Nőnek lenni



Még pár hónap, és 35 éves leszek.
Ha egy regényben lennék hősnő, már nem azt írnák rólam: a lány. Hanem azt, hogy a nő.
A kis eladólányok már nem tegeznek vissza, nem mernek. 
Ennyire öregnek néznék ki?

Sokat gondolkodtam ezen mostanában, hogy mi is ez a dolog, mi változott meg bennem, mit gondolok magamról, mint nőről. Mit mutatok a fiaimnak, anya, teljesen kilakkozod megint a körmeidet? 
Inkább fiús gyerek voltam, csupa idősebb srác között nőttem fel, nekem az volt a természetes, nem tutujgattak, nem babáztak velem, ellenben fára másztam, bringáztam, futottam utánuk, nem kényeskedtem, megpróbáltam felérni hozzájuk. Egy csomó csajos dologgal nem is tudok mit kezdeni, bár persze én is irigykedtem azokra a  -látszólag - minden megerőltetés nélkül sugárzó, makulátlan, szép lányokra. Én sosem voltam ilyen, szépségem, ha van, pillanatnyi, megvilágítástól, kedvtől, alvástól függően változik. Az anyaság, a két várandósság ezt is átírta, testem olyan mértékben változott meg, hogy igazából nem is tudom utolérni magamat, hogy most akkor hol is tartok éppen? 
Milyen is vagyok valójában? Leharcolt, kétgyerekes kismama? Vagy ahhoz képest elég jól nézek ki?
Mihez képest nézek ki jól-rosszul?
A magazinokhoz, a média által közvetített szépségideálhoz képest? Mert ha igen, akkor borzasztó lehetek. 
A vékony, végtelennek tetsző combok, leheletnyi derekak, hibátlan, ránctalan bőr, a tökéletesen beállított frizurák mellett én csak egy ázott molylepke lehetek. A címlapokon szó sincs megrepedt bőrről, megereszkedett mellekről, tokáról, sötét árkokról a szem alatt. Nekem mindegyik van. 
Néha arra gondolok, ezek a striák itt a hasamon inkább kitüntetések, a harcos tigris csíkjai, jelek, hogy a testemből építettem fel két pici testet, tápláltam, kihordtam őket, életet adtam nekik. Nincs miért szégyenkeznem miattuk. Mégis, mi nők, ebben milyen törékenyek vagyunk! Egyetlen öltözőfülkei pillanat képes elrontani az egész napunkat, ha azt látjuk, hogy a felpróbált nadrág nem úgy áll, ahogy kellene, ahogy a próbababán mutat. És ez, kedveseim, nálam mindennapos eset, ha gatyát akarok venni. Mert azokat nem olyan nőkre tervezik, akiknek van feneke, meg csípője.
Közben nem csak önmagunkkal, másokkal is kíméletlenek vagyunk, kritizálunk, megszólunk, kárörvendve állapítjuk meg, hogy ikszipszilon hogy megiperedett. Ha van bennünk némi önkritika, hozzátesszük: velem együtt. 
Aztán ezreket kötünk csodakrémekre, újabb és újabb diétákat olvasunk el, lehet, ezt kéne megpróbálom, hirtelen felindulásból elmegyünk edzeni. Ha elég kitartóak vagyunk, sikerül valami változást elérni. Elégedettek vagyunk-e?
Nem hiszem. Mindig lehet magunkat máshoz, másikhoz mérni, aki szebb, karcsúbb, divatosabb nálunk. Akinek jobb cipője/táskája/kabátja/stb van. Nekem, jelentem, rendszerint a váll-lapomon a fiaim által adott kitüntetés díszeleg: egy kis túrókrém, babakeksz, esetleg takony belekenve.  Takony mindenképpen, az mindig folyik, itt a kánaán! A gatyámon is válogatott kajamaradékok, mióta a kicsi helyet változtat, a térdhajlatom is könnyes és taknyos, mert oda keni bele a kis pofáját bőgve, amikor a konyhában megpróbálnék vacsit csinálni, esetleg elmosogatni. 
Néha úgy sajnálom, hogy ez a láthatatlan kapocs nem köt össze jobban bennünket, nőket. 
Nővéreket. 
Nem támogatjuk eléggé egymást, nem erősítjük meg egymást, hogy a másik jól csinálja. Ha az utcán látok egy másik anyukát küzdeni a gyerekkel, hisztivel, üvöltéssel, mindig igyekszem egy bátorító, együttérző mosolyt küldeni felé. Egyszer talán majd összeszedem a bátorságom, és odamegyek majd az egyikhez, és elmondom, amit gondolok: ne szégyenkezz, mert hisztizik, az enyém is szokott: mindenkié csinálja. Jól csinálod, kitartás, elmúlik hamar! Aztán meg majd visszasírod ezt ez időt, lélegezz! Minden rendben lesz. Fel fog nőni.
És odamennék a kis miniszoknyában botladozó, kikent-kifent kiscsajokhoz is, és megölelném őket, és azt mondanám nekik, csillagom, te ennél sokkal értékesebb vagy! Ne rakd ki mindened, ha a fiú csak azért akar, hogy széttedd neki a lábadat, akkor keress mást. Nem érdemel meg. 
Ó, bárcsak születhetett volna egy lányom, hogy elmondhatnám neki mindezt! Talán el is hinné nekem.
Így hát a fiaimnak tanítom majd meg, ha eljön az ideje, a tiszteletet. 
A nők, csodálatos, kiszámíthatatlan, idegesítő lények. Lenyűgözőek, esendőek, sebezhetőek. Boldoggá tesznek benneteket, de vigyázzatok rájuk, a felszín alatt sokkal több minden zajlik, mint gondolnátok. Egyetlen mondattal tönkre tudjátok zúzni az önértékelésüket, vigyázzatok hát!
És mi, nővéreim? Összefogunk-e?
Összekapaszkodunk-e?
Elhisszük-e, hogy ez a test, a negyedik trimeszterben, már nem az a test, a húsz évesé? Ha nincs szerencsénk a genetikával, igenis meg fog látszani, hogy anyák lettünk. De ez olyan nagy baj lenne?
Ó bárcsak visszamehetnék a húszas éveimbe, és elmondhatnám az akkori önmagamnak, hogy milyen gyönyörű, hogy élvezze ki a feszes ciciket, lapos hasat, könnyedén felcsusszanó nadrágokat! Bárcsak elmondhatnám neki, hogy kezdjen el edzeni! Hogy legyen büszke önmagára. Hogy a csávó, aki mellette ébred reggelenként, férfiként is mellette fog kelni, és megbocsájtja neki a tökéletlenségeket, tíz év múlva is. Hogy érkeznek majd újabb férfiak az életébe, akiknek szép lesz, reggel is, fáradtan is, szomorúan is. Hogy nekik ő lesz az egyetlen, az igazi. A pótolhatatlan. 
Hogy piçi karjuk szerelmesen simít majd végig a meggyötört bőrön, és ez lesz a legcsodálatosabb érzés. 
Hogy ezért megéri.


Ha megkérnélek, hogy sorolj fel mindent, amit szeretsz
mennyi időbe telne, hogy megemlítsd önmagad?




T Ü R E L E M


A kisebbik fiam elmúlt 41 hetes.

Azaz többet töltött a földi oldalon, mint odabent.
A nagyobbik mindjárt 5.

459 óra szoptatás, 333 nap együtt, négy pelenkaméret, középső csoport, motorozástól kilyukadt cipők landolnak a kukában. Az első levágott haj még eltéve emlékbe, a többi már...
A kicsi hamarosan jár, szavakat formál azzal a csókos szájával. A nagy lassan iskolás. Jaj ne!

Álljatok csak meg!

Még magamnak akarlak benneteket.
Még magam mellett tartanálak benneteket.
Egyszer, egy másik életben biztos jól csinálnám. Nem félnék, hogy elrontom. Nem féltenék.
De, mégis: egy anya mindig félteni fogja a gyermekét. Minden életben.
Néha siettetném az időt: legyetek már nagyobbak, hogy könnyebb legyen. Néha rettegek: felnőttök, hamar, túl hamar. És én még nem készültem fel az elengedésre. Lehet egyáltalán?
Néha rossz anyátok vagyok. Türelmetlen, ingerült, kialvatlan. Az otthonunk többnyire rendetlen, a padló nem makulátlan, az etetőszékre archeológiai rétegekben van rászáradva a szétmaszírozott babakeksz, kölesgolyó, egyebek. A kimosott ruhák a kosárban várnak sorsukra, egyszer talán a helyükre rakom majd őket, a mosogatnivaló hegyekben áll. 
De közben tudom, mindez nem számít igazán. 
Már rég bevallottam magamnak, hogy nem vagyok tökéletes. 
Hogy hibázok, hogy sok mindent elrontottam.
Fáj beismerni, szeretnék a szuperanya/feleség/nő szerepkörben tetszelegni. 
Értetek, miattatok. Hogy példát mutassak, jó példát. 
Mert azt is tudom, hogy ez a legfontosabb, minden nevelő, tiltó, szabályzó mondatnál erősebb, így igyekszem elől járni, megmutatni. A felesleges dolgokról nem prédikálni, elkerülni a leckéztetést.
Ezért most tanulok, igent mondani.
Igent nektek, mert csak egyszer vagytok gyerekek, hát miért ne mondthatnátok meg ti, melyik pólót akarjátok felvenni? Miért ne dönthetnétek el, melyik a jó játszótér, melyik ajándékot vegyük  meg, milyen zenét hallgassunk? A gyerekkorotok most van, most kell féktelennek, huncutnak, rendetlennek, koszosnak lenni, nem törődni a holnappal, teli tüdőből kukorékolni, kéjesen nyújtózni a dundi kis kezekkel, amik éppen csak a fej fölé érnek. 
Igent mondok az örömre, az összebújásra, a nyálas puszikra (fúúúúúj anya, ne a számra!), az együttalvásra, a tapperolós matatásokra a pólóm alatt. A bőröm még vigaszt nyújt nektek, hát legyen, testem melege elaltat még, hát legyen. 
Megpróbálok teljesen jelen lenni az együtt töltött pillanatokban, nem a telefont masztatni, nem azon agyalni, mit kell még csinálni, hanem odaülni mellétek, és ha az a feladat, hogy a tornyot fel kell építeni, és aztán ledönteni, akkor azt teszem. Százszor, ha így kéritek. Mert rombolni, az jó mulatság. Mindegy, hány éves az ember. 
Így hát igent mondok az idétlen játékokra, a majomkodásra, az este kilences csokievésre, átadom a kutya pórázát, kézbe a vizes poharat, elengedem a pici kezet, és hagyom, hogy egyedül csináljátok. Ha nem sikerül, nem baj, majd legközelebb. A romokat feltakarítom.
Tudom, hogy szerettek. Tudom, hogy tudjátok, mindennél jobban szeretlek benneteket. 
És igent mondok magamra is. Hogy nem olyan vagyok, amilyennek hittem magam, és messze nem olyan, amilyennek szeretnék lenni, paramétereim nem illenek semmilyen magazinba. De itt vagyok, lélegzem, ölelek, szeretek, jól csinálom, jól, ahogy csak tőlem tellik, ahogy csak tudom. 
Nem megy mindig zökkenőmentesen, néha már délután négykor a fektetést várom, néha szentségelek (gyakrabban, mint kéne), néha hisztis vagyok, hülyén viselkedek, néha elmenkülnék. Legalább egy órára, valahová, ahol csend van. 
De már nincs bűntudatom miatta, így is nehéz, miért tegyem magamnak még jobban azzá?

Ezért igent mondok másokra is. Azokra, akik segítenek, akik nélkül a mindennapjaink nem működnének, másokra, akik máshogy csinálják. Akik máshogy csinálják jól, mint mi. Nekik is igazuk van. Miért is ne lehetne?


A ma holnapra elmúlik, és lehet, hogy holnap már nem lesz lehetőségem újra megpróbálni, kijavítani, helyrehozni. Ma kell, hogy itt legyek. Ma erre vitt az utam, ma itt van dolgom, veletek. 
De jó, hogy vagytok nekem! De jó, hogy együtt vagyunk. 

Míg a halál el nem választ


Hát igen, nem is tudom, hogy történt.

Dehogyisnem, aznap, amikor a Kellemlény megszületett, háromkor, amikor elfolyt a magzatvíz, meghalt a 98 éves nénink. Valahogy mindig arra gondolok, hogy ő segítette át a fiamat a földi oldalra, ő bíztatta, hogy most már ideje kibújni.
Szóval meghalt a néni, és mi mondtuk a nagynak, aki ezt konstatálta is, a gyerekek végtelen bölcsességével, látszólag nem hagyott benne nyomot. Az emberek meghalnak, a néni meg öreg volt már, nagyon öreg.
Aztán eltelt hét hónap, és most itt vagyunk, az én kicsi-nagy fiam zokogva mondja, hogy de anya, én nem akarok meghalni! Látom, ahogy küszködik ennek a dolognak a megemésztésével, anya, aki meghal, az még attól tud mozogni, nem? Anya, aki megöregszik, az utána újra fiatal lesz, ugye? Anya, hogy halt meg a néni? Nyitott szájjal, vagy csukott szájjal?
Nem hazudok neki, őszintén válaszolok. De látom, fél. Az ismeretlentől, a megmagyarázhatatlantól. Nem hiszem, hogy egy átlagos ember fel tudná fogni, mi is a halál. Nem vagyok vallásos, bár végigjártam a templomos utat, de ha mélyen magamba tekintek, én azt érzem: ha meghalunk, nincs tovább, jön a végtelen feketeség, a semmi. Ami elég félelmetes gondolat. Közben meg néha, érzek valamit a körülöttünk lévő lelkekről, ellentmondás van bennem. Bár emlékszem, gyermekkoromban, ha arra gondoltam: mennyország, és megpróbáltam elképzelni, hogy ott örökké élek, meghalnék, de nem, mert annak nincs vége, örökké... az is legalább ilyen félelmetes volt. Szorongtam tőle.
Akkor mit is mondhatnék az én négyéves fiamnak, mi vigasztalót? Nem akarok neki olyat mondani, amiben nem hiszek, angyalkák, szentek, unikornisok, tudomisén. Ha később, vallást választ, az ő dolga lesz, támogatni fogjuk benne. Azt meg, hogy te még nagyon sokáig fiatal leszel, nem érzem megfelelő válasznak. Már mondta, mama, én nem akarom, hogy meghalj! Odáig még nem jutott, hogy a szülei is meghalhatnak, mit mondok, ha rákérdez?
Nem akarom tabusítani a témát, nem akarom, hogy azt lássa, zavarban vagyunk, ha ilyeneket kérdez. Azt szeretném, ha tudná, érezné: ebben a családban bármit meg lehet kérdezni, most is, és húsz évesen is.
A válaszok, na azok nem biztos, hogy megfelelőek lesznek.
Pedig most okosnak kéne lenni.
Mert őt nem az érdekli, hogy hogyan hal meg valaki (amit a szakirodalmak írnak a témában), hanem maga a halál elkerülhetetlensége, az hogy ő nem akar, és hát, ez érthető is. Anya, ha sokat alszom, akkor sokáig fiatal maradok, és akkor nem halok meg, ugye?
Tavaly az mondogatta, anya, én nem akarok négy éves lenni! Akkor arra gondoltam, remélem, ez nem valami megérzés nála, hogy valami baj történik... 
Mert igen, gyerekek is meghalnak.
Ez számomra még félelmetesebb gondolat, mint a saját halálom, hogy a gyerekeim meghalhatnak, előttem. A gyomrom görcsbe rándul, kezem ökölbe szorul, nem, nem, gyorsan, gondolj valami másra! De közben látom, megtörténik. 
Amikor nagyon nehéz, akkor azt mondom magamnak, mások mindenüket odaadnák egy ilyen üvöltős, taknyos, óránként-kelős éjszakáért egy élő, eleven gyerekkel. Ülök a szoptatós fotelben, hűtöm a haragom, de közben hálás vagyok, hogy ő itt van, lélegzik, matat a keze, cicit keres a szája, van kihez felkelni. Van, akinek ez nem adatik meg. És őket senki sem hívja édesanyának, pedig megérdemelnék, akiben megfogant egyszer egy gyerek, az már örök életére anya marad, bármi is történjék. Az ő fájdalmuk semmihez sem fogható, erre gondolok olyankor, amikor nagyon nehéz. És akkor mélyet lélegzek, lenyelem a könnyeim, és adok egy puszit arra a finom illatú kis homlokra. Ő az enyém. Itt van velem.  Karomba zárom, egy kicsit tovább, mint rendesen. Egy kicsit hosszabban gyönyörködöm benne, szótlanul hallgatom, ahogy a nagy csacsog, beissza a szemem a látványát, milyen szép! Bámulom a fintorait, valószinűtlenül hosszú szempilláit, anya nagyon szeret ugye tudod? Ühüm, bólint, és játszik tovább. 
Tudja.

Azt mondják, egy gyerek felneveléséhez egy falu kell. 
Hátha majd a többiek, akik a fiam nevelésében részt vesznek, mondanak neki a halálról valamit, okosabbat, mint én. Hátha ezek, és a szeretetünk túllendíti ezen a nehézségen is, hogy újra az a gondtalan kisgyerek lehessen, akinek lennie kell. 
Úton vagyunk, a cél ismeretes.


Ready or not



Nem vagyok kész.
Szembesülni olyan dolgokkal, mint például a mélykocsit lerakni, mert kinőtte, és elővenni a sportkocsit. A nyom nélkül eltüntetett üveges kaják, állra rászáradt sárgarépapüré. Felülés, feltérdelés, kijött fogacskák, fókázva megtett kilométerek.  Száguldva elhagyott hónapfordulók, beadott oltások, a lassan növekvő, pici, puha haj.
És nem vagyok kész a nagy önállóságára, feneket egyedül kitöröl, feléri a villanykapcsolót (uramisten!!!), kiszolgálja magát a kamrából, be nem áll a szája, elképesztő dolgokat mond. Minden egyes alkalommal, amikor odaáll az ajtóra felragasztott magasságmérő elé, konstatáljuk, hogy megint nőtt. Az ovis váltásokra sem készültem még fel, az anyák napját kibírtam bőgés nélkül, de amikor hallom, hogy búcsúztatják a nagyokat, titokban elmaszírozok pár könycseppet, pedig nem is az enyém megy iskolába. 
Az idő, mielőtt anya lettem, nem száguldott ennyire. Hiszen nemrég még a nagy fogacskáinak drukkoltunk, hogy kibújjanak, hová tűntek az évek? Bámulom a fényképeket, milyen picike volt! Mindkettő.
Miközben én, mintha egy helyben ácsorognék, ha megkérdezik, hány éves vagyok, utána kell számolnom, mennyi is? Azt tudom, hogy elhagytam a harmincat, látom is a tükörben, és mégis...
Csak a ráncaimat számolgathatnám, azt meg minek?
A kölkeket meg nem érdekli a mi szörnyülködésünk, nőnek, mintha muszáj volna.
Muszáj is.
Az élet egyetemes törvénye.
De miért kell ilyen gyorsan?
Mert én nem vagyok felkészülve a visszapofázásokra (arra lehet egyáltalán?), a reggeli balhékra, mert ez a gatya nem csinos, a játszótéren a hátranézés nélküli elfutásokra. Mert már tudja, hogy úgyis ott vagyok. És a kiságy lejjebb engedésére meg pláne nem vagyok kész, a kicsi bulldog feláll. belém. kapaszkodva. Vazzeg!!
Túl gyakran töltöm meg a zsákokat a kinőtt ruhákkal, bámulom a kikandikáló végtagokat, hát ez megint rövid. Az arcomba száguldó pici paták is egyre nagyobbak lesznek, új cipő kell. Lassan nagyobb,  mint az enyém. Csak remélhetem, hogy ezt az időt, ezt a gyorsan elrohanó, törékeny, együtt eltöltött időt sikerül valódi tartalommal megtölteni, maradandó emlékekkel, vidám történetekkel, emlékszel, amikor...?
Csak remélhetem, hogy a két kiscsávónak együtt is lesznek ilyen közös emlékei, amikre majd mindig szivesen gondolnak vissza, amik az összetartozásuk alapjait képezik majd. Még mindig lélegzet-visszafojtva bámulom: vajon jó testvérek lesznek majd, vajon szeretik egymást?
Szívem cigánykereket hány örömében, titokban, ha azt lártom, együtt játszanak, ha kapcsolódnak egymással.
Az egyetemi éveim után, amik tanulással, vizsgákra, majd később a saját órákra való felkészüléssel teltek, most itt egy újabb életfeladat, ám erre nem lehet felkészülni.

Így hát visszafolytom a lélegzetemet, és ugrok.
Velük, kézenfogva.

Ott vagyunk, ahol lennünk kell.





Facebook vs ríl lájf



A tegnapról valószínűleg feltölthetném ezt a képet, és odaírhatnám alá, hogy Napom, vagy valami ilyesmi, mert én olyan jó fej meg laza vagyok. Hogy mindenki láthassa, hogy milyen szuperül kezelem a két gyereket, még cukiba is elmegyünk fagyizni, ámuljatok!
Valójában mire felérünk a harmadikra, majd megrohadok a hétkilós féléves- mélykocsi kombó alatt, a gangra kiérve konstatálom, hogy bizony a manók nem szedték le helyettem a ruhákat, baba a hordozóba, ovis alá rakom a rollert, imádhatnak a szomszédok. Sikerélmény, sem ruhát, sem csipeszt sem ejtek le az udvarra, közben a kölkek elunják a programot, áttelepítem őket a kiságyba, ahhh a testvérek...

Ezt a képet is feltölthetném a fészre, és aláírhatnék valami olyasmit hogy Szerelmeim, hadd lássa mindenki, milyen szép családom is van nekem... 
Valójában ez az állapot max tíz percig tart, a nagy kimászik, nézhetekmikit, a kicsi hőbörög, nem nézhetsz, játsszunk valamit, golyópálya, needdmegapapucsom, neveddelatestvéredtől, nenyaldkörbeakutyát, neugrojakicsifejére. A kicsi egyre nyugtalanabb, elmegyek, megszoptatom, addig játsszál egyedül, de csöndben, légyszíves, jó? De anya, én is jövök, ne gyere, tudod, hogy 5 perceket szopizik, de zavarja a zaj, mingyájövök! Leülünk, cici a szájba, anya, kakilnom kell!!!!
A manóba, mormogom (peeersze), hát kakilj, de anya segíts!!! Tudod te egyedül, vedd elő a bilit! 
Hallgatom a zajokat, kiveszi a bilit a fürdőből, beviszi a WC-be (miafrancnak??!) ráül, nyög kicsit, anyavégeztem!!!! Akkor töröld ki, üvöltöm suttogva, jóóóóó, kiabálja vissza, a kicsi még mindig szopik, öt perc telt el.
Hallgatom a zajokat, koppan a WC tető, hangos mint állat, a kicsi még mindig szopik, feláll a WC tetejére, lehúzza, hatalmas üvöltés, betört fejet, ömlő vért vizionálok, a kicsi még mindig szopik. Az üvöltés felerősödik, bőgve szalad be a szobába, krokodilkönnyek, kicsi kicuppan a ciciről, vigyorogva figyeli a síró tesóját, empátiából egyes vazzeg.
Anya, leszakadt a lehúzója, és lehheheheesett mindeeeen! bőgi olyan kétségbeeséssel, mintha a világvégét jelentené be. Jól van, semmi baj, véletlen volt! De leszakaaaadt! Jól van, majd megjavítom, ne sírj! 
Megyek be a WC-be, mint ahová a bomba becsapott, minden a földön, a biliben sok pisi és egy pici kaki között egy elem. Az elektromos légfrissítőből, ami szintén szétesett. Arcomról lefagy a mosoly, WC papírt összetekerek, azzal halászom ki az elemet, mindig elgurul a húgyban, a papír átázik, a manóba!! A szarszag brutális, nem is tudom, hogy jön ki egy ilyen kicsi gyerekből ilyen...
Kézfertőtlenítővel alaposan kezet mosok. 
Kétszer.
A lehúzót visszacsomózom, de a szerkezet is szétjött, nem érem fel, majd az apja megcsinálja, addig nem pisilünk. A kicsi fogzik, taknya-nyála egybefolyik, ahogy magamhöz ölelem, megcsap a hányásszag, iiigen, visszajött egy kicsi a déli barack-babakekszből, kiköpte, belemászott, majd rámkente, most mindketten irtóra büdösek vagyunk. Ma kijutott a váladékokból. 
És még csak hat óra van.

Postpartum II.



Eljön ez ember életében az a pillanat, amikor rájön: nem fog többet szülni. Hogy ez az elsőnél, vagy a tizediknél jön el, mindegy is, a lényeg maga az érzés. 
Mert addig, amíg ez a vége-érzet nincs, a várandósság, szülés, gyereknevelés minden nehézségével és szépségével együtt egy láncra felfűződve, mint a gyöngyök, várja a folytatását. 
Az ember rákap az ízére, nekem a második után határozottan felerősödött az a képességem, hogy élvezzem ezt az egészet, ezt is tanulni kell. 
De igen, eljön a pillanat, amikor ki kell jelenteni: nincs tovább. Persze még ilyenkor is, az ember lelkének legmélyebb zugában egy kis hang halkan súgja: ha becsúszik... de már nem tesz semmit érte.
És akkor elindul egy gyászfolyamat: én, mint kismama, mint szülő nő, nem vagyok többé. Le kell zárnom az életem ezen fejezetét, elengedni mindazt, amivé válik egy nő egy kisbaba kihordásával és világrahozatalával. Már csak mások várandósságánál aszisztálhatok, de az meg kinek kéne?
Mert közvetlenül a szülés után, ha megláttam egy sorstársat nagy pocakkal, a jellegzetes kacsázó járással, azt gondoltam: de jó, hogy én már túl vagyok rajta! Most azt gondolom, de kár, hogy többet nem, még akkor is, ha tisztán emlékszem (nem volt az olyan rég), az utolsó hetek embert próbáló napjaira. Kezem tétován végigsimít a hasamon, hát milyen furcsa, hogy nem mozog odabent senki! Ezt a belső mocorgást, rugdosást, az első tapogatózó kapcsolatfelvételt fogom hiányolni a leginkább.   
És hiányozni fog a mandulaolaj illata, amivel a pocakomat kenegettem, a havi látogatás a dokinál, a mérlegre állás, a pocak-szelfik, vajon mi van a lába között, most azonnal ennem kell, különben elájulok, érzed, most rúg?!
Hiányozni fog a felfokozott figyelem a szeretteim felől, a kedves, bíztató mosolyok ismeretlenektől az utcán, az összevigyorgások más kismamákkal, megint eltelt egy hét, megnézem, most mi fejlődik rajta épp, veszek egy új kismamafelsőt...
Hiányozni fog az a másfajta rezgés, a világ beszűkülése a szülés előtt, a kórházas csomag, az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá válik, itt most már szülni kell, a mély levegővételek, a test bámulatos ereje, ahogy világra hoz egy másik emberi lényt, az első pillanat. 
Az első pillanat, amikor a szemembe néz. 
Az első pillanat, amikor az apja a szemembe néz.
Kórházi napok, csak kettesben, reggeli lázmérés, átvirrasztott éjszakák, tejbelövellés.
Babaillat.
Lüktető kutacs.
Hangos nyeldekelés, szopipárna, a csattanó hang, ahogy a nagy adag visszabukott tej landol a földön, az elnehezülő fej a vállamon, a légzésfigyelő pittyenése, az első mosoly, az első nevetés, az első minden...
Havi mérések, centi, gramm, számon tartott hetek, a görcs a gyomromban a szuri előtt, nagy bőgéskor, amikor végre a karomba zárhatom, majd a csend. 
Hiányozni fognak az összebújások, a bársonyos bőr, pici ujjacskák között a lábközszösz, popsitörlő, D vitamin, fütyikrém, a kötélen száradó parányi bodyk, pürésítés. A gurgulázó kacaj, a gyöngy fogacskák, matató kis kezek, a sok-sok visszaszívott szitkozódás. A mély lélegzetek, a bevágott ajtó, a könnyek. 

Száguld az idő, nem akarom, hogy elfusson mellettem, kényszerítem magam, hogy itt maradjak a jelenben. Hetente egyszer legalább elmondjuk valamelyiknek: nem nőhetsz fel ilyen hamar! Közben persze tudjuk, hogy dehogynem. Így hát elsiratom magamban a nőt, aki egyszer, kétszer, terhes volt.
Van élet a szülés után.


Kéz a bilibe


Az embernek vannak elképzelései, igen. Ábrándozik, eltervez, magában mosolyog, anyának lenni jó dolog, nőnek lenni pláne.
Fogalmad sincs, mire vállalkozol.
Szerencsére.

Elképzeled, hogy milyen szép kismama leszel, egész nap csak a pocakodat fogod csodálni, az emberek elismeréssel vegyes bámulattal mosolyognak rád, átengednek, felállnak, besegítenek.
A valóságban az elején úgy nézel ki, mint aki enyhén meghízott, ismerősök nem mernek rákérdezni, hiába dugod ki. Az igazán szép pocak csak pár hétig tart, utána strandlabdává nő, szétreped, nem látod tőle a lábadat, egyebedet, folyton nekimész az ajtóknak, mert nem tudod felbecsülni mekkora. Sehogy sem kényelmes ülni, feküdni, a pólóidból allul kilóg, fázik. A kisgyerekes anyukák autósüléssel, meg a fiatal nők tuti nem állnak meg neked a zebrán, akkor sem, ha esik az eső.

Elképzeled, hogy milyen szép szülésed lesz, gyengéd, természetes, gyertyafény, halk zene, harmónia. Énekelve-táncolva vajúdsz, a fájások meg se kottyannak, kettő között tréfálkozol az orvossal, aki bámulattól elhomályosult szemmel biztosít róla, hogy még soha ilyen stramm kismamája nem volt, férjed csodálattal vegyes tisztelettel bámul téged, az ősanyát. A baba kicsusszan belőled, a mellkasodra teszik, egymás szemébe néztek, boldogság. A hasad azonnal lapos lesz, a pinaizmaid feszesek, mint tizenévesen, melled  hatalmasra duzzad, ellenben nem lóg. Egy centit sem.
A valóságban az első komolyabb fájásoknál elnémulsz, és csak a fogad között szűrődik ki valami aztakurrvvvaaahétszssbazzz, a környezeteddel minimálisra korlátozod a kommunikációt, esetleg üvöltesz, amikor meg kibújik végre, fel se tudod fogni, hogy vége, túl vagytok rajta.
Közben a dokid joviálisan tréfálkozik a férjeddel, ha lenne erőd, elküldenéd őket a picsába, oda, ahová nagyon nem szeretnéd, ha az ifjú apa odanézne.  - De persze odanéz feszt, sőt, még a doki is felhívja a figyelmét rá, hogy nosza, most bukkan ki a hajas fejbőre... Ha szerencséd van, az apukának nem jut eszébe a nyilvánvaló különbség a saját cerkájának és a baba fejének az átmérője között, a jövőbeni hancúrok zavartalansága miatt, ami pedig a pinaizmaidat illeti... hát óvatosan tüsszents, köhögj az elején. Pláne, ha nem első szülés. 
A melleid hatalmasra duzzadnak, valóban, és ez az áldott állapot el is tart pár hétig, azonban ha oldalra fekszel, folyik belőle a tej, ha eltelt két óra a szoptatások között, folyik belőle a tej, ha lehajolsz, ha nyújtózol, a levegőt veszel, alszol, folyik... a lepedőn sokasodnak a kis kerek foltok, javaslom a kék színűt, azon a leghangsúlyosabb a kontraszt, tapasztalat! És igen, lógnak, a ceruzatesztet csak azért nem csinálod meg, mert tudod, felesleges: jó lesz oda a tolltartó is. És bepállik, leveszed a melltartódat, megcsap a buké, szegény baba, ezt szagolgatja minden szoptatásnál!
A hasad megmarad úgy a félidős méreteknél, csak sokkal puhább, olyan, mint egy vízágy, hullámzik, önálló életet él, a repedések bíborszínben pompáznak, megcsillan rajtuk a lámpafény, hát, nem szép látvány. Majd teszek ellene, gondolod, a megmaradt olajat, krémet már nem kened rá, kedved sincs hozzá.

Elképzeled, ahogy a nagyobbik gyereked meglátogat a kórházban, meghatott pillanatok, odarohan hozzátok, ad neki puszit, és mond valami elragadtatottat-vicceset, amitől mindenki elsírja magát, már ha rágondolsz is, könnyezel, izgatottan várod az első találkozást. Innentől kezdve majd imádja, segít a baba körüli teendőkben, nem féltékeny egy cseppet sem, mindenkinek eldicsekedik, hogy milyen szép kistestvére született. A játékait boldogan átengedi a kicsinek, téged még jobban imád, a viselkedése cseppet sem változik meg az irányodban.
A valóságban bevágtat a kórterembe, vet egy pillantást a babára, majd felfedezi a szoba érdekességeit, esetleg a kistesó által "hozott" ajándékkal játszik. Felszólításra ad neki puszit, de szemmel láthatóan nem érdekli különösen a dolog. Ha apuka gyors, lesz róla kép, különben cseszheted a szép emlékeket...
Hazaérve először csak a sírás zavarja, a közösségbe, ahova jár, gyökér módon viselkedik, mentegetőzöl. Aztán kezdődik az ellenállás, visszababásodik, ringatni kell, türelmes vagy, elmúlik gyorsan, reménykedsz. Múlnak a hónapok, az ellenállás nem csökken, a játékokat azonnal kikapja a kezéből, anyaaaaaaa engem néz, nenézzenengeeeeeeem! Nem tudok aludni a sírása miatt, tedd le, nefoglalkozzveleeee! Naaaaaa, megnyalta a villámekkvinnt, veddeltőleeeee! Naaaaaaaaaaaaaaa!!!
Már nem vagy annyira türelmes. Azért mélyen legbelül, reménykedsz: szereti.

Megfogadod, okosan fogod a kicsit nevelni, tudományosan szoktatod a jó alvásra, így pár hét után átalussza az éjszakát, végre bebizonyítod mindenkinek, hogy képes vagy rá! Este csak leteszed, egyedül álomba szenderül, gyönyörű, tejszaga van, imádod, úri passzióból nézegeted kicsit, aztán kisurransz. Reggel kacagva kel, te kipihenten, frissen, tettrekészen, a lakás csilivili, délre ebéd az asztalon, mindig van frissen mosott ruha.
A valóságban már első éjszaka landol melletted a baba a nagy ágyban, hogy a család többi tagja (legalább) pihenhessen, a kicsi ugyanolyan szar alvó lesz, mint a testvére, pedig bevetetted az összeolvasott trükköket, a szakirodalomnak is a kúúvannya. Este leteszed, másfél óra múlva ébred, mert kiesett az a rohadás cumi, hogy vágott volna hátba egy méretes péklapáttal valaki amikor először odaadtad neki... éjszaka a töksötétben félkábán tapogatózol, és keresed, megpróbálod eltalálni vele a száját, hoppá, ez az orrlika, sebaj! Mire nagy nehezen megtalálod a megfelelő nyílást, már elfordítja a fejét, kezdheted előről. Az elsőhöz képest csak annyi a változás, hogy most már hangosan szitkozódsz, és nincs is lelkiismeret-furdalásod miatta, mindenmindegy már. Vége visszaalszik, te is visszatántorogsz a saját ágyadba, pár perc múlva hallod a babafónon a mocorgást, majd a koppanást, ahogy az a szájbavágottmocskos cumi kisesik a kiságyból. Édes anyanyelvünk legszebb szavai tolulnak a szádra, miközben visszacsattogsz a gyerekszobába, holazaszaaar??! Persze nem találod, hihetetlen, hogy tudja ilyen messzire köpni, semmit se látsz, a baba hangol, majd ordítani kezd, a nagy ébredezik, végre megvan a cumi, a kiságy és a szekrény között résben, helló porcicák! Sterilizálás, ugyan, lenyalod, betuszkolod a szájába, de már késő, felhergelte magát. A hónod alá csapod, kiszáguldasz vele a szobából, hogy legalább a nagy ne élénküljön fel teljesen, nem fogom állandóan a cicit a szájába adni, hogy megnyugodjon, nem a szart nem!! Hajnali három, ez itten üvölt, legyen már csend! Kicsit rázogatni kell a mellbimbódat a szájába, hogy rákapjon, annyira sír, vééégrebazzz. Reggel a tükörben döbbenten bámulod azt a zombit, semmi értelem nincs a tekintetében, fel kéne öltözni, melyik felsőből tudom kilógatni a szoptatáshoz legalább az egyik cicit? 
A mosogatnivaló hegyekben, csak azért állsz neki, hogy kávét tudj főzni magadnak, a szennyestartó fossa ki magából a ruhákat, ma se mostál? Nincs már tiszta alsógatyám. Ebédre túróstészta, negyed óra alatt megvan, ha túltolod a kulináriát, akkor pirítasz hozzá szalonnát is. A gyerek napközben félórákat alszik, semmit se tudsz csinálni tőle, gyönyörű, tejszaga van, imádod.

Ne keseredj el: lesz ez még így se. Ez a te családod, ez a valóság. Nem cserélnéd el semmi pénzért, kicsit szopórolleres most, dehát megéri, nemigaz?
Nemigaz?





