Míg a halál el nem választ


Hát igen, nem is tudom, hogy történt.

Dehogyisnem, aznap, amikor a Kellemlény megszületett, háromkor, amikor elfolyt a magzatvíz, meghalt a 98 éves nénink. Valahogy mindig arra gondolok, hogy ő segítette át a fiamat a földi oldalra, ő bíztatta, hogy most már ideje kibújni.
Szóval meghalt a néni, és mi mondtuk a nagynak, aki ezt konstatálta is, a gyerekek végtelen bölcsességével, látszólag nem hagyott benne nyomot. Az emberek meghalnak, a néni meg öreg volt már, nagyon öreg.
Aztán eltelt hét hónap, és most itt vagyunk, az én kicsi-nagy fiam zokogva mondja, hogy de anya, én nem akarok meghalni! Látom, ahogy küszködik ennek a dolognak a megemésztésével, anya, aki meghal, az még attól tud mozogni, nem? Anya, aki megöregszik, az utána újra fiatal lesz, ugye? Anya, hogy halt meg a néni? Nyitott szájjal, vagy csukott szájjal?
Nem hazudok neki, őszintén válaszolok. De látom, fél. Az ismeretlentől, a megmagyarázhatatlantól. Nem hiszem, hogy egy átlagos ember fel tudná fogni, mi is a halál. Nem vagyok vallásos, bár végigjártam a templomos utat, de ha mélyen magamba tekintek, én azt érzem: ha meghalunk, nincs tovább, jön a végtelen feketeség, a semmi. Ami elég félelmetes gondolat. Közben meg néha, érzek valamit a körülöttünk lévő lelkekről, ellentmondás van bennem. Bár emlékszem, gyermekkoromban, ha arra gondoltam: mennyország, és megpróbáltam elképzelni, hogy ott örökké élek, meghalnék, de nem, mert annak nincs vége, örökké... az is legalább ilyen félelmetes volt. Szorongtam tőle.
Akkor mit is mondhatnék az én négyéves fiamnak, mi vigasztalót? Nem akarok neki olyat mondani, amiben nem hiszek, angyalkák, szentek, unikornisok, tudomisén. Ha később, vallást választ, az ő dolga lesz, támogatni fogjuk benne. Azt meg, hogy te még nagyon sokáig fiatal leszel, nem érzem megfelelő válasznak. Már mondta, mama, én nem akarom, hogy meghalj! Odáig még nem jutott, hogy a szülei is meghalhatnak, mit mondok, ha rákérdez?
Nem akarom tabusítani a témát, nem akarom, hogy azt lássa, zavarban vagyunk, ha ilyeneket kérdez. Azt szeretném, ha tudná, érezné: ebben a családban bármit meg lehet kérdezni, most is, és húsz évesen is.
A válaszok, na azok nem biztos, hogy megfelelőek lesznek.
Pedig most okosnak kéne lenni.
Mert őt nem az érdekli, hogy hogyan hal meg valaki (amit a szakirodalmak írnak a témában), hanem maga a halál elkerülhetetlensége, az hogy ő nem akar, és hát, ez érthető is. Anya, ha sokat alszom, akkor sokáig fiatal maradok, és akkor nem halok meg, ugye?
Tavaly az mondogatta, anya, én nem akarok négy éves lenni! Akkor arra gondoltam, remélem, ez nem valami megérzés nála, hogy valami baj történik... 
Mert igen, gyerekek is meghalnak.
Ez számomra még félelmetesebb gondolat, mint a saját halálom, hogy a gyerekeim meghalhatnak, előttem. A gyomrom görcsbe rándul, kezem ökölbe szorul, nem, nem, gyorsan, gondolj valami másra! De közben látom, megtörténik. 
Amikor nagyon nehéz, akkor azt mondom magamnak, mások mindenüket odaadnák egy ilyen üvöltős, taknyos, óránként-kelős éjszakáért egy élő, eleven gyerekkel. Ülök a szoptatós fotelben, hűtöm a haragom, de közben hálás vagyok, hogy ő itt van, lélegzik, matat a keze, cicit keres a szája, van kihez felkelni. Van, akinek ez nem adatik meg. És őket senki sem hívja édesanyának, pedig megérdemelnék, akiben megfogant egyszer egy gyerek, az már örök életére anya marad, bármi is történjék. Az ő fájdalmuk semmihez sem fogható, erre gondolok olyankor, amikor nagyon nehéz. És akkor mélyet lélegzek, lenyelem a könnyeim, és adok egy puszit arra a finom illatú kis homlokra. Ő az enyém. Itt van velem.  Karomba zárom, egy kicsit tovább, mint rendesen. Egy kicsit hosszabban gyönyörködöm benne, szótlanul hallgatom, ahogy a nagy csacsog, beissza a szemem a látványát, milyen szép! Bámulom a fintorait, valószinűtlenül hosszú szempilláit, anya nagyon szeret ugye tudod? Ühüm, bólint, és játszik tovább. 
Tudja.

Azt mondják, egy gyerek felneveléséhez egy falu kell. 
Hátha majd a többiek, akik a fiam nevelésében részt vesznek, mondanak neki a halálról valamit, okosabbat, mint én. Hátha ezek, és a szeretetünk túllendíti ezen a nehézségen is, hogy újra az a gondtalan kisgyerek lehessen, akinek lennie kell. 
Úton vagyunk, a cél ismeretes.


Üzemeltető: Blogger.