Mikor válsz anyává?
Amikor megszülsz? Vagy korábban, amikor még csak a gondolat fogan meg benned? Esetleg később, a második (harmadik, sokadik) gyerek után?
Talán mindegy is.
A határok egyénenként eltérőek, megharapta a cicimet, többet nem szoptatok, három éves, hát kell még neki az a tej, mindenki máshogy adja oda magát. De odaadja, ez elkerülhetetlen. Van, aki régóta erre vágyott, van, aki nem is tudta, hogy szeretné, van, akinek sosem adatik meg. Van, aki csak a lelkében édesanya. De ez összeköt minket, nőket. Össze kéne, hogy kössön. Nem kéne ítélkezni a másik felett, beleszólni, ráerőltetni másra a véleményünket, megszólni más gyerekét. Ezen az utazáson egyek vagyunk, ki könnyedebben, ki nehezebben veszi az akadályokat, van, aki megoldja egyedül, van aki segítségre szorul. Van, akinek könnyű gyerek jutott, van akinek többemberes. Jó esetben megtapasztalhatja mindkettőt.
Mert mi anyák, tele vagyunk repedésekkel, ahol állítólag a fénynek kellene bejönnie, de ezek a szemmel nem látható sérülések olyan sebezhetővé tesznek, hogy gyakran - mások számára érthetetlenül - kerülünk a padlóra. Mert folyamatosan monitorozzuk magunkat, a gyerekünket, másokat. És persze a legelképesztőbb, legabszurdabb gondolatok jutnak eszünkbe ilyenkor, melyek egyébként köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. A kezdeti túltermelés után beáll a normális tejhozam: hát biztos elfogy a tejem, nem fogok tudni szoptatni, atyaég! Más gyereke 5 hetes kora óta átalussza az éjszakát: hát én ezt nagyon elrontottam, soha nem fog tudni egyedül aludni, fáj a feje, jaj, csak nehogy daganat legyen, rákiabálok az utcán, most tuti azt hiszik, hogy verem, rajtam maradt pár kiló: a férjem le fog lépni egy csinos, szőke kolléganővel (még akkor is, ha egyébként csak férfi munkatársai vannak). Valami furcsa, kiszolgáltatott lénnyé válunk ilyenkor, a bőrünk csak jelképesen van, minden áthatol a védelmi vonalunkon, minden elbizonytalanít.
Nem, nem tudjuk, hogy ez butaság. Nem, nem tudjuk, hogy jó anyák vagyunk-e. Ha minden nap elmondanák nekünk, hogy igen, akkor sem biztos, hogy elhinnénk. Mert ezt a feladatot csak legjobban lehet csinálni, legjobban akarjuk csinálni. Hiába tudjuk, hogy nem lehet, a gyerekünknek csak a tökéletes lehet elég jó.
Mert ez az egyetlen igazán fontos kérdés, amit egy nő önmagának feltesz: jó anya vagyok?
Jól csinálom?
Mintha mindent csak nekünk kellene, lehetne jól csinálni.
Ezért is van az, hogy egy esés, sérülés esetén ki kell kapni a gyereket az apa, nagymama, akárki kezéből. Nem azért, mert náluk nem nyugodna meg a gyerek, mert de, de az igazi enyhülést akkor is csak az anya adhat, gondoljuk mi. De ez az enyhülés talán nem is a gyereké, hanem a sajátunk, hiszen minden egyes ilyen sírás már-már fizikai fájdalmat okoz, valahol középen, a szívünk és a gyomrunk között, ami arra késztet minket, hogy odarohanjunk a kicsihez, és átöleljük, oltalmazón. A fülünk pontosan rááll erre, tudjuk már, melyik az a bőgés, ami a nagy bajt jelzi, halkan kezdődik, felerősödik aztán, majd néma szüneteket tartva, amikor annyira sír a gyerek, hogy hangot se tud kiadni. Ilyenkor, talán valami belső kémiai reakció is lehet, mint egy katapult, úgy lökődik a testünk a megfelelő irányba. Gyomrunk összerándul, vajon mi vár bennünket, ha vérzik is, az iszonyú, erősnek kell lenni, nem pánikolni, közben kideríteni, mennyire súlyos a baj, ó bárcsak az anyai érintés rendbehozhatna mindent! Mert olyan hamar elmúlik az az idő, amikor a testünk még valódi enyhülést adhat, amikor elég csak felemelni, megszoptatni, átmelegíteni! A lélek fájdalmát nem lehet ilyen könnyen gyógyítani, a többi gyereket, felnőttet, a hozzájuk való viszonyát már nem tudjuk rendbehozni helyette a legtöbb esetben. Pedig mindenünk odaadnánk érte, hogy ő boldog legyen.
És amikor végre elalszik a karjaink között, és letehetnénk, de helyette a túlcsorduló szeretettől könnyes szemmel bámuljuk, nem tudunk betelni vele, tökéletesnek, gyönyörűnek látjuk, beszívjuk az illatát, tenyerünk boldogan simít végig a bársonyos bőrén, bárcsak sohase múlna el ez a pillanat! Bárcsak megőrizhetnénk az emlékezetünkben örökké, pontosan úgy, ahogy volt!
Ezért is van az, hogy egy esés, sérülés esetén ki kell kapni a gyereket az apa, nagymama, akárki kezéből. Nem azért, mert náluk nem nyugodna meg a gyerek, mert de, de az igazi enyhülést akkor is csak az anya adhat, gondoljuk mi. De ez az enyhülés talán nem is a gyereké, hanem a sajátunk, hiszen minden egyes ilyen sírás már-már fizikai fájdalmat okoz, valahol középen, a szívünk és a gyomrunk között, ami arra késztet minket, hogy odarohanjunk a kicsihez, és átöleljük, oltalmazón. A fülünk pontosan rááll erre, tudjuk már, melyik az a bőgés, ami a nagy bajt jelzi, halkan kezdődik, felerősödik aztán, majd néma szüneteket tartva, amikor annyira sír a gyerek, hogy hangot se tud kiadni. Ilyenkor, talán valami belső kémiai reakció is lehet, mint egy katapult, úgy lökődik a testünk a megfelelő irányba. Gyomrunk összerándul, vajon mi vár bennünket, ha vérzik is, az iszonyú, erősnek kell lenni, nem pánikolni, közben kideríteni, mennyire súlyos a baj, ó bárcsak az anyai érintés rendbehozhatna mindent! Mert olyan hamar elmúlik az az idő, amikor a testünk még valódi enyhülést adhat, amikor elég csak felemelni, megszoptatni, átmelegíteni! A lélek fájdalmát nem lehet ilyen könnyen gyógyítani, a többi gyereket, felnőttet, a hozzájuk való viszonyát már nem tudjuk rendbehozni helyette a legtöbb esetben. Pedig mindenünk odaadnánk érte, hogy ő boldog legyen.
És amikor végre elalszik a karjaink között, és letehetnénk, de helyette a túlcsorduló szeretettől könnyes szemmel bámuljuk, nem tudunk betelni vele, tökéletesnek, gyönyörűnek látjuk, beszívjuk az illatát, tenyerünk boldogan simít végig a bársonyos bőrén, bárcsak sohase múlna el ez a pillanat! Bárcsak megőrizhetnénk az emlékezetünkben örökké, pontosan úgy, ahogy volt!
De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mi anyák, be kell, hogy valljuk, sokszor számoljuk vissza a perceket, amíg az apa haza nem ér. Mert kettesben még a legborzasztóbb hiszti, a negyven fokos láz, hányás, nemalvás, nemevés is elviselhetőbb, mint egyedül ezek enyhébb változata. Ezért is leszünk hisztisek, amikor késnek, nem a megadott időintervallumban érnek haza (ötre otthon leszek), mert az energiatartalékainkat pontosan addig osztjuk be, amíg az erősítés várható. Mert egy órás késés "odakint" pár pillanat csupán, ám idebent, a gyerekkel/gyerekekkel egy örökkévalóságnak tűnik.
És néha szorongunk, igen. Mert nehéz, a legnehezebb feladat, amit valaha elénk rakott az élet, nincs szabadnap, hétvége, a tagság örökös. Pontgyűjtő akció sincsen, pedig pontozunk, gondolatban. Önmagunkat. Na, ma a nap végére rend is lett, főztem is, a gyerekkel sem veszem össze, adok magamnak 5 jóanyaság-pontot. Ott maradt a mosogatnivaló? -2 pont. Elfelejtettem a D-vitamint? -10.
Bonyolult rendszer ez, el is vesztjük a fonalat elég hamar, akkor most jó anya voltam?
Mindez miért?
Mert ott, valamikor, az a kis sejtecske, embrió, magzat... ő a miénk. Teljesen. Negyvenésvesen is a mi gyerekünk lesz, akkor is, ha rossz, akkor is, ha szégyenkezünk miatta, mert olyat csinált. Ránézünk, és tudjuk. Az anyai megérzés, utálni fogja kamaszként, az tuti. Talán a születéskor, talán már korábban, elkezdünk együtt rezegni, és jó esetben, ez a közös rezgésszám megmarad, a viták, veszekedések ellenére is. Mert a kapcsolat köztünk erősebb, időtlenebb a felszínen futó dolgoknál, ősidők óta ugyanazzal a mozdulattal öleljük magunkhoz őket. Persze azóta változott a világ, de a méregdrága, csilivili ringatós szék sem tudja pótolni az anyai kar ritmusát, melegét. Ott a legjobb.