Fel/nőni



Nem is tudom, mikor történt.
Vagy ez még mindig egy folyamat?
Nem, azt hiszem mégsem, tényleg felnőttem. Más, amilyennek képzeltem, dehát tiniként az ember határtalan szabadságról álmodik (és feneketlen pénztárcáról, ami mindezt finanszírozza).
Tiniként az ember nem is gondol bele, hogy mi lesz majd. Az idő és a tér beszűkül az akkor és most-ra, és lehet, hogy ez jobb is így, a jövő, bárhány éves is az ember, tökre bizonytalan.
Igen, felnőttem.
Nő vagyok.
Anya. Feleség-féleség.
Buta, okos, hülye picsa, tudálékos, bölcs.
Milyennek látsz?
Olyan vagyok.
De ha veszély éri a családom, harcos vagyok.
A fiaimért ölni tudnék. Az emberemért is.
Veszélyes vagyok, de utálok veszekedni, békére törekszem, kívül-belül. Néha sikerül is.
Fehér vagyok, európai. Magyar.
Nővére vagyok meg nem születhetett testvéremnek, anyám lánya, unoka.
Rokonaim nagy része már a csillagokban, gyökerét vesztett fa vagyok, aki újakat növeszt, minden áron.
Felelős vagyok.
Felelősséggel tartozom.
Példa vagyok, jó-rossz.
Türelmes vagyok, és a fiaimmal sokszor türelmetlen, szégyenkezem miatta, a nagyobbik visszateszi a boltban a játékot, büszke vagyok.
És férfi is vagyok, énem egy része elhagyta a nemi szerepeket, és szexusom is van, és szeretkezem,  szemem lehunyom közben, gyönyörömet keresem.
Hiszem, hogy egyenrangú vagyok, nem jár kevesebb fizetés azért, mert nőnek születtem. Hiszem, hogy helyt tudok állni, lényem egy része tiltakozik, ha egy beszélgetésből kirekesztenek, mert nő vagyok, de nem szólok. Miért nem?
Ha az erdőt járom, gondolatban fejet hajtok, alázattal, áldom a napsütést, tenyerem felörül, ha puha cicaszőr simul alá, ujjaimon ott a sok főzés nyoma. A derekamon, a fenekemen is.
Bőrömön az elmúlt évek absztrakt mintát rajzoltak, a folyamat irreverzibilis, nem küzdök ellene, de néha elszomorodom. Lelkem egy zugában dédelgetem a jónő-képet, de tudom, sose leszek olyan már.
MILF se leszek.
Idegen férfiak egyre kevésbé fognak megkívánni, jó ez így?
Jó napokon nem hiszem el a médiából áradó szépségideált. Rossz napokon utálkozva nézek a tükörbe, csippentem össze a hájat a hasamon, bámulom a fekete karikákat a szemem alatt. 
Jajjdeszépvagyanya, mondja a fiam, amikor meglát sminkben, ritka dolog, elismerem. De így legalább feltűnik, a legjobb mékáp úgyis a naplemente arany fénye az arcomon. 
A boltban a termékleírást böngészem, visszateszem a sok E-seket, hozzáadott cukrosokat, fűszerpolcomon nem férnek el már a jelentkezők, de egy se kész keverék. Néha kenyeret is sütök. Kész keverékből.  
Ha a kicsi éjszaka harmadszor kel három órán belül, bazmegelek magamban, de igyekszem a matróz-módit visszaszorítani. Kár, hogy édes anyanyelvünk ennyi gyöngyszemet tartalmaz, a lehetőségek tárháza szinte végtelen, szeretem a változatosságot. Ha a tusfürdő elfogy, másfélét veszek. Ha teregetek, igyekszem a ruha és a csipesz színét összetársítani, ha főzök, iszonyú kuplerájt hagyok magam körül, de a tányérban az étel nagyon finom. Szeretem, ha tiszta a lakás, még akkor is, ha ez nagyon ritkán történik meg, és nem is tartós, mert jön a négyéves, akit zavar a rend, és intézkedik. Hihetetlen eleganciával hajítja félre a dolgokat, magamra ismerek benne.
A világ egyik legjobb érzése a frissen mosott, illatos ágyneműbe feküdni. Szerintem.
A testszagot a legkisebb mennyiségben is kiszagolom.
Utálom.
Magamon a citrusos, friss illatokat szeretem, de nem használok parfümöt, mert a kicsi mindig körbenyal. Eau de Baba.
Ha nevetek, kivillannak a csámpás fogaim, már nem zavar. Talán annyira nem is vészes. Talán elfogadom magam így.

Más vagyok. Mások másmilyenek, elnézem nekik.
És ez így jó.




Sleepless nights



I belive in the good things coming

A mai az egyike azoknak a napoknak. 
Amikor minden nehéz, a valóság, mint egy széttöredezett tükördarab, ha innen nézem, ilyen, ha onnan...
A hónapok óta tartó alvásmegvonás a szülés utáni high ellenére kezd megtörni, a testem már nem mindig engedelmeskedik az akaratomnak, kezem ökölbe szorul, ki simogatja ki lazára? Ólmos a fáradtság a szememen, semmit sem tudok már. Ugyanaz a kör kezdődik, ugyanaz a keseredő nyál a szám sarkában, az enyém hat hetes kora óta... Az enyém nem.
Már nem remélek.
De néha, az éj sötétjében, karomban ringatva a Kellemlényt, azt zsolozsmázom magamban: egyszerabüdöskurvarohadtmocsokszájbabaszottéletbe nem lehet egy jól alvó kölkem??
Csalódott vagyok, mert nem tudom egyedül a kettőt altatni, már megint megbuktam, mint anya?
Már megint ezzel a szarral jövök magamnak?

Összetört szív, ami valójában fájdalommentes.

Mert közben szeretek. Nagyon. A kis pinty-hangokat, amiket kiad, a bársonyos, tejszagú bőrét, a kukorékolást, amikor valami tetszik neki, és amikor hajnalban arra ébredek, hogy négykézláb lovacskázik mellettem, nevetés kaparássza a torkomat, közben persze azt is gondolom, hogy anyád. 
A nagy nyálszagú pofazacskóját, folyton matató, simogató kezét, gyönyörű szemeit, kacagását, a kamugépet, ami folyik belőle, az ölelését. 

Hiszek a jó dolgok eljövetelében.

Ezeket a "nehéz" gyerekeket én valamiért kaptam. Valamit őt tanítanak nekem, valamit én nekik, nem vagyok senkinek a mestere. Tanítvány vagyok.
Ezeket a drága pillanatokat, mint a fösvény kisgyerek az üveggolyókat, gyűjtögetem a szívemben, elraktározom arra az időre, amikor már nem én leszek az az ölelő meleg, ahová kívánkoznak, ha szalicilt teszek rá, tovább megmarad??
Hibázok, még mindig. Az életem egy része a virtuális valóságban zajlik, talán nem kéne ennyit. Egyetlen lájk, megosztás sem érhet fel egy gurgulázó babakacajjal, az életem nem mehet el mellettem bejegyzések és felöltött fotók formájában. Senki nem tapint, szagol, érez helyettem, duplaklikk, dupla puszi... Nem mindegy. 
Taníts meg élni.
Még csak sejtem a lényeget.
Mire rájövök teljesen, a testem már valószínűleg nem vesz részt a mókázásban.

De a fiam, ha rám néz, mindig mosolyog. Szeret. Pedig csak 5 hónapos, régóta akart ő már minket.
Most sikerült, így együtt vagyunk egy darabig. Csak remélem, hogy elég sokáig.
Hány kiló levágott köröm az aprócska, kapálózó ujjakról?
Pille súlya a vállamon, mindig érezni fogom.

Hiszek a jó dolgokban.



