Van élet a szülés után?

Eljön az a pillanat, valamikor az utolsó hetekben, amikor az ember úgy érzi: sosem fog megszülni- mintha egy örökkévalóság óta terhes lenne, és ez, nyilvánvalóan, nem fog változni. A hatalmasra nőtt pocak nem csak a lábakat (és egyebeket odalent) takarja el a szem elől, hanem minden mást, ami utána jöhet, nem látni tovább a várandósságnál.

Aztán jön a szülés, feltartóztathatatlanul, és vele a tagadás is: ááá, ez még nem az... De igen, és egy idő után bizony be kell látni, innen nincs visszaút, ideje kicsomagolni a babát, és eljön az a pillanat is, amikor a fájások olyan erővel rántanak bele abba az örvénybe, amit szemérmesen vajúdásnak hívnak, hogy az ember lánya örül, ha levegőt kap. Ilyenkor mindenki a túlélésre játszik, meg arra, hogy vége legyen már. Az én esetemben, amit ugye meg is énekeltem alant, nem is volt más választásom, minthogy megadjam magam ennek az embertelen erőnek, ami kifele préselte belőlem a fiamat. Még három nap múlva, a hazajövetelkor is éreztem az állkapcsomban az izomlázat, ami a feszüléstől meg az üvöltéstől alakult ki. Mintha jól szájon vágtak volna, és ezzel kábé el is mondtam mindent magáról a szülésről is. A sokk is lassan múlt csak el, a második napon már nem pörgettem le minden órában magam előtt azt a 15 percet, de azért még sokszor eszembe jutottak szürreálisabbnál szürreálisabb részletek.

Mégis: arra senki sem készíti fel a kismamát, hogy mi lesz utána: ha már itt van a baba. A kórház védett, biztonságos légköréből, ahol meghatározott napirend van, haza kell jönni, és el kell látni a kicsit. Ó bárcsak mindenki a második gyerekes rutinnal kezdhetné az elsőt!

Mert igen, némileg meglepve tapasztalom, még a kórházban, hogy a szoptatás mennyivel könnyebben megy, és, bár ennek az az ára, hogy bizony egy éjszakát végig kell szoptatni, igen, tíz percenként, de legalább a fiam hízik, mire hazaindulunk. Mindenki nagyon kedves és segítőkész (a magyar és az osztrák kórház közötti különbségek egy külön könyvet tennének ki), így most is biztonságban érzem magam.
A szülés utáni méhösszehúzódások viszont sokkal rosszabbak másodszorra, erről se beszél senki egyébként, hogy ilyen van, hogy a kitágult méhnek valahogyan vissza kell rendeződnie az eredeti mértére, és ez sokszor a szülési fájásokhoz hasonlóan fáj. A szoptatás ebben is "segít", hiszen a szervezet oxytocint termel ilyenkor, ami kiváltja az összehúzódásokat, érzem is minden alkalommal, amikor a mellemre teszem a fiam. De ez minden egyes szülés után erősebb, azt mondják. A nehéz éjszakákon azt mondogatom magamnak, miközben fixírozom az órát, hogy mindjárt hajnal lesz, valahogy a nappalok elviselhetőbbek, aztán meg már pakolok is, és indulunk haza!

Itthon az első két-három nap igazi rózsaszín ködben telik, kiegyensúlyozott vagyok, és nagyon boldog, nyoma sincs a bébi-blúznak, ami az elsőnél igencsak beütött. Azonnal szerelmes leszek, hát gyönyörűséges, és tökéletes, az én fiam! Az éjszakázás meg se kottyan, ha egy-két órát aludhatok egyben, már elégedett vagyok. Mert erre valahogy azért fel voltam készülve, nem kellett a teljesen ismeretlenbe beleugrani. És mostanra már azt is megtanultam, sőt, elfogadtam, hogy a babák sírnak, és ez jól van így. Néha meg lehet őket vigasztalni, néha meg sokáig nem, de nekik ez az egyetlen módszerük van a kommunikációra. Már nem érzem azt, hogy szaranya lennék, ha sír a fiam, és néha  tudok várni egy kicsit, hátha abbahagyja. És tényleg.
Az elsőnél valahogy folyamatos készenlétben voltam, mint az őrök a Buckingham -palota előtt, emlékszem, az öt perces zuhanyzások idejére tudtam csak egy kicsit kiengedni, amíg a valaki figyelt a kicsire, különben még enni is fél fenékkel ültem le. Most sokkal lazább vagyok, ha evés közben ébred meg, leterítem egy pelenkával, hogy ne zabáljam le, amíg szopik, és le tudom tenni úgy is, hogy nem alszik a kezemben, hátha egyedül is meg tudja oldani. Néha sikerül is.
A testem is hamarabb alkalmazkodik a változásokhoz, a mellem a szoptatáshoz másfél hét után már hozzáedződik, a kilók most is lecsúsznak rólam, és, mivel gátmetszés nem, csak repedés volt, ez a seb is gyorsabban gyógyul. Élvezem, hogy visszakaptam a testem, hogy fel tudok menni a harmadikra megállás nélkül, hogy nem fáj a csípőm, bár a kezem még mindig zsibbad, de ez is elviselhetőbb lett sokkal, és igen!!! Hasra tudok feküdni! Bár e teli ciciktől ez annyira nem esik még jól, de akkor is, ez ennyi hónap után hihetetlenül jó érzés. Ettől még persze vannak nehéz pillanatok, hasfájós üvöltés órahosszat, a bátyusnak köszönhetően egy hét után takony, orrszívás (bealszik közben), teljes éberség a éjszaka kellős közepén, dehát helló! Ez egy pár hetes csecsemő.
És nagyon könnyű szeretni, nyugodt, kiegyensúlyozott, három hetesen már mosolyog rám, és hízott egy kilót. Sokszor kicsordul a könnyem, annyira meghatódok tőle, hogy itt van, hogy átölelhetem, érezhetem a bársonyos bőrét (hogy elfelejti az ember, hogy milyen puha is tud lenni egy baba!), élvezem, hogy ilyen picike, hogy teljesen rám van utalva, ahogy lassan nyílik meg számára a világ. Éjszaka kézen fogva alszunk el, mert az megnyugtatja, ha a parányi tenyerében szorongathatja valamelyik ujjamat.
Igen, kó-szlípingelünk, ahogy a sznobok mondják (tehát én), kényelmes, hatékony, az idősebb férfiakat az életemből ez zavarja a legkevésbé, így mindenki viszonylagosan kialudhatja magát. Emiatt sem vagyok hajlandó rosszul érezni magam, nekünk ez most bevált. Már nem érdekel, ki hogy csinálja, nem ítélkezem mások felett. De magunk felett sem.

Szóval: van élet a szülés után, igen, még komplexebb feladatokkal, újabb nehézségekkel, örömekkel, kihívásokkal. De megéri. Igen, mindenképpen megérte!