Pages

2021. november 23., kedd

Az utolsó

Meghalt a kutyám. 

Még tavasszal.

 Séta közben olyan lassú volt, alig vonszolta magát, éreztem, hogy valami baj van--- 

Akkor még nem tudtam, de ez volt az utolsó nap: a vég kezdete. Kisérteties hasonlóság, infúziók, hányó, egyre gyengébb kutya, fekete pisi, bűntudat. Kullancsok. Voltam már itt. 

És a végén egy injekció. 

Az utolsó. 

És ismét meghalt egy kutyám - a kezeim között, ugyanúgy, mint akkor.

Talán nem is a Mokkáról akarok mesélni, hanem a Rizsáról, ahogy a halálos méreg elérte a kicsi szívét, és nyüsszentett egyet halkan. 

Egy utolsót. Még mindig itt van a fülemben az a kicsike zaj, az a sóhajtás, ami a végét jelentette egy csodálatos, csoldálatos kapcsolatnak... de nem a szeretetnek. És ugyanúgy, mint őt, ezúttal is öleltem a kutyámat, amíg az orvosokra vártam, és egy dalt énekeltem neki, ugyanazt, mint akkor, az utolsót. 

Néha az ember visszatér ugyanoda. 

Nem lesz könnyebb, mert egyúttal az előzőt is átéled, szimultán veszteségek, duplán erős a lelked? Ha tudtam volna, hogy meg vannak számlálva a napok, más lett volna? Könnyebb? 

Bárcsak tudtam volna! 

 

Talán nem is a Mokkáról és a Rizsáról akarok mesélni, hanem a veszteségekről. 

Annyiszor írtam már róla, úgy látszik, koncentrikus körökben halad errefelé az életem- és még mindig nem megy igazán. Az elengedés. 

Mert a halál, ha eljön, az végleges: és néha, kivételes pillanatokban, tudod, hogy jönni fog, és számlálod a pillanatokat, és könnyezel, és elcsuklik a hangod, és elmondod, hogy szeretlek, ne haragudj, még van pár perc, és tudod, hogy még, még dobog a szíve, és valahol, legbelül, hálás vagy ezekért az iszonytató nehéz, utolsó, tudatos pillanatokért. Elrejted őket önmagadban, mint apró gyöngyöket. 

Még nem halt meg, csak alszik. 

Ha nem nyitod ki a szemed, talán nem történik meg. De aztán be kell lépni azon az ajtón. 

Talán nem is a halálról akarok mesélni, hanem az utolsó pillanatokról. 

Nekem segített mindig, ha tudtam, hogy vége a visszaszámlálásnak, valahogy vígaszt lelt a lelkem abban, hogy éreztem, ott voltam maximálisan azokban a végső órákban, percekben. Mint egy zsolozsma, járt a fejemben: most nézek rá utoljára, most lélegezzük be együtt ugyanazt a levegőt utoljára, nem lesz több érintés, mosoly - a veszteség mala-láncán a szemek. Az ujjaim vakon haladnak a soron, a szívemen, mint egy húr rezeg az ima: vége. Elmúlt. 

 

Anya, egyszer majd meghalsz te is? - kérdezi a fiam. 

De nagyon sokára, ugye? 

 

A mostani valóságomban hozom létre a jövőben énemet, és ebben az építkezésben minden egyes téglát könnyekkel ragasztok a helyére, nincs tervrajzom. Senki sem húzott tető alá egy ilyen lelket még, mint én. Ha itt, most, nem találom a boldogságot, akkor nincs sehol. 

Talán nem is kutyákról és halálról meséltem most, hanem emberekről. 

Talán arról az üres térről, amint mások hagynak bennünk. Oda nem költözhet be más, a név egy cetlire rábiggyesztve ott marad, kitörölhetetlenül. Persze maga a foglalat, amiben ez a sok üres tér lakozik, tetszőlegesen bővíthető, és mégis, mindig ott lesznek azok a bizonyos, elhalt részek- mert amikor valaki elmegy, elvisz belőlünk is egy kis darabot. Mi adtuk oda, önként. Ez nem a halál, de végleges ugyanúgy. És elfogadni is ugyanolyan nehéz, és gászolni is kell, és itt is voltak utolsó pillanatok, csak nem voltunk tudatában.

Halottak napjakor a gyorsan lehulló szürkületben bogarásztuk a gyerekekkel a régi sírokat a temető hátsó részében, sok-sok lejárt bérletű családi kriptát, dicstelenül maga alá omlott, olvashatatlan feliratú táblát találtunk. Odabiggyesztve mindegyikre egy plasztik kártyán, hogy a sírhely újra megváltható. Vajon ha egy másik család megveszi, és fölébe temetkeznek a régi lakóknak, az otthagyottak, az elfeledettek, haragszanak? Amikor virágot viszel a te halottaidnak, az kicsit a régieké is? Értük is gyújtasz gyertyát?

Nekik kihalt a vérvonaluk.


Talán mégiscsak a halálról meséltem.

Van olyan is, hogy utána a szív tovább dobog.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése