Életem


Az én életem.
Néha siettetném. Átugranám a nehezét. Közben persze tudom: nem spórolhatom meg magamnak a leckéket. Magamnak és azoknak, akiket szeretek, és, mert létünk összefügg, mint az összefűzött gyöngyök, ahogy futnak egymás után, néha távolodnak, néha összekoccannak... a tanulnivaló közös. 
A világ, a körülöttem lévő világ, folyton csak időt akar spórolni, rövidítéseket tenni, hogy minél gyorsabban jussunk egyik helyről a másikra, minél gyorsabban töltsünk le tartalmakat, érjünk el dolgokat, mindenki gyorsan akar lenni valaki, eljutni valahová, megszerezni azt, és akit, amire és akire vágyott... de közben elveszik a lényeg. Az időt megspórolni nem lehet: csak eltölteni. Úton lenni nem véletlenül szükséges, de a most számít igazán. A holnap csak egy elvont fogalom a fejemben, nem létezik. A mában kell maradnom, nem a holnapba vágyakozni, remélvén, hogy majd akkor könnyebb lesz. 
A jelenem. Az én életemben az itt és most. Az utazás, ahol néha, úgy tűnik, hogy visszahajítanak a kiindulási pontra. Vagy még visszább. 
Az én életemben néha összeomlok, bennem és körülöttem, - mindenütt romok. Újra kell építenem magamat, megismerni, ki is lakik igazából odabent. Annyi éven át voltam elsősorban - és sokszor kizárólagosan - anya, hogy az ember, aki vagyok, elveszett, elbújt, elnyomtam, nem volt fontos, hogy rá figyeljek. És most újra itt van, kezét tördelve ácsorog a kapuban, és nem tudja, beléphet-e, van e hozzá joga, várják-e még. Szívesen látják-e.
Minden egyes nap próbálom engedni, hogy az űr, ami aközött van, aki lenni szeretnék, és aki vagyok, inspiráljon, ne pedig megijesszen. 
De legtöbbször mégis rémült vagyok. Mások hibáit, gyarlóságait könnyedén elfogadom, de magamnak nem tudok megbocsájtani. Adni akarok, adni, akkor is, ha már nincs miből, mélyebbre ásni önmagamban, szeretni, hogy magamat is szerethessem már végre, úgy ahogy vagyok, pőrén, filterek nélkül, szépítés nélkül. Ahogy kell.
Tenyerem kinyújtva, szabadon vehet belőle, aki akar, hagyom. Nem tudom, hogy mit kérek cserébe. 
Szeretni mégis hátratett kézzel szeretek. A szívemmel előre. Védtelenül.
Az én életemben soha nem nő be a szívem lágya.  
Talán mindannyian idegenek vagyunk belül. Talán mindenkinek megvan a belső káosza, amiről nem beszél, talán csak annyit kéne tennünk, hogy ahelyett, hogy lehúznánk egymást és magunkat, igazi erőt mutatnánk, és segítenénk felépíteni a másikat. Talán csak annyit kéne tennünk, hogy felvállaljuk  és megmutatjuk a saját káoszunkat.
Az én életemben sok fájdalom gyűlt össze. Sokáig elnyomtam mindet, de most forró lávafolyamként tör a felszínre, és én engedem. Már tudom, hogy a rosszat is meg kell élni, hogy a félelem még nem tesz sérthetetlenné, már tudom, hogy milyen vékony a bőröm, hogy milyen könnyen sérül, és a rajta lévő hegek térkép -módra mutatják, hogy a szívem merre járt. 

Az én életemben más vagyok. Különbözöm, és mégis ugyanolyan vagyok, de már nem akarok hasonlítani. Vannak részeim, amiket nem lehet megszelidíteni.
Az életemben túlságosan őszinte vagyok, az esztelenségig az. Azt mondják: nem kéne, megbánom majd. De az én életemben ez nem megy másként.
Az életemben az elengedést még tanulnom kell. Kapaszkodok, akkor is, ha már mások feladnák, és ez az állhatatosság a gyengém, ami erőssé tesz. 

de már tudom azt is:
nem kicsinység, hogy bízok
nem kicsinység, hogy szeretek
vannak sebek, amiket hagyok, hogy uraljanak
de nem adom fel
érted maradok.


A mások élete



Túl sokat gondolkodok mostanában.
Mostanában? Mindig.
De milyen furcsa is az már, hogy olyan időket élünk, amikor mi magunk tesszük lehetővé másoknak, hogy belekukkoljanak az életünkbe. Persze, ez a betekintés erősen szerkesztett, filterezett, átgondolt: némileg hamis világ. Hiszen ki mutatná meg a cikis pillanatokat az életéből szívesen? Vagy a kevésbé előnyösöket, hízelgőeket, csillámporosokat? 
Mert az bizony nem fészbúk érett, hogy amikor én reggelenként három férfi mellett ébredek fel, az első szinte mindig egy bizonyos hang, majd a kérdés: Mi volt ez? - Pukiztam anya! És ezt még a jó reggelt előtt. Ami legtöbbször ezek után el is marad.
Persze nincs is baj alapvetően ezzel, csak azzal van, ha elhisszük, hogy a mások élete valóban az és olyan, amit megmutatnak magukból a közösségi felületeken. Főleg anyaként, amikor úgyis tele vagyunk bizonytalansággal, amikor sokszor el vagyunk vágva a normális emberi interakcióktól, kapcsolatoktól. Amikor sokszor ez az egyetlen fórum, ahol "találkozhatunk" másokkal.  
Amikor esendő nőként belefutunk azokba, akik hivatásos lájkvadászként "tudják a megfelelő szögeiket", amiből fényképezni kell őket, hogy hibátlanok legyenek. Hogy aztán alá lehessen kommentelni, hogy tökéletes vagy. 

Én miért nem lehetek az?
Észrevettem, hogy valami elromlott bennem útközben, vagy sosem volt jó: nem vagyok felvértezve megfelelően ezek ellen a színjátékok ellen, csupasz a lelkem. Nem tudom kizárni a külvilágot, és újra- meg újra átszűröm magamon ezeket a történéseket, benyomásokat, nem tudok leállni, nem tudok nem gondolkozni. Hát miért vagyok én ilyen? Miért szomjazom ennyire a valódi pillanatokat két ember között, miért frusztrálnak ennyire a semmiről sem szóló beszélgetések, miért akarok mindig, mindenkinek a mélyére nézni? Ezt mások nem akarják. Nem akarnak beljebb engedni, megnyílni, a filterek nélküli, szerkesztetlen kozmoszt megmutatni.
Sokszor olyan magányosnak érzem magam...

Olyan ritkák már a lélektől-lélekig típusú beszélgetések! Tekintetek, amik függöny nélkül tudnak összekapcsolódni.

Úgy hiányoznak.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy ez a hamis, talmi világ nem szédítsen el, hogy ne kívánkozzak át mások életébe, hogy alázatos maradjak azzal szemben, amit kaptam, ami nekem jutott. Hogy ne legyen követelésem, hogy is lehetne? 
Mégis sokszor elbizonytalanodom, eszembe jut, hogy vajon hol rontom el, miért maradtam így, igaz barátok nélkül? Engem már nem lehet szeretni, nincs igény rám, nem érdekelek másokat? Vagy ez törvényszerű, ha az embernek gyereke születik? Nem hiszem. Nem értem, de nagyon elszomorít.
A fény felé fordulok, a világosságot keresem, azt a másik utat, az enyémet. Az is lehet, hogy már régóta azon járok: csak nincs túl sok útitárs.
A kérdőjelek maradnak a hű társaim, a kétkedés, mindenben, önmagamban, az igazamban. Másoknak hiszek, aztán meglepődők, ha nem az igazi arcukat mutatják, akkor én miért akarom mindenáron az igazságot kikutatni? Kell az valakinek? Miért olyan életbevágóan fontos, hogy az elhangzó mondatok valódiak legyenek?

Egyszer, rég -istenem, mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna!- egy ilyen köldöknézős, lemeztelenedős csoportfoglalkozás után, valaki, akivel a lelkünk összeért, azt írta nekem búcsúzóul, hogy elviszi magával a kérdőjeleimet, kikalapálja őket felkiáltójelekké. 
Jó lenne most is egy ilyen barát.

Hé, te, ott a másik oldalon! Leszel a barátom?

Affirmation


Forog körülöttem a világ, az én világom, hol találom meg benne a helyem?

Szükséges, hogy itt legyek?
Ki vagyok?
Víz vagyok, végülis.
Energiák áramlanak bennem, energiák, melyeket, azt hittem, ismerek már: most mégis úgy tűnik, semmit sem tudok. 
Nem vagyok már túl öreg az ilyen kamaszos énkereséshez?
Három várandósság, két szülés után, még sosem voltam ennyire tudatában annak, hogy nő vagyok. Most, hogy a láthatatlan szálak egy kicsit fellazultak a fiaim és köztem, újra fel kell magamat fedeznem individuumként. És én semmit sem tudok, ijesztő.
Csak azt tudom, hogy ébredezik bennem egy új, egy ismeretlen nő: sokat nem derítettem ki még róla, de tetszik. Talán magabiztosabb, talán csak jobban tudatában van a saját szexusának, és ez jó, nagyon jó. Már nem szégyelli azokat a dolgokat, amiket korábban igen, és talán lassan megtanulja megbecsülni a puhaságokat, kerekdedségeket, az oda nem illő csíkokat, szarkalábakat, csupa olyan dolgot, amit egyébként kiretusálnának.  
Soha nem szerettem annyira a hasamat, mint a szülés után, remegős, süppedős, csíkos, de otthona volt a gyermekeimnek oly sokáig, - bámulom a női test teremtő erejét, istenem, húszévesen milyen jó melleim voltak, bárcsak jobban tudatában lettem volna! És most lágy vagyok, de ez a lágyság is lehet szép. Peregnek a homokszemeim lefelé, de még itt vagyok!
vagyok, tényleg.
Nézd milyen erő van bennem!
Nézd, milyen tűz lobog bennem!
Ez én vagyok.
Bűntudat nélkül szeretkezek.
Lassan minden értelmet nyer.

A fiaimnak köszönhetően tanulom újra magamat, és azt is, hogy alapvetően milyenek azok a csodálatos férfiak. Bámulatos, hogy már ilyen kicsinek is fel-felsejlenek bennük a majdani hímek körvonalai. Az az öntudatlan, ám mégis gyengéd mozdulat, ahogy visszaigazítják a vállamról lecsúszott ruha pántját- ugyanaz, amit más férfiak, máskor, sokszor, ugyanígy megtettek. Még akkor is, ha amúgy nem volt közünk egymáshoz. És ilyenkor nagyon jó nőnek lenni... Jó a bőrömben lenni.

Így hát szerelmes leveleket írok magamnak. Nem tudom, odaérnek-e, vagy örökre elvesznek a csillagokban, és mégis. Kényszerítem magam, hogy benne maradjak a pillanatban, még ha nehéz, lehetetlen is, még ha menekülnék is, elmúlik, elmúlik, suttogom magamnak. Kényszerítem magam, hogy ne hasonlítsam a saját kezdetemet mások közepéhez. Hogy magammal szemben is legyek olyan elfogadó, mint másokkal. Talán egyszer sikerül is. Talán most vagyok az út felénél: de nem véletlen, hogy most itt vagyok. Itt kell lennem.
Ezt kell most megtanulnom.


  soha nem hagytalak el
- csak nem figyeltem rád
  és ezt
  sokkal nehezebb elfogadni



Üzemeltető: Blogger.