Életem

Az én életem.

Néha siettetném. Átugranám a nehezét. Közben persze tudom: nem spórolhatom meg magamnak a leckéket. Magamnak és azoknak, akiket szeretek, és, mert létünk összefügg, mint az összefűzött gyöngyök, ahogy futnak egymás után, néha távolodnak, néha összekoccannak... a tanulnivaló közös. 

A világ, a körülöttem lévő világ, folyton csak időt akar spórolni, rövidítéseket tenni, hogy minél gyorsabban jussunk egyik helyről a másikra, minél gyorsabban töltsünk le tartalmakat, érjünk el dolgokat, mindenki gyorsan akar lenni valaki, eljutni valahová, megszerezni azt, és akit, amire és akire vágyott... de közben elveszik a lényeg. Az időt megspórolni nem lehet: csak eltölteni. Úton lenni nem véletlenül szükséges, de a most számít igazán. A holnap csak egy elvont fogalom a fejemben, nem létezik. A mában kell maradnom, nem a holnapba vágyakozni, remélvén, hogy majd akkor könnyebb lesz. 

A jelenem. Az én életemben az itt és most. Az utazás, ahol néha, úgy tűnik, hogy visszahajítanak a kiindulási pontra. Vagy még visszább. 

Az én életemben néha összeomlok, bennem és körülöttem, - mindenütt romok. Újra kell építenem magamat, megismerni, ki is lakik igazából odabent. Annyi éven át voltam elsősorban - és sokszor kizárólagosan - anya, hogy az ember, aki vagyok, elveszett, elbújt, elnyomtam, nem volt fontos, hogy rá figyeljek. És most újra itt van, kezét tördelve ácsorog a kapuban, és nem tudja, beléphet-e, van e hozzá joga, várják-e még. Szívesen látják-e.

Minden egyes nap próbálom engedni, hogy az űr, ami aközött van, aki lenni szeretnék, és aki vagyok, inspiráljon, ne pedig megijesszen. 

De legtöbbször mégis rémült vagyok. Mások hibáit, gyarlóságait könnyedén elfogadom, de magamnak nem tudok megbocsájtani. Adni akarok, adni, akkor is, ha már nincs miből, mélyebbre ásni önmagamban, szeretni, hogy magamat is szerethessem már végre, úgy ahogy vagyok, pőrén, filterek nélkül, szépítés nélkül. Ahogy kell.

Tenyerem kinyújtva, szabadon vehet belőle, aki akar, hagyom. Nem tudom, hogy mit kérek cserébe. 

Szeretni mégis hátratett kézzel szeretek. A szívemmel előre. Védtelenül.

Az én életemben soha nem nő be a szívem lágya.  

Talán mindannyian idegenek vagyunk belül. Talán mindenkinek megvan a belső káosza, amiről nem beszél, talán csak annyit kéne tennünk, hogy ahelyett, hogy lehúznánk egymást és magunkat, igazi erőt mutatnánk, és segítenénk felépíteni a másikat. Talán csak annyit kéne tennünk, hogy felvállaljuk  és megmutatjuk a saját káoszunkat.

Az én életemben sok fájdalom gyűlt össze. Sokáig elnyomtam mindet, de most forró lávafolyamként tör a felszínre, és én engedem. Már tudom, hogy a rosszat is meg kell élni, hogy a félelem még nem tesz sérthetetlenné, már tudom, hogy milyen vékony a bőröm, hogy milyen könnyen sérül, és a rajta lévő hegek térkép -módra mutatják, hogy a szívem merre járt. 

Az én életemben más vagyok. Különbözöm, és mégis ugyanolyan vagyok, de már nem akarok hasonlítani. Vannak részeim, amiket nem lehet megszelidíteni.

Az életemben túlságosan őszinte vagyok, az esztelenségig az. Azt mondják: nem kéne, megbánom majd. De az én életemben ez nem megy másként.

Az életemben az elengedést még tanulnom kell. Kapaszkodok, akkor is, ha már mások feladnák, és ez az állhatatosság a gyengém, ami erőssé tesz. 

de már tudom azt is:

nem kicsinység, hogy bízok

nem kicsinység, hogy szeretek

vannak sebek, amiket hagyok, hogy uraljanak

de nem adom fel

érted maradok.