Még mindig.
Szóval, ezt az anyákhoz. Azokhoz, akiknek magától megy, és azokhoz, akik küzdenek. Akik a zuhany alatt gömbölyödnek össze zokogva, mert átcsaptak a fejük felett a hullámok. Akik hajnalban nesztelenül botorkálnak a kiságy fele, akik kendőbe kötnek, pürésítenek, üvegest melegítenek, túlöltöztetnek, földre letesznek. Akik szabadon engednek, akik féltenek, akik kórházi ágyak előtt kuporognak üres fejjel, az angyalok mamáinak. Akik évekig harcoltak, mégsem sikerült. Akik soha nem adják fel, akik örökbe fogadtak, akik lemondtak róluk, akik nem akarták, mégis megtartják. A vajúdó nőknek, akik erősebbek, mint hitték, akik feladják félúton, akiknek túl korán kellett itthagyni a gyerekeiket.
Neked, ott a tükör előtt. A mosogató előtt. A tanári előtt, gyomrodban kővel. Az orvosra várva, a tanácsadásra várva, a bíróság előtt.
Nekem.
Ha úgy érzed: nem megy tovább- ne add fel. Holnap egy új nap kezdődik, és te felkelsz, és csinálod.
És menni fog.
Te, egyedül, önmagadban, elég vagy.
Hisz anya vagy.
És néha szorongunk, igen. Mert nehéz, a legnehezebb feladat, amit valaha elénk rakott az élet, nincs szabadnap, hétvége, a tagság örökös. Pontgyűjtő akció sincsen, pedig pontozunk, gondolatban. Önmagunkat. Na, ma a nap végére rend is lett, főztem is, a gyerekkel sem veszem össze, adok magamnak 5 jóanyaság-pontot. Ott maradt a mosogatnivaló? -2 pont. Elfelejtettem a D-vitamint? -10.
Bonyolult rendszer ez, el is vesztjük a fonalat elég hamar, akkor most jó anya voltam?
Mindez miért?
Mert ott, valamikor, az a kis sejtecske, embrió, magzat... ő a miénk. Teljesen. Negyvenésvesen is a mi gyerekünk lesz, akkor is, ha rossz, akkor is, ha szégyenkezünk miatta, mert olyat csinált. Ránézünk, és tudjuk. Az anyai megérzés, utálni fogja kamaszként, az tuti. Talán a születéskor, talán már korábban, elkezdünk együtt rezegni, és jó esetben, ez a közös rezgésszám megmarad, a viták, veszekedések ellenére is. Mert a kapcsolat köztünk erősebb, időtlenebb a felszínen futó dolgoknál, ősidők óta ugyanazzal a mozdulattal öleljük magunkhoz őket. Persze azóta változott a világ, de a méregdrága, csilivili ringatós szék sem tudja pótolni az anyai kar ritmusát, melegét. Ott a legjobb.
Még mindig.
Szóval, ezt az anyákhoz. Azokhoz, akiknek magától megy, és azokhoz, akik küzdenek. Akik a zuhany alatt gömbölyödnek össze zokogva, mert átcsaptak a fejük felett a hullámok. Akik hajnalban nesztelenül botorkálnak a kiságy fele, akik kendőbe kötnek, pürésítenek, üvegest melegítenek, túlöltöztetnek, földre letesznek. Akik szabadon engednek, akik féltenek, akik kórházi ágyak előtt kuporognak üres fejjel, az angyalok mamáinak. Akik évekig harcoltak, mégsem sikerült. Akik soha nem adják fel, akik örökbe fogadtak, akik lemondtak róluk, akik nem akarták, mégis megtartják. A vajúdó nőknek, akik erősebbek, mint hitték, akik feladják félúton, akiknek túl korán kellett itthagyni a gyerekeiket.
Neked, ott a tükör előtt. A mosogató előtt. A tanári előtt, gyomrodban kővel. Az orvosra várva, a tanácsadásra várva, a bíróság előtt.
Nekem.
Ha úgy érzed: nem megy tovább- ne add fel. Holnap egy új nap kezdődik, és te felkelsz, és csinálod.
És menni fog.
Te, egyedül, önmagadban, elég vagy.
Hisz anya vagy.
ez most siros lett, nagyon.
VálaszTörlésFantasztikus írás!! Köszönöm, hogy olvashattam...
VálaszTörlés<3
VálaszTörlésA férjem "120%-os Anyukának" hív,köszönöm,hogy leírtad,hogy olvashattam,hogy nem vagyol egyedül ezekkel a gondolatokkal...
VálaszTörlésKÖSZÖNÖM!!!♥
VálaszTörlésKÖSZÖNÖM!!!♥
VálaszTörlés