Van ugye a szülés utáni hat hét, amikor "a házasélet mellőzendő", majd amikor megy az ember lánya a szervízbe, és mondja a nődoki, hogy akkor mehet a dolog, akkor megkönnyebbülést, örömöt kéne érezni. Ehelyett - jó esetben - nem érez semmit, inkább ez, mint a szorongás. Hogy még ez is.
Nem elég, hogy az a szerencsétlen mellbimbó épp, hogy csak hozzáedződött a szoptatáshoz, és most adjuk egy másik pasas szájába ugyanazt, amit előtte a baba csócsál? Egyáltalán, ilyenkor kijön belőle a tej? Vagy a mellek maguktól átállnak a szopi üzemmódból a szex üzemmódba?
Bárcsak a nők is maguktól átállnának a frissanyuka üzemmódból a szexibe.
Persze ezt sem írják le sehol a cukrozott-takony magazinok, a kézikönyvekben is csak némi szemérmes utalás található, "adjon időt magának", "bújjanak össze csak úgy a férjével". Na persze. Ahogy a hónapok múlnak, az idő adása egyenesen nevetséges lesz, már csak azért is, mert egy szülés után igazán kínos úgy viselkedni, mint egy szűzlány. Pedig ilyenkor ez is egy első alkalom.
Persze tudom én, hogy ez nem mindenkinél van így: "alig vártuk, hogy leteljen a két hét", mondják egyesek büszkén, én meg csak kínos vigyorral az arcomon bólogatok, hogy jaja, jóisaz... Miközben fogalmam sincs, hogy miről beszél az illető.
Mert a család bővülésével semmi sem lesz már ugyanolyan, a szex sem. Már nem a szükségletek, hanem a rendelkezésre álló idő szerint szeretkezik az ember: "most aludt el, gyorsan lefürdök, és akkor még van kb 40 percünk, amíg fel nem kel". És a libidó is egészen másképp üzemel, ha egy-egy menetet háromszor kell megszakítani egy-egy gyors altatás erejéig. Férfi legyen a talpán, aki 3x 10 perc szünet után rendületlenül áll a rendelkezésre.
Hol vannak már a kényelmes, lassú előjátékok, az ember céltudatosan - és gyorsan- tör előre, hogy legalább jó legyen. Valamennyire.
Avégén jó alaposan kezet mos. Mégiscsak...
És hát a testkép, vagy inkább testkép-zavar. Nem is a plusz kilók, nekem olyan nem volt a szülés után (üssetek), hanem ahogy átalakul az egész cucc. Főleg, ha már vége a szoptatásnak. Ezt viselem a legnehezebben, ezeket a szottyadt, töttyedt valamiket a mellkasomon, el sem hiszem, hogy már eljutottam odáig, hogy egy dekoltázs túl mély, és nem az éveim száma miatt. Ilyenkor megfontolja az ember, hogy berakat egy köldökpirszinget, legalább ne legyenek egyedül szegény bimbeszek odalent...
Melltartó viselése kötelező, nem akarunk emberellenes bűnöket elkövetni, és hol van már a férfinép finom borzolása egy kis fázós, pólóbökős viselettel, ugyan!
És, bár senki nem beszél róla, tabu, de azért nem hiszem, hogy sok olyan pár van, aki legalább egyszer ne esett volna az ittalszikmellettünk-nemérdekel-akkorisszexelünk bűnébe. Mert amikor átkerül a baba a szülői ágyba (esetleg hotelébe, utazáskor), akkor persze már mélyen alszik, fel sem ébred. Élni kell minden lehetőséggel.
És hát, akkor a kényes kérdés, a gyakoriság. Na, az inkább ritkaság. Persze nyilván ez is mindenkinél más, ha valaki arról panaszkodik, hogy "csak hetente jutunk egymáshoz", akkor én azt gondolom, hogy anyád, mert az bizony igen jó átlagnak számít. Persze, ha jóalvós babát dobott a gép, akkor nem kunszt. Nekem nem olyan van.
Persze tudom, hogy ez egy lassú folyamat, türelem kell hozzá, meg ilyesmi, de azért azt senki nem mondta, hogy ennyire lassú lesz... Az ember visszavárja a régi énjét, a régi hancúrokat, de talán ez az egész arról szól, hogy új utakat fedezzünk fel (és itt nem feltétlenül a páleszes kockacukorra gondolok), hanem arra, hogy a saját nőiségemet kell újraírnom, felfedeznem, fejlesztenem, elvégre a legősibb feladatot- az utód létrehozását- már végrehajtottam, hátra lehet dőlni, a többi már a ráadás...
Addig is: örülök, hogy fiam van, így legalább valamilyen módon foglalkozok fütyivel: letapad-nem tapad, hátrahúz, vagy nem, kakis lett, letörlöm, félrehajtom, nerángasd kisszívem, rossznézni. Uff.
A fotós szemláltetéstől most eltekintek, bocsi. Pt 1 itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése