Postpartum II.



Eljön ez ember életében az a pillanat, amikor rájön: nem fog többet szülni. Hogy ez az elsőnél, vagy a tizediknél jön el, mindegy is, a lényeg maga az érzés. 
Mert addig, amíg ez a vége-érzet nincs, a várandósság, szülés, gyereknevelés minden nehézségével és szépségével együtt egy láncra felfűződve, mint a gyöngyök, várja a folytatását. 
Az ember rákap az ízére, nekem a második után határozottan felerősödött az a képességem, hogy élvezzem ezt az egészet, ezt is tanulni kell. 
De igen, eljön a pillanat, amikor ki kell jelenteni: nincs tovább. Persze még ilyenkor is, az ember lelkének legmélyebb zugában egy kis hang halkan súgja: ha becsúszik... de már nem tesz semmit érte.
És akkor elindul egy gyászfolyamat: én, mint kismama, mint szülő nő, nem vagyok többé. Le kell zárnom az életem ezen fejezetét, elengedni mindazt, amivé válik egy nő egy kisbaba kihordásával és világrahozatalával. Már csak mások várandósságánál aszisztálhatok, de az meg kinek kéne?
Mert közvetlenül a szülés után, ha megláttam egy sorstársat nagy pocakkal, a jellegzetes kacsázó járással, azt gondoltam: de jó, hogy én már túl vagyok rajta! Most azt gondolom, de kár, hogy többet nem, még akkor is, ha tisztán emlékszem (nem volt az olyan rég), az utolsó hetek embert próbáló napjaira. Kezem tétován végigsimít a hasamon, hát milyen furcsa, hogy nem mozog odabent senki! Ezt a belső mocorgást, rugdosást, az első tapogatózó kapcsolatfelvételt fogom hiányolni a leginkább.   
És hiányozni fog a mandulaolaj illata, amivel a pocakomat kenegettem, a havi látogatás a dokinál, a mérlegre állás, a pocak-szelfik, vajon mi van a lába között, most azonnal ennem kell, különben elájulok, érzed, most rúg?!
Hiányozni fog a felfokozott figyelem a szeretteim felől, a kedves, bíztató mosolyok ismeretlenektől az utcán, az összevigyorgások más kismamákkal, megint eltelt egy hét, megnézem, most mi fejlődik rajta épp, veszek egy új kismamafelsőt...
Hiányozni fog az a másfajta rezgés, a világ beszűkülése a szülés előtt, a kórházas csomag, az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá válik, itt most már szülni kell, a mély levegővételek, a test bámulatos ereje, ahogy világra hoz egy másik emberi lényt, az első pillanat. 
Az első pillanat, amikor a szemembe néz. 
Az első pillanat, amikor az apja a szemembe néz.
Kórházi napok, csak kettesben, reggeli lázmérés, átvirrasztott éjszakák, tejbelövellés.
Babaillat.
Lüktető kutacs.
Hangos nyeldekelés, szopipárna, a csattanó hang, ahogy a nagy adag visszabukott tej landol a földön, az elnehezülő fej a vállamon, a légzésfigyelő pittyenése, az első mosoly, az első nevetés, az első minden...
Havi mérések, centi, gramm, számon tartott hetek, a görcs a gyomromban a szuri előtt, nagy bőgéskor, amikor végre a karomba zárhatom, majd a csend. 
Hiányozni fognak az összebújások, a bársonyos bőr, pici ujjacskák között a lábközszösz, popsitörlő, D vitamin, fütyikrém, a kötélen száradó parányi bodyk, pürésítés. A gurgulázó kacaj, a gyöngy fogacskák, matató kis kezek, a sok-sok visszaszívott szitkozódás. A mély lélegzetek, a bevágott ajtó, a könnyek. 

Száguld az idő, nem akarom, hogy elfusson mellettem, kényszerítem magam, hogy itt maradjak a jelenben. Hetente egyszer legalább elmondjuk valamelyiknek: nem nőhetsz fel ilyen hamar! Közben persze tudjuk, hogy dehogynem. Így hát elsiratom magamban a nőt, aki egyszer, kétszer, terhes volt.
Van élet a szülés után.


Üzemeltető: Blogger.