelem őket, a fejüket pedig belefúrják a vállamba... akkor mindig megnyugszom egy kicsit, bármekkora is a bibi: a mi világunkban minden rendben van. 

Amikor alszanak, és én mellettük fekve iszom be szépségüket, bámulom arcuk minden apró rezdülését, akkor csordultig telik a szívem. Akkor reménykedni kezdek, hogy mindezt valahogy magammal vihetem.

Amikor hallgatom, ahogy dumálnak - kicsi még halandzsául - és közben komoly kis cickányarccal bólogatnak hozzá, nevetek, de közben sírni is tudnék, annyira imádom őket, gesztusaikat, fintoraikat, gyöngy fogacskáikat...

A nagy, ahogy fáradtan becuppantja az ujját, miközben a mutatóujját rágörbíti a kis pisze orrára.

Ugyanolyan a formája, mint az enyém.

Anyaorr.

A kicsi, ahogy jelzésértékű szemöldökét összevonva koncentrál, azt a kis csókos száját csücsörítve.

Az apája másolata.

Bennük vagyunk mi, a szüleik.

Talán, ez az igazi örök élet. 

Bennük tovább menni.

Hisz a vérem bennük kering - egy a vércsoportunk - sejtjeim egyre csak növekszenek bennük, viszik előre, mozgatják életüket. Életet adtam nekik, hát hinnem kell, hogy ezt az életet érdemes lesz élniük.

Így hát bámulom őket, arcuk minden milliméterét, próbálom emlékezetembe vésni, hogy hátralévő időm minden pillanatában emlékezhessek rájuk.

Istent látom a szemükben.

S ha menni kell, ezzel a látvánnyal magam előtt szeretném majd lehunyni a szemem.
Talán nem is vagyok annyira hitetlen.

Fotó: www.csepregiphotography.hu