Double trouble



Mostanra értem meg az anyaságra. 
Az elsőnél, bár nagyon akartam, és nagyon szerettem, több volt az erőlködés a kelleténél. A felesleges félelem, bűntudat, szorongás, csupa negás dolog. Végigrohantunk a fiammal a csecsemő-, majd a totyogós koron, csak kapkodtam a fejem, mire magamhoz tértem, ovis lett, és folyamatban a második. 
Akkor azért gyakran eszembe jutott, milyen lesz a kettővel. Nem felejtettem el az elmúlt négy év lázálomszerű időszakait, tudtam, hogy nehéz lesz. De ezt a babát még jobban akartam az elsőnél, még úgy is, hogy tudtam, (nagyjából) mire vállalkozok, de bíztam benne, hogy menni fog. Hogy lesz elég türelmem, hogy tudom őket okosan szeretni. 
Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen könnyű lesz.
Ez a fiúcska ide, hozzánk megérkezett. Reggel felébred, és mosolyog. Ha meglátja a családját, mosolyog. Idegenekre is. Kiegyensúlyozott, derűs, vidám, ajándék gyerek.
Rajongok érte.
Amikor nehéz, akkor is jó, nagyon jó, mert emlékeztetem magam, hogy túl gyorsan fog ez elmúlni, és nemsokára fájdalmas nosztalgiával gondolok majd vissza például a szoptatós időszakra, amikor 2 óránál több szabadidőm nem nagyon volt. Hogy vannak anyukák, akik soha nem ölelhették magukhoz a babájukat, akiknek soha nem sikerült megfoganni, akiknek beteg gyerekeik vannak.
Hogy milyen szerencsés vagyok, hogy itt van, és egészséges, hogy van fedél a fejünk felett, étel a tányérunkon, tiszta víz a poharunkban. Tudom, hogy ez sokaknak nem magától értetődő. 
És hálás vagyok mindezért. Nagyon.
Anyámra gondolok, és arra, vajon milyen lehet a lányát anyaként látni, figyelni, ahogyan az unokát szoptatja, hogy ez a kör milyen gyorsan körbeért, száguldanak az évek. Hol van az én nagyfiam bababőr-puhasága? Pille súlya a karomon, a tétova, első szavak, a selymes, göndör babfürtök a fején? 
Lassan akkora lesz, mint én, önálló, szuverén lény. Akaratos.
Nem tudom, mit érez a testvérével kapcsolatban, nem teszem számára kötelezővé, hogy szeresse, hagyom, hogy magától fedezze fel az összetartozásukat. Néha már vannak jelek, hogy magáénak érzi az öccsét, de azért féltékeny is, nagyon.
Volt itt már minden, a szándékolatlanul, de azért az öcsike irányába elhajított fékilós fa játékon át a kakilni kell a szopi közbenig. Eddig vettem az akadályokat, a játékot milliméterrel a gyerek arcától kaptam el visszakézből (még így is nagyon megijedt mind a kettő), és üvölteni se üvöltöttem vele utána, a  szoptatás közbe pedig hárman szívtuk be a fotel és a kiságy közé beékelt biliből áradó aromát. Szerencsére a fenekét ki tudja már törölni egyedül. 
Többnyire nevetek ezeken, harcolok a bűntudat-szörny ellen, nem hagyom, hogy leteperjen, tudom, hogy meg kell osztanom az időmet és a figyelmemet kettejük között. 
Ezért olyanok vagyunk a kicsivel, mint a titkos szeretők, délelőtt, amíg a nagy oviban van, mondom el neki százezredszer, hogy imádlak, csattan a pofazacskóján a sokadik puszi, délután pedig politikailag korrekt foglalkoztatás van, mindkettővel. A nagynak udvarolok, amennyit csak tudok, ha elkezd dumálni, igyekszem mindig rá figyelni, mert borzasztóan idegesít, amikor azt látom, hogy egy kisgyerek egyre növekvő hangerővel próbálja a szülei figyelmét felhívni a mondandójára. Akarom, hogy tudja, számít, amit mondani akar. Számít, hogy itt van. 
Adok neki időt, hogy megeméssze ezt az új helyzetet, hogy begyógyuljon a kis lelkén az a seb, amit az egyeduralkodói státusz elvesztése okozott. 
Néha mondja, hogy "nefoglakozzvele", néha meg ilyen beszélgetések szűrődnek ki a fürdőszobából este: "Apa, én reggel megzabálom a Vincét. A pofikáját, meg a popóját is megzabálom, olyan finom, nyam-nyam" magyarázza lelkesen, hallom ahogy vigyorog közben, olyan kópésan. 
És hát gyönyörűek, mind a ketten, valószínűtlenül kék szeműek, hosszú szempillájúak, szőkék, jaj a lányoknak!
És nem alszanak. 
A kicsi nap közben percre pontosan fél órákat szundít, éjszaka három óránként kel, néha gyakrabban, néha hisztisen, ilyenkor magam mellé veszem az ágyba, és fogom a kezét, ez még mindig megnyugtatja. Reggelre én úgy ébredek, mint akin átment az úthenger, mindenem fáj. A nagy pedig a beépített szenzoroknak köszönhetően mindig megérzi, ha egyedül marad az ágyban, mondjuk mert a szülei váltanának pár szót egymással négyszemközt (anya, ne beszélgess!) este, és ilyenkor végtelen kétségbeeséssel tudja sírni, hogy "anya, engem itthagyott az apa!" És ebben az "itthagyott"-ban annyi sérelem és méltatlankodás van, mintha legalább a másik kontinensre vándoroltunk volna ki nélküle, nem a másik szobába. 
Aztán vannak olyan reggelek, amikor mind a négyen a nagy ágyban fekszünk, mindenki össze-vissza   beszél, és összebújás van és kacagás, meg sok-sok puszi és szeretet.
Ilyenkor az akksik feltöltődnek, képes vagyok nekiugrani még egy napnak, felcipelni a harmadikra az egyre nehezebb babakocsit a lakójával egyetemben, főzni, néha takarítani is, rendet rakni a nagy után, ami úgyis csak addig tart, amíg haza nem ér. 
Aztán letelik a fél óra, a napsugár-gyerek felébred, jól összeköpköd bagolyköpettel, átöltözök, átöltöztetem, leteszem, felveszem, beszívom a babaillatát, szoptatok, altatok, légzésfigyelő be, rágcsa, csörgő, popsitörlő. 
Ha korábban kezdtem volna, tuti lenne még egy harmadik.



Az anyákról


Mikor válsz anyává?
Amikor megszülsz? Vagy korábban, amikor még csak a gondolat fogan meg benned? Esetleg később, a második (harmadik, sokadik) gyerek után?
Talán mindegy is.
A határok egyénenként eltérőek, megharapta a cicimet, többet nem szoptatok, három éves, hát kell még neki az a tej, mindenki máshogy adja oda magát. De odaadja, ez elkerülhetetlen. Van, aki régóta erre vágyott, van, aki nem is tudta, hogy szeretné, van, akinek sosem adatik meg. Van, aki csak a lelkében édesanya. De ez összeköt minket, nőket. Össze kéne, hogy kössön. Nem kéne ítélkezni a másik felett, beleszólni, ráerőltetni másra a véleményünket, megszólni más gyerekét. Ezen az utazáson egyek vagyunk, ki könnyedebben, ki nehezebben veszi az akadályokat, van, aki megoldja egyedül, van aki segítségre szorul. Van, akinek könnyű gyerek jutott, van akinek többemberes. Jó esetben megtapasztalhatja mindkettőt.

Mert mi anyák, tele vagyunk repedésekkel, ahol állítólag a fénynek kellene bejönnie, de ezek a szemmel nem látható sérülések olyan sebezhetővé tesznek, hogy gyakran - mások számára érthetetlenül - kerülünk a padlóra.  Mert folyamatosan monitorozzuk magunkat, a gyerekünket, másokat. És persze a legelképesztőbb, legabszurdabb gondolatok jutnak eszünkbe ilyenkor, melyek egyébként köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. A kezdeti túltermelés után beáll a normális tejhozam: hát biztos elfogy a tejem, nem fogok tudni szoptatni, atyaég! Más gyereke 5 hetes kora óta átalussza az éjszakát: hát én ezt nagyon elrontottam, soha nem fog tudni egyedül aludni, fáj a feje, jaj, csak nehogy daganat legyen, rákiabálok az utcán, most tuti azt hiszik, hogy verem, rajtam maradt pár kiló: a férjem le fog lépni egy csinos, szőke kolléganővel (még akkor is, ha egyébként csak férfi munkatársai vannak). Valami furcsa, kiszolgáltatott lénnyé válunk ilyenkor, a bőrünk csak jelképesen van, minden áthatol a védelmi vonalunkon, minden elbizonytalanít. 
Nem, nem tudjuk, hogy ez butaság. Nem, nem tudjuk, hogy jó anyák vagyunk-e. Ha minden nap elmondanák nekünk, hogy igen, akkor sem biztos, hogy elhinnénk. Mert ezt a feladatot csak legjobban lehet csinálni, legjobban akarjuk csinálni. Hiába tudjuk, hogy nem lehet, a gyerekünknek csak a tökéletes lehet elég jó.
Mert ez az egyetlen igazán fontos kérdés, amit egy nő önmagának feltesz: jó anya vagyok?
Jól csinálom?
Mintha mindent csak nekünk kellene, lehetne jól csinálni.
Ezért is van az, hogy egy esés, sérülés esetén ki kell kapni a gyereket az apa, nagymama, akárki kezéből. Nem azért, mert náluk nem nyugodna meg a gyerek, mert de, de az igazi enyhülést akkor is csak az anya adhat, gondoljuk mi. De ez az enyhülés talán nem is a gyereké, hanem a sajátunk, hiszen minden egyes ilyen sírás már-már fizikai fájdalmat okoz, valahol középen, a szívünk és a gyomrunk között, ami arra késztet minket, hogy odarohanjunk a kicsihez, és átöleljük, oltalmazón. A fülünk pontosan rááll erre, tudjuk már, melyik az a bőgés, ami a nagy bajt jelzi, halkan kezdődik, felerősödik aztán, majd néma szüneteket tartva, amikor annyira sír a gyerek, hogy hangot se tud kiadni. Ilyenkor, talán valami belső kémiai reakció is lehet, mint egy katapult, úgy lökődik a testünk a megfelelő irányba. Gyomrunk összerándul, vajon mi vár bennünket, ha vérzik is, az iszonyú, erősnek kell lenni, nem pánikolni, közben kideríteni, mennyire súlyos a baj, ó bárcsak az anyai érintés rendbehozhatna mindent! Mert olyan hamar elmúlik az az idő, amikor a testünk még valódi enyhülést adhat, amikor elég csak felemelni, megszoptatni, átmelegíteni! A lélek fájdalmát nem lehet ilyen könnyen gyógyítani, a többi gyereket, felnőttet, a hozzájuk való viszonyát már nem tudjuk rendbehozni helyette a legtöbb esetben. Pedig mindenünk odaadnánk érte, hogy ő boldog legyen.
És amikor végre elalszik a karjaink között, és letehetnénk, de helyette a túlcsorduló szeretettől könnyes szemmel bámuljuk, nem tudunk betelni vele, tökéletesnek, gyönyörűnek látjuk, beszívjuk az illatát, tenyerünk boldogan simít végig a bársonyos bőrén, bárcsak sohase múlna el ez a pillanat! Bárcsak megőrizhetnénk az emlékezetünkben örökké, pontosan úgy, ahogy volt!

