Milyen érzés szülni? II.

Semmi sem úgy történt, ahogy elképzeltem. bár ezen nem lepődök meg. Csak mégis.

Nem gondoltam volna, hogy túl fogom hordani (ráadásul egy héttel!), azt hittem, hogy majd szépen, kényelmesen bemegyünk a kórházba, ahol kipróbálom a mocskos nyugat adta lehetőségeket, vajúdókád, alternatív szoba, hipermodern szülőszék. Még zenét is raktam fel a telefonomra, elképzelve, ahogy vajúdás közben max hangerőn küldöm az agyamra a fülesben azt a dalt, amit a várandóságom alatt százszor meghallgattam. A kis naiv.

A szülés küzdelem. Önmagaddal.

Az enyém akkor kezdődik, amikor a fiam nem és nem akar megindulni, ellenben a jóslófájásokkal. Először beleélem magam, utána pedig azért harcolok, hogy ne, miközben próbálok nem elkeseredni, nem számolgatni a napokat a végső határidőig. Újra és újra befele figyelek, próbálom megnyitni magam annak, ami rám vár, elengedni a félelmeket, a szorongást, megszólítani a babát: gyere, várlak! Felkészültem. 

De talán mégsem, hisz telnek a napok, ő még mindig odabent.

Egyik este, egyedül, fekszem a szőnyegen, körülöttem gyertyák, szól a fent említett zene, zokogok. 

Újra meg újra, fel-feltörő erővel, mint egy hullámverés, hagyom. Ki akarom engedni a rosszat, mindent ami visszatart, mennyi idő telik el így? Talán fél óra, egy óra? A könnyeim kerek nyomot hagynak a gyapjún, a fejem megfájdul, de megkönnyebbülök. A szülés ugyan még várat magára, de én könnyebb vagyok magamnak. Az utolsó napok nyugalomban telnek, elfogadom, ismét, hogy nincs behatásom a dolgok alakulására. 

Már reggel, AZ a reggel, a nagyfiammal összebújunk az ágyban, újabb fájások, csak a szokásos, gondolom. Pisilni megyek, és végre megjelenik a várva-várt nyákdugó, derűsen közlöm az apjával, Elvisszük a gyereket az oviba, átölelem, befut a szobába, még nem múltak el, ez jó jel! 

Otthon olyan 11 körül elkezdem mérni őket, okostelefon, szülős alkalmazás, 5-10 percesek. Főzni nincs kedvem, menüzni megyünk, túrógombóc, a poharam mögé rejtve nyomogatom a telefonon a számlálót, a Kedves árgus szemekkel figyel. Nem kéne elindulni, ha rendszeresek, kérdezi, á nem, mondom én. Félek, hogy leállnak, mint a múltkor. Otthon elfekszem az ágyban, ellazítom az izmaim, gyerünk, gyerünk már, de azért be vagyok szarva. A fájdalom erősödik, befekszem a kádba, jó meleg a víz, jólesik, szerintem ne menj vissza dolgozni, mondom a Kedvesnek. Ő telefonálgatni kezd, én vizes ujjal nyomogatom a fájás-számlálót, az alkalmazás kiírja, hogy a vajúdás második szakaszába értem. Hasra fordulok, jön egy különösen erős fájás, pukkanás, a vízben fekve is érzem, ahogy kiáramlik belőlem a magzatvíz. Felpattanok, a végét még látom, tiszta. Azonnal kiszállok, megtörölközök, mehetünk, mondom az ajtó előtt, még meztelenül. Öltözés közben csörög a telefon, anyukám hív, meghalt a 98 éves nénink. Elment, hogy ő megjöhessen, átadta a helyét a fiamnak, szememben könnyek, ahogy mondom, hogy mi meg szülni megyünk. 

A lépcsőházban már meg kell egyszer állnom. 

