Bárcsak újra átélhetném azokat az első, törékeny napokat a szüléseim után!
Amikor minden olyan, mintha valami függönyön keresztül érzékelném.
Amikor az ember csak a túlélésre játszik.
Mikor a tejbelövellést várja.
Hogy majd könnyebb legyen.
Hogy összeszokjunk.
Hogy megérkezzen az a kis ember, ténylegesen, erre a világra.
Bárcsak ismét belenézhetnék azokba a nagyon új-mégis ősrégi tekintetekbe!
Bárcsak megfigyelhetném frissen született önmagamat, ötésfél-másfél évvel ezelőttről.
Talán nem is mondanék magamnak semmit. Talán csak egy ölelést adnék. Hogy tudjam: menni fog, hogy nehéz lesz, sokszor rémisztő, de közben elképesztő magasságokba szárnyalhat az ember.
Már nem félek semmitől.
Már féltek.
És ez rosszabb, mert ezt nem lehet leküzdeni, a hirtelen rám támadó gondolatokat sem, amikor mondjuk azt vizionálom, hogy a gyerek kicsúszik a kezemből, és lezuhan a harmadikról. Miért is jutnak eszembe ilyesmik?!
Bár ezzel úgy tűnik, nem vagyok egyedül: egyik este fürdés közben azt mondta nekem a fiam: "anya, én nem akarok kilencvennyolc éves lenni, mert akkor többé nem láthatlak téged!"
És nem arra gondolt, hogy akkor én már biztos nem élek majd, hanem arra, hogy ő akkora megöregszik, és meg fog halni. Nézett rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel, és már pityergésre biggyedt le a szája. Nekem meg kellett volna valami bíztatót, valami konstruktívat, gyógyítót mondanom, ehelyett csúnyán elbőgtem magam, és csak arra futotta, hogy gyorsan magamhoz öleljem.
Túl igazi, túl valós volt a hangjában rejlő félelem.
Hát hogy is létezhetnénk mi egymás nélkül?
Hiszen mi kezdetektől fogva együtt voltunk. Fogantatása pillanatától fogva öleltem őt körül, bordáim adtak keretet létezésének, ő meg ismeri testem minden porcikáját, dundi kis ujjai gond nélkül találják meg a kedvenc anyajegyeit a bőrömön, amit aztán kapirgálni lehet. A kicsi a fülemet morzsolgatja, ha nagyon fáradt, mind a kettőt, és ugyanazzal a végtelen, bársonyos gyengédséggel simít végig az oldalamon, teljesen öntudatlanul, mint anno a bátyja.
Az nem lehet, hogy ez a kör egyszer megszakadjon!
Az nem lehet, hogy ezt egyszer vissza kell majd adnom.
Ők a szemem előtt nőnek fel, én a szemük előtt öregszem. Nem lesznek emlékeik rólam fiatalon.
Nekem méltóságot kell nekik mutatnom, hogy tudják, nem is olyan ijesztő ez az egész.
De egyenlőre csak félek.
Félek, mert az idő kicsúszik a kezeim közül, mert csak kapkodom a fejem, és máris újabb fejlődési szakaszokat hagytunk el, nagyobb méreteket kell venni mindenből, egyre szűkebb a hely hármunknak a fürdőkádban...
Így hát vissza szeretnék menni, csak egy kicsit, azokba a varázslatos újszülött napokba, ölelném azokat az icipici csomagokat magamhoz, bámulnék az időtlen tekintetekbe, beszívnám a babaillatukat, álomba ringatnám őket újra és újra. És közben felmenőleg feloldoznám magam mindenért, ami a jövőben rám vár. A hibákért, az elbaltázott mondatokért, a kiabálásokért, a bazmegekért. Nem vagyok tökéletes, de már nem is szeretnék az lenni, mert tudom, így vagyok az ő anyukájuk, és ők így ismertek meg engem kerek egésznek. Talán többet tudnak rólam, mint én önmagamról. Talán tudják, érzik, miattuk igyekszem meghaladni önmagamat, és, bár legtöbbször nem sikerül, azért van, amikor mégis, és az olyan érzés, mintha lefutottam volna a maratont.
Nem vagyok mindentudó, de pár dolgot tudok: a legfontosabb ezek közül talán az, hogy a végén úgyis csak a szeretet számít.
Amikor majd kilencvennyolc leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése