A fájdalomról

Fénytelen, fakó szürkeség odakint, aztán felszikrázik a nap, a madarak zavarodottan csirpegnek, hát hol van az ősz? Hová ment el ilyen hamar a nyár?
Mintha minden visszafojtott lélegzettel várna...
Várna valamire, hogy megtörténjen.

Gyermekkoromban fülfájós voltam, sokszor szúrták fel, mert akkoriban nem volt más megoldás, vagy nem volt senki, aki megkérdőjelezze az eljárás szükségességét. Ez az első fájdalom, amire emlékszem. Bedagadt szemmel, elakadó lélegzettel a hideg, bepárásodott buszon ülve a barna műbőr ülésen, hazafelé a dokitól, óvodás lehettem talán. Érzem az orromban a szagokat, érzem a könnyeket, a fantomfájást... Homályos emlék csupán, inkább egy hangulat, ami visszatér, kísérteni, minden alkalommal, amikor beteg a fiam. De ezúttal nem adom meg magam olyan könnyen: küzdök, hogy neki ne kelljen átélnie azt a fájdalmat, amit nekem. Legalább.

Az elmúlt években viszont rájöttem, hogy a fájdalom szükséges. Tudom a helyét is, most már meglehetősen pontosan, hullámokban áraszt el, zsibbad a szívem, a tenyerem kihűl, miközben minden másom forró marad, és olyan nehéz lélegezni...

Igen, a fájdalom itt van, a mellkasom közepében. 

Igyekszem megadni magam neki, hagyom, hogy vezessen, mert már azt is tudom, hogy az erő nem abban rejlik, ha elmenekülünk előle, hanem ha elébe állunk. Így szültem meg a fiaim, átadtam magam azoknak az iszonytató hullámoknak, elborítottak, letepertek, újra és újra és újra... de az a fájdalom a testem fájdalma volt, az izmok, a csontok és izületek játéka, a hús prózai terméke, mindent elárasztott, de elmúlt hamar. Ez, ami most van, nem kézzelfogható, ez a léleké, a szívé, ez itt van, bent, nem mutatja kis semmilyen gép, nem mulaszthatja el semmilyen kemikália.

Nézd, ez én vagyok, akit látsz, nyugodt vagyok. Higgadt. De belül minden összeomlott, észreveszed? Látod a szememben a néma kiáltást, meghallod-e, válaszolsz-e? 

Mindannyian démonokat hurcolunk magunkkal. Némelyikünknek csendes, szelíd, kicsi jut, és vannak, akik óriásiakat cipelnek könnyedén. Én nem tudom, melyikbe tartozom. Sokáig észre sem vettem, magától értetődő volt, hogy ez a valami itt van bennem.

Nézd, ez én vagyok, felszegett állal dacosan állok az örvénylő szélviharban, nem látsz rajtam semmit.

De félek. 

De reszketek és fázom.

De az erőm véges.

Nem tudom, hogyan kell segítséget kérni.

Mondd hogy egyszer vége lesz. 

Mikor lesz vége már?

Mikor érünk már oda?
Kinyithatom már a szemem?
Túl vagyok már a nehezén?

Lehet azokra a kérdésekre, hogy hogy vagy, mizu, azt válaszolni, hogy: rosszul, segíts? Hallgass meg, hogy ne kelljen egyedül cipelnem, hadd tegyem le egy pillanatra. Csak hallgass meg, és nem is kell, hogy szólj, csak érints meg kicsit, hogy érezzem: megértesz. Az utat egyedül kell bejárnom, tudom. De hallgass meg. 

Vajon tudunk nyitott szemmel járni, figyelni a körülöttünk lévőkre, és észrevenni a szemükben ezt a néma segélykiáltást? Vajon tudjuk-e hogy hányan vannak, akik ezzel az érzéssel fekszenek le, és kelnek fel reggel? 

Mert amikor így fekszel le, akkor az ébredés a legnehezebb. Egy pillanatig még nem emlékszel semmire, még minden rendben van, csak pár szívdobbanásnyi időre, aztán egyszer csak tarkón vág a valóság, és elkezdesz emlékezni mindenre, és rájössz, hogy nem múlt el. Álmodtál egész éjszaka, lebegtél a nemlétben, de most fel kell kelned, és itt van megint, és sajog, és nem kapsz levegőt, és összegörnyednél, és átkozódnál, és pörölnél a sorssal, az univerzummal, az isteneddel... 

De tudod, hogy nem lehet követelésed az élettől.

Hát tanulj meg hálásnak lenni ezért is.
Tudtad, hogy vissza kell majd adnod.

Hát szedd össze magad!

Rázd le magadról!

engedd el ---


Nézd, ez én vagyok: sebeket adok és kapok- bűnös vagyok, és nincs feloldozás. Talán egyszer majd feloldozom magam emiatt. Talán egyszer majd szeretni tudom magam mindezekért is.
De erős vagyok, erősebb, mint azt bárki gondolná.
És gyenge is vagyok, és kicsi, és elveszett... hát mutasd meg az utat.

Hát itt vagy megint, fájdalom. Gyere: készen állok. Itt vagy megint, mert itt van az ideje, talán ezúttal megtanulom, rájövök, megoldom, kibogozom. Csupasz a mellkasom, gyere.

Segíts.