De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mi anyák, be kell, hogy valljuk, sokszor számoljuk vissza a perceket, amíg az apa haza nem ér. Mert kettesben még a legborzasztóbb hiszti, a negyven fokos láz, hányás, nemalvás, nemevés is elviselhetőbb, mint egyedül ezek enyhébb változata. Ezért is leszünk hisztisek, amikor késnek, nem a megadott időintervallumban érnek haza (ötre otthon leszek), mert az energiatartalékainkat pontosan addig osztjuk be, amíg az erősítés várható.  Mert egy órás késés "odakint" pár pillanat csupán, ám idebent, a gyerekkel/gyerekekkel egy örökkévalóságnak tűnik.
És néha szorongunk, igen. Mert nehéz, a legnehezebb feladat, amit valaha elénk rakott az élet, nincs szabadnap, hétvége, a tagság örökös. Pontgyűjtő akció sincsen, pedig pontozunk, gondolatban. Önmagunkat. Na, ma a nap végére rend is lett, főztem is, a gyerekkel sem veszem össze, adok magamnak 5 jóanyaság-pontot. Ott maradt a mosogatnivaló? -2 pont. Elfelejtettem a D-vitamint? -10.
Bonyolult rendszer ez, el is vesztjük a fonalat elég hamar, akkor most jó anya voltam?
Mindez miért?
Mert ott, valamikor, az a kis sejtecske, embrió, magzat... ő a miénk. Teljesen. Negyvenésvesen is a mi gyerekünk lesz, akkor is, ha rossz, akkor is, ha szégyenkezünk miatta, mert olyat csinált. Ránézünk, és tudjuk. Az anyai megérzés, utálni fogja kamaszként, az tuti. Talán a születéskor, talán már korábban, elkezdünk együtt rezegni, és jó esetben, ez a közös rezgésszám megmarad, a viták, veszekedések ellenére is. Mert a kapcsolat köztünk erősebb, időtlenebb a felszínen futó dolgoknál, ősidők óta ugyanazzal a mozdulattal öleljük magunkhoz őket. Persze azóta változott a világ, de a méregdrága, csilivili ringatós szék sem tudja pótolni az anyai kar ritmusát, melegét. Ott a legjobb.
Még mindig.

Szóval, ezt az anyákhoz. Azokhoz, akiknek magától megy, és azokhoz, akik küzdenek. Akik a zuhany alatt gömbölyödnek össze zokogva, mert átcsaptak a fejük felett a hullámok. Akik hajnalban nesztelenül botorkálnak a kiságy fele, akik kendőbe kötnek, pürésítenek, üvegest melegítenek, túlöltöztetnek, földre letesznek. Akik szabadon engednek, akik féltenek, akik kórházi ágyak előtt kuporognak üres fejjel, az angyalok mamáinak. Akik évekig harcoltak, mégsem sikerült. Akik soha nem adják fel, akik örökbe fogadtak, akik lemondtak róluk, akik nem akarták, mégis megtartják. A vajúdó nőknek, akik erősebbek, mint hitték, akik feladják félúton, akiknek túl korán kellett itthagyni a gyerekeiket.
Neked, ott a tükör előtt. A mosogató előtt. A tanári előtt, gyomrodban kővel. Az orvosra várva, a tanácsadásra várva, a bíróság előtt.
Nekem.
Ha úgy érzed: nem megy tovább- ne add fel. Holnap egy új nap kezdődik, és te felkelsz, és csinálod.
És menni fog.
Te, egyedül, önmagadban, elég vagy.

Hisz anya vagy.


Az apákról


Volt egyszer, nem is olyan rég, egy napfényes délután, valahol a hegyek között. Meg egy fiú és egy lány, kézenfogva, sokadszor már. De akkor fehér ruhában, öltönyben, hat gyűrűvel, három-három mindkettőjüknek. Németül az igen. 
Ki hitte volna, gondolja hősnőnk, hogy hat évvel később, két fővel lesz gazdagabb az  a kis család. Igen, tisztán emlékszik a napra, meg másokra is, mégegyszer a napfény, ezúttal az autó szélvédőjén, útban a Fertő-tó felé, szerintem mégiscsak jó volna harminc éves koromig szülni, mondja, döbbent a csend. Erre az ifjú férj igazán nem számított. Egy hónap múlva már meg is fogant az első kiscsávó. 
A szüléskor, a labdán összeölelkezve, aztán az újsületű apuka szipogva mentegetőzik a dokinak a fényképezőgép párás keresője mögött, a doki nevet. Utólag bevallotta, hogy már akkor tudott volna  üvöltve bőgni, amikor a burkot repesztették. Pár héttel később, csípőszűrés, ultrahang, egy vese. Nem lesz semmi baj. Este fürdetés, az a pici baba néz, néz az időtlen, kristálytiszta tekintetével az apja szemébe, ő pedig zokogni kezd, megállíthatatlanul, egyik kezével fogja a gyerek fejét a nyakánál, másikkal a könnyeit törölgeti, szégyenlősen. Úgy látszik, az aggódás az anyák reszortja, pedig nem.

Csak az apáktól, sok minden mellett, a viselkedősséget is elvárják, pedig hősnőnk biztosan tudja, hogy még jobban belészeretett amiatt a sírás miatt az emberébe. Meg egy másik miatt, négy évvel később, amikor a másodszülöttet tartotta a karjaiban, és bámult ugyanúgy az időtlen tekintetbe, és folytak a könnyei. Szívesen megkérdezné, mit érzett akkor, de még nem jutott el odáig, hiába, két gyerek mellett nem mindig van idő a kvaliti tájmra férj és feleség között. 
Hősnőnk utálja, ha anyának szólítják, egyrészt az individualista picsa erős még benne, nem akar csupán az anyaságban feloldódni, másrészt úgy gondolja, nem jó, ha a szerepek összecserélődnek. Az ember lánya jó esetben nem anyja a férjének. Csak néha. Ha mondjuk beteg. És haldoklik. A nátha veszélyes dolog ám, jajcsaksohanelegyenigazánbeteg. De ha kell, összekapja magát, erősnek mutatkozik, lefog, csitít, csak a szemük villan össze, abban benne van a félelem. De azt a kicsike nem láthatja. 
Mert alapvetően senki sem kérdezi, hogy mit csinál az apa, amikor elmegy otthonról. Mármint abban az értelemben, hogy belül mi történik, maradna otