Volt egyszer, nem is olyan rég, egy napfényes délután, valahol a hegyek között. Meg egy fiú és egy lány, kézenfogva, sokadszor már. De akkor fehér ruhában, öltönyben, hat gyűrűvel, három-három mindkettőjüknek. Németül az igen.
Ki hitte volna, gondolja hősnőnk, hogy hat évvel később, két fővel lesz gazdagabb az a kis család. Igen, tisztán emlékszik a napra, meg másokra is, mégegyszer a napfény, ezúttal az autó szélvédőjén, útban a Fertő-tó felé, szerintem mégiscsak jó volna harminc éves koromig szülni, mondja, döbbent a csend. Erre az ifjú férj igazán nem számított. Egy hónap múlva már meg is fogant az első kiscsávó.
A szüléskor, a labdán összeölelkezve, aztán az újsületű apuka szipogva mentegetőzik a dokinak a fényképezőgép párás keresője mögött, a doki nevet. Utólag bevallotta, hogy már akkor tudott volna üvöltve bőgni, amikor a burkot repesztették. Pár héttel később, csípőszűrés, ultrahang, egy vese. Nem lesz semmi baj. Este fürdetés, az a pici baba néz, néz az időtlen, kristálytiszta tekintetével az apja szemébe, ő pedig zokogni kezd, megállíthatatlanul, egyik kezével fogja a gyerek fejét a nyakánál, másikkal a könnyeit törölgeti, szégyenlősen. Úgy látszik, az aggódás az anyák reszortja, pedig nem.
Csak az apáktól, sok minden mellett, a viselkedősséget is elvárják, pedig hősnőnk biztosan tudja, hogy még jobban belészeretett amiatt a sírás miatt az emberébe. Meg egy másik miatt, négy évvel később, amikor a másodszülöttet tartotta a karjaiban, és bámult ugyanúgy az időtlen tekintetbe, és folytak a könnyei. Szívesen megkérdezné, mit érzett akkor, de még nem jutott el odáig, hiába, két gyerek mellett nem mindig van idő a kvaliti tájmra férj és feleség között.
Csak az apáktól, sok minden mellett, a viselkedősséget is elvárják, pedig hősnőnk biztosan tudja, hogy még jobban belészeretett amiatt a sírás miatt az emberébe. Meg egy másik miatt, négy évvel később, amikor a másodszülöttet tartotta a karjaiban, és bámult ugyanúgy az időtlen tekintetbe, és folytak a könnyei. Szívesen megkérdezné, mit érzett akkor, de még nem jutott el odáig, hiába, két gyerek mellett nem mindig van idő a kvaliti tájmra férj és feleség között.
Hősnőnk utálja, ha anyának szólítják, egyrészt az individualista picsa erős még benne, nem akar csupán az anyaságban feloldódni, másrészt úgy gondolja, nem jó, ha a szerepek összecserélődnek. Az ember lánya jó esetben nem anyja a férjének. Csak néha. Ha mondjuk beteg. És haldoklik. A nátha veszélyes dolog ám, jajcsaksohanelegyenigazánbeteg. De ha kell, összekapja magát, erősnek mutatkozik, lefog, csitít, csak a szemük villan össze, abban benne van a félelem. De azt a kicsike nem láthatja.
Mert alapvetően senki sem kérdezi, hogy mit csinál az apa, amikor elmegy otthonról. Mármint abban az értelemben, hogy belül mi történik, maradna otthon szívesebben, búja össze a kicsikkel a jó meleg takaró alatt, ülne le időben enni, nem csak este, játszana a vonatokkal? Hiszen teljesítenie kell, eltartani a családot, számlákat feladni, határidőket fejben tartani, vajon volt ideje ma inni? És holnap?
Bár az anyukák sokat panaszkodnak, egésznapegyedülvagyok, hónapokótanemmentemsehova, de nem biztos, hogy elmenni mindig olyan jó.
Mert az anyák, tudja ezt jól hősnőnk, ott vannak. Ott lehetnek a fontos pillanatoknál, a felállásnál, fogacskáknál, őrájuk vetül az első szerelmetes mosoly, övék az első szó, anya gyere! És ez nagy kincs, nagyon nagy, amit este nem lehet csak úgy elmesélni, átélni kell. Az apáknak erre a hétvége, a közös utazások maradnak, foglalkozz vele! De még nem tudok vele mit kezdeni, majd ha beszél. Dehát nem is ők hordták a szívük alatt kilenc hónapig. A magazinokban sincs szó az apává válásról, a szereptudatosságról, a folyamatról, amikor a férfiből apa lesz. Ha lesz. De el van várva, hogy legyen.
Hősnőnk igyekszik nem elvárni, követelni meg pláne nem, bár azért örülne, ha néha egy kis elismeréshez jutna. Például, amikor elmosogat, meg még rendet is rak, szemei előtt a páratelt szemű apa lebeg, aki térden állva, tűzijátékkal köszöni meg ezt a nem mindennapi cselekedetet.
A hangsúlyok eltolódtak.
De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy hősnőnk hálás, nagyon hálás, mert tudja azt is, hogy nem mindenki akar hazamenni, nem mindenki ilyen türelmes a hosszú kényszerű cölibátus miatt, ami a várandóssággal jár, nem mindenki mer odanézni a kitolásnál és nem megundorodni. Nem mindenkit kovácsolnak össze a hús prózai jelenetei, nem mindenki előtt lehet nem szégyenkezni, nem mindenkit lehet ennyire szeretni.
Nem mindenki tudja ezt az apaság izét jól csinálni.
Szóval, ezt az apákhoz. Azokhoz, akik hazaérnek minden este a fürdetésre, azokhoz, akik nem, mert sokáig dolgoznak, távol vannak, az apákhoz, akik harcolnak a gyerekeikért, láthatásért, szeretetért, akik soha nem tarthatták karjaik között a gyermeküket. Akik átölelnek, akik felcipelnek, megvédenek, fütyit felhúzni tanítanak, akik már nem lehetnek közöttünk. Az apákhoz, akik félreállnak, ha anya kell, akik ügyetlen ujjakkal gombolnak be kapcsokat, fintorogva törölgetnek kakás fenekeket, akik egyedül maradtak, és megoldják. Az apákhoz.
Szuperek vagytok.
Jó, hogy vagytok.
Jó, hogy vagy.
