A félelmekről

29. hét

Ezúttal minden máshogy van. Nem is vagyok meglepődve. 

Jobban tudatában vagyok annak a kivételes állapotnak, amiben vagyok, mint korábban, valahogy tudatosabb lettem az eltelt idő alatt, az egyszeri, a megismételhetetlen itt elől van a szívemben. Nem keresem a hasonlóságokat, bár igaz, ami igaz: nincsenek is. 

Nincsenek ezúttal reggeli rosszullétek: egész naposak vannak. 

Délután nem tudok lefeküdni, hiszen itt a fiam, bár olyan volt, hogy amíg ő játszott, addig én elaludtam mellette a kiságyon magzatpózba kuporodva. (Mikor - valószínűleg öt perc múlva - felébredtem, kis híján elsírtam magam az időközben keletkezett káosz és kupi láttán. Nem is értem, hogy lehet erre képes egy hároméves.)

A baba nem nyomja fel a szerveimet, mert annyira lent van, amennyire kábé szülés előtt kéne, így folyamatosan pisilni kell, pláne, ha még iszom is...

A libidóm nem tűnik el, mint először, úgy a felétől, hanem megsokszorozódik. A májam egészen fehér lehet már, persze a Kedves sem panaszkodik, ezért már megéri gyereket csinálni!

Nagyon hamar megéreztem az első mozgásokat, talán úgy a 15. hét körül, azóta pedig elképedve bámulom azt a már-már irreális mennyiségű és intenzitású mozgást, amit a magzatom produkál. A hasam eldeformálódik, hullámzik, mint abban a bizonyos alien -kitöréses jelenetben, kinyomja magát egyik oldalra, ami kőkemény lesz, a másik oldalon szemmel láthatóan és tapinthatóan semmi nincs. 

Amint lefekszem, azonnal felébred, néha fél órát is fent van, jóalvó lesz, persze!

Már nem akarok mindenáron a végéig dolgozni. Megkönnyebbüléssel íratom ki magam a dokival.

És türelmetlenebb is vagyok. Miközben igyekszem élvezni a pillanatot, hiszen valószínű, hogy nem lesz még egyszer ilyen, alig várom, hogy a karjaim között tarthassam őt, a négy évvel ezelőtti húzzukmégegykicsit-érzésnek nyoma sincs, nagyon várom, hogy itt legyen. Hogy minden rendben legyen vele.

Magyarul és németül terhesgondozódom, kissé tudathasadásos állapotban lavírozva a két rendszer jelentős különbségei között. Már nem háborgok a meglévő, számomra természetidegen orvosi gyakorlat miatt- tudom, a babák így is világra jönnek.

Nem félek a szüléstől. Tudom, hogy képes vagyok rá.

Viszont félek attól, ami utána rám, ránk vár, mert valami fogalmam van már róla. Ó, boldog, tudatlan, elsőgyereket-váró idők! A legnagyobb problémám az volt, hogy nem akarom gátmetszést... Nem láttam tovább a szülésnél.

Ma már tudom, az csak egy állomás.

Tudom, a legnehezebb családdá válni. A kettőből háromtagúvá, majd most néggyé. Hogy ez nem megy magától, ezért meg kell dolgozni, hogy a közénk érkező kisember puzzle-darabjai nem illeszkednek maguktól a mieink közé, a helyét meg kell keresni. Hogy meg kell ismernünk majd önmagunkat is ebben az új relációban, kétgyerekes szülőként, férfiként-nőként, nagyobb testvérként, egy új, más dinamikával rendelkező kapcsolatrendszerként.  Hogy meg kell tanulnunk egymást.
És ez jó.

Tudom, hogy képesek vagyunk rá.

Ha arra gondolok, hogy nemsokára itt lesz, hogy ezt a pici babát az én nagyfiam kezébe adhatom, túlcsordul a szívem: a legjobban azt várom, és arra vagyok leginkább kíváncsi, hogy ők ketten majd milyenek lesznek együtt. Féltem ezt a kapcsolatot, mert nekem nagyon-nagyon fontos, hogy jó testvérek legyenek, hogy szeressék egymást, még akkor is, ha közben civakodnak. Én nem tudom, ez milyen érzés lehet. Nekem nincs testvérem.

Ha arra gondolok, hogy valami baja lehet, összeszorul a szívem: tudom immár, milyen törékeny, milyen illanékony mindez, hogy nem magától értetődő, hogy az ember mindent megkap. Nem is lehet. A legsötétebb félelmem ez. De aztán hanyatt fekszem az ágyon, és a kicsi terminátor beindul a pocakomban, én pedig azzal szórakozom, hogy a kidudorodó parányi tappancsát visszanyomom gyengéden, mire ő válaszképpen még erősebben tolja ki azt.
Csak mi ketten vagyunk: a fiam és én.
Tudom, hogy képes vagyok majd úgy szeretni, mintha ő lenne az elsőszülött.