Utazz gyerekkel!

Mesélek nektek az utazásról. Nem is, inkább a megérkezésről.
Meg egy unalmas délutánról, több, mint tíz évvel ezelőtt, amikor a tévét kapcsolgatva egy műsorra találtam, ami a vaskori temetkezési szokásokról szólt. És ebben mutattak egy pár képet egy városkáról, ahol érdekes sírokat találtak. A felvételek lenyűgöztek, gyorsan lefirkantottam egy cetlire a nevet, remélve, hogy nem a világ másik végén van ez a hely. Amikor megkerestük a térképen, kiderült, hogy itt van a szomszédban, Ausztriában, úgy 300 km-re. Következő évben ott álltunk a városka egyik temploma mellett, fent a hegyoldalban, ahonnan rálátni a tóra, és nekem folytak a könnyeim, és azt éreztem, hogy megérkeztem. És ezt érzem azóta is,  minden alkalommal, ha ott vagyok, pedig már kilencedszer mentünk oda, de én még mindig könnyezek, mert valami olyan elemi erejű vonzalmat érzek e hely iránt, amit nehéz elmagyarázni. Az első pillanattól kezdve otthon éreztük magunkat itt, a kis utcák jó ismerősként kanyarognak a talpunk alatt, a kristálytiszta patakok, a hegyre felsimuló gyönyörű, alpesi házak, az apró díszek, és az a nyilvánvaló szeretet, ahogy a lakók gondozzák az otthonukat, teljesen elvarázsoltak bennünket. Öt évvel ezelőtt, amikor ide szerveztük az esküvőnket, a vendégek egy része biztosan furcsállta, hogy minek- de ez csak addig tartott, amig oda nem értek, és meg nem látták ezt a csodát.
Vallásosan rajongok Hallstattért.

Persze, nem volt kérdés, hogy ezt a fiamnak is látnia kell, így idén kora tavasszal egy kuponos akcióval elmentünk, de a szállás sajnos a szomszédos faluban volt, és az nem olyan. Úgyhogy visszamentünk most december elején még egyszer, már az ádventi időszakban, és most már biztos: nem csak mi szeretjük a várost, hanem a város is szeret minket. Az idő mindig tökéletes, most például minden fehér volt már, hogy aztán a második napon végig havazzon, hatalmas, nehéz pelyhekben, megmutatva nekünk, milyen is az igazi tél. Itthon már nem látni ilyet.

Olyan kegyelmi állapot volt ez a mi kis családunknak, ott lenni, dideregve hóembert építeni, szánkózni, este összebújni a jó meleg takaró alatt, és mindig, mindig felefele nézni. Fel, a hatalmas hegyekre, pedig néha nem is látni, hol válik el a havas hegycsúcs és és a felhős ég, és mégis: újra meg újra fel kell bámulni, lélegzetvisszafolytva. Mert ott érzed igazán, milyen kicsi is vagy. Ha látod a magas, karcsú fenyőfákat, ahogy lehetetlen helyeken kapaszkodnak és nyúlnak fel az ég felé, a színjátszó csíkokat, amiket mintha egy óriás gyerek festett volna a kőbe, a felhőket, amik szoknyájukat kisasszonyosan elrendezve csüccsennek le a csúcsokra. A szépség mindenütt ott van, s ha kinyitod a szíved, belédköltözik, egy darabkáját elviheted magaddal, cserébe valami belőled ott marad. Valami, amitől visszavágysz, újra meg újra, ami arra késztet, hogy a webkamera parányi képét bámuld, hogy századszor is elképzeld, milyen is lenne, ha ott lenne az otthonod. Nem csak a lelked szerint, hanem valóságosan is. 

Mindez persze nem lenne olyan értékes, ha egyedül mennék. Úgyhogy utazz gyerekkel, hogy a legfontosabbat adhasd neki: a közös élményeket. Olyan, mint egy védőoltás: a lekét védi meg a vírusok ellen. Minél kisebb, annál könnyebb vele, még bárhol elalszik, az anyján kívül túl sok mindenre nincs szüksége, mire nagyobb lesz, meg már hozzászokik, hiszen az utazást is tanulni kell. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen kicsi korom óta sokat utazhattam a szüleimmel, később pedig a Kedvessel, így mára meglehetős gyakorlottsággal készülődök.

Ami nekem bevált:

• Egyszer összeírtam a telefonoban egy bevásárlós alkalmazásban, hogy miket kell vinni a gyereknek, ezt azóta is használom pakolás előtt, átnézem, így nem felejtek el semmit.
• Nem nézünk meséket az autóban, a telefont sem kapja meg. Kiírtuk a kedvenc gyerekdalait, mikor kisebb volt, a (felnőtt)dalokat, amiket hallgatott, ez egészen sokáig elszórakoztatja.
• Mindig veszek az útra valami új játékot, mesekönyvet, apróságokat, meglepően sokáig játszik velük, az ujjbábok például nagyszerűek, jókat lehet mókázni velük, a gyerek meg hatalmasakat kacag, ha a pici cápa megzabálja apa fülét, aki visongat közbe.
• Ha lehet, a déli alváshoz igazítjuk az indulást, de mostanra már a fiam a 3,5 órás utat simán kibírja egy seggel, alvás nélkül, hiszti nélkül. Amíg kisebb, nincs gond, mert az autóban csak ezt látni:

• Ha hosszabb időre megyünk, egy külön bőröndbe pakolom az ő cuccait, így nem keverednek össze. 
• Nincsenek irreális elvárásaink, hogy mi mindent akarunk megnézni, délelőttre egy rövidebb program, meg délutánra egy, ha lehet, legyen benne egy  nap fürdőzés, mert azt nagyon szereti, meg jól ki is fárad. (Most Bad Ischl-be mentünk, ahol meleg, sós víz van, és ki lehet menni a szabadba, a hóesésbe, sodortatni magunkat a vízzel, és bámulni felfele, a hegyekre.)
• A déli alvás idejét jól meg kell tervezni, mert egy álmos és éhes gyerekkel már nem lehet beülni kajálni egy étterembe. Legalábbis nem egyszerű. Ha lehet, szoktam előre kaját készíteni, amit tudom, hogy szeret, így nem kell minden nap feleslegesen pénzt költeni. Ilyenkor még az üveges babakaják is jól jönnek, biztonsági tartalékként mindig viszek magammal pár darabot, ha más nincs, a vízforralóba bele lehet állítani melegedni. 
• Hagyjuk, hogy a saját ritmusában fedezze fel a helyet, ha ez néha még azt is jelenti, hogy húsz percet kell állni a patak partján, és köveket hajigálni, vagy éppen cipelni a fenekét, mert már bizony elfáradt.

• Ha mi örülünk, ő is örül. Ezért érdemes megtanítani neki, hogy az apróságoknak is milyen jó örülni, például annak a sok alagútnak, amin átmegyünk az úton, így az utazás is érdekesebb lesz. Érdemes felhívni a figyelmét a szépségekre, hogy megtanulja látni, állatokra, növényekre, hogy tudja, a természetnél csodálatosabb nincs, hogy értékelje, óvja környezetét.
• Ha pedig a gyerek mégis hisztizne, jusson eszedbe: itt téged senki sem ismer. Nem fognak megszólni.

Ez utóbbi kép egyébként azt a mindmáig megoldhatatlan konfliktust is illusztrálja, amikor nincs egyetértés közöttünk, hogy melyik a jó irány. Az én kicsi fiam babakocsis kora óta határozottan tudja, hogy merre KELL menni, és amennyiben mi nem arra mennénk/nem arra van dolgunk/arra nincs út tovább, bizony cudarul behisztizik, bámulatos kitartással bizonygatva igazát. Taknya-nyála egybefolyik, és végtelen kétségbeeséssel hajtogatja, hogy ALLA!!, miközben a görbe ujjával mutatja is gyengeelméjű szüleinek, hogy mégis, merre kéne haladni. Teljesen mindegy, hogy a világ egyik legszebb helyén vagyunk, vagy a bölcsiből hazafele jövet. Talán majd egyszer ezt is kinövi.

Egyik nap, amikor a fiúk aludtak ebéd után, én elmentem a kutyával sétálni, barangoltunk körbe az utcákon, tíz perc után hóemberesre havazódtam be, csend volt, az a fehér csend, és én nagyon boldog voltam, olyan teljes, és nagyon-nagyon hálás. Hogy ezt láthatom, átélhetem, főleg, hogy azokkal, akiket a legjobban szeretek, hogy ez a gyönyörű város engem mindig befogad, hogy megtaláltam azt, amit kerestem. Ha mégsem sikerülne oda költözni valamikor, akár nyugdíjasként, sebaj: a hamvaimat szórjátok majd bele a vízbe.

Ne legyünk telhetetlenek.