Kifele a városból, az egyik sarkon, ott a fiam, most megy a mamával hazafelé, mosolyogva integet, torkomat sírás szorongatja, ahogy visszaintek neki. Még a rádiót sem kapcsoljuk be.

A határ felé irgalmatlan sor, szerencsére nem a mi oldalunkon, a Kedves most egyáltalán nem siet, mint először, akkor 160 alá nem  nagyon ment a mutató. 

A fényképezőgépet eltetted? - kérdezem, basszameg, nem, mondja ő, nem baj, szerintem már ne forduljunk vissza, de csak a pofám nagy, a számon át szívom be a levegőt, közben arra gondolok, ha ez így fog menni órákig, azt nem biztos, hogy bírni fogom. Nem értem, az elsőnél olyan jól viseltem! 

A körforgalmak egyáltalán nem esnek jól, még egy adag magzatvizet érzek távozni útközben, bejössz a parkolóházba? Nem, tegyél ki a főbejáratnál. De kiszállni nem tudok, meg kell várnom, amíg az újabb hullám véget ér, aztán félrevonulok a sétálóútra, hátat fordítva mindenkinek, hogy ne lássák. Ezek már brutális fájások, és mintha gyakrabbak is lennének, mint négy perc...

A folyosó elején vagy 20 db hiperszuper kerekesszék, betoljalak, kérdezi a Kedves, nem kell, megyek, mondom én, te jó ég, hát normális vagyok?? Már alig bírom tartani magam, a szülészet előtti fordulóban már nem is próbálok úgy tenni, mintha csak sétálni indultunk volna, hangosan lihegve-sziszegve igyekszem átvészelni az újabb fájást, egy sereg nyugdíjas jön szembe velünk, joviálisan tréfálkoznak a férjemmel, én, ha szóhoz jutnék, szívesen elküldeném őket a picsába, már csak pár méter! Recepciónál kijön egy kedves néni, apuka előadhatja a hetek óta röhögve gyakorolgatott mondatot, májne fraú hátte blázensprung, a hebamme picit leszid, hogy akkor miért nem hívtunk mentőt. Menni már alig bírok, a vizsgáló fele a Kedves megtorpan, amikor észreveszi, hogy már megint megálltam, a szemébe nézek, a nyakába akaszkodok, lihegek, kezében lóg a kabátom meg a bőröndöm, látom a szemén, hogy kezd leesni neki, hogy itt most valami máshogy zajlik. A vizsgálóasztalra nem bírok felfeküdni, cipőt levenni, a szülésznő ismét megdorgál, hogy dehogynem, ketten húzzák le rólam a gatyát, tiszta vér, megijedni már nincs erőm. Nekik igen. 

Még mindig csak hárman vagyunk, abban a szobában, ahol az NST-t csinálják, amikor a szülésznő megvizsgálja a méhszájat, felüvöltök a fájdalomtól, mintha meghúzott volna valami katapultot, már a recepciónál is mintha azt éreztem volna, hogy nyomni kell, de most aztán... Hogy állunk, kérdezem, nem is válaszol, kedves szőke nő, hívjanak orvost, kiabál. Majd a telefonba beszél, itt egy kismama, elfojt a magzatvíz, közben nekem: ne nyomjon! Ordítok, üvöltök, a fájdalom leírhatatlan, szinte átmenet nélkül megy át a tágulási szakaszból a kitolásba, ebben nincsen semmi szakrális, olyan vagyok, mint azok az ősanyák, akik a földet kaparva-tépve, dagadó erekkel kiabálva szülnek. Hiába mondják, hogy maradjak csendben, nem bírok, egyszerűen kiszakadnak belőlem a kiáltások, de ha nem lennének, azt hiszem, nem is bírnám ki. Hihetetlen, hogy az agy még itt is tart valami kontrollt, mert németül üvöltöm, hogy nem bírom visszatartani, megjelenik még valaki, megállnak a lábamnál két oldalon, fogja meg a térdét, szól a kis szőke, nem tudom, kiáltom, a kezem iszonyatosan zsibbad, végre nagy nehezen valahogy rátapasztják a tenyeremet a térdemre, nyomok, érzem, ahogy utat tör magának a baba, itt nincs transz-állapot, mit az elsőnél, érzem ahogy repedek. Kint a feje, a Kedves halkan bíztat, mindjárt vége, tudom, érzem én is, minden egyes mozzanattal maximálisan tisztában vagyok, még egy nyomás, és kint van, kék, mint a szilva, lassan sír csak fel, megmutatják, aztán már viszik is el vizsgálni. 

15 perc.

Ennyi telt el azóta, hogy megálltunk a recepció előtt. Csak bámuljuk egymást, ügyes voltál, mondja ő, én szabadkozom a szülésznőnek a kiabálás  miatt. 

Utólag aláíratnak velem valami papírt, hogy beleegyezem a beavatkozásokba. 

A doki is megérkezik, bekukkant az ajtón, hol a baba? Már vizsgálja a gyerekorvos, mondják, ő bejön megnézni, ahogy a placenta távozik, nehezen is jön ki, és az is iszonyatosan fáj. Az elsőnél meg se éreztem. Az erős fájások miatt leszakadt belőle egy darab, azért volt a vérzés, de szerencsére kijött az egész. Hát ezt bizony varrni kell, mondja aztán a doki, hoznak egy ágyat, átszállok rá, még mindig a saját ruhámban vagyok. A fiamat végre magamhoz ölelhetem, amíg betolnak a szülőszobára, felkászálódok a hiper-szuper ágyra. Kicsit késve, de mindegy. Túl jól sikerült fejben ez a nyitogatós dolog...

A doki megvizsgál, alul-fölül fölrepedtem, fölül nagyon kellemetlen lesz a varrás, mondja, de ezért elaltatni... Már nagyon félek az újabb fájdalomtól, legyen már elég, de mindegy, csináljuk. 

Szépen beöltöztetnek, kapok hálóinget is, előkerül a fecskendő, akkor most bebököm, mondja, összeszorítom a számat. 

Maga nagyon bátor, mondja a doki elismerően. Később a szülésznő is ezt mondja, nem hitte el, hogy tényleg ennyire erős fájásaim lehetnek, hiszen még tudtam menni. Lehet, hogy vissza kéne már venni ebből a fene nagy tökösségből...

Előkerül a leginkább zsákvarró fonalnak kinéző szál, meg a tű, miközben a doki varrogat, a munkahelyemről csevegünk, meg arról, hogy ő mennyire szereti a nálunk kapható pizzát, teljesen szürreális a jelenet, a hátam mögött a Kedves a karjában a babával horkantva felnevet, ezt nem hiszem el, mondogatja. Persze csak a figyelmemet akarják elterelni, kedvesek, de lehet, hogy széttett lábakkal talán másról is tudnék beszélni, mint a finom vékony pizzatészta...paradicsomszósszal.

Végre készen vagyok, eltolnak a megfigyelőbe, bonding-phase, a fiam ügyesen szopizik. Az enyém, itt van végre, el sem hiszem, még mindig sokkos állapotban vagyok. Újra meg újra lepörög előttem az a 15 perc.

De ő itt van, és gyönyörű, bámulom, tökéletes mindene, ideje se volt megnyomódni, a kis rakéta. Picivel kisebb, mint a bátyja, pedig két héttel később, pont a 41. hétre született. 

Amilyen villámcsapásszerűen érkezett, olyan gyorsan jön a szeretet is, érzem, vele egész lettem. Bár a legelején azt írtam, a körnek nincs kezdete, most mégis kerekké, gömbölyűvé vált minden, olyan magától érthetődő, hogy itt van, imádom. Picurka, selymes a bőre, a kis szőkés pihe haja, négytagú lett a család.

Kétgyerekes anya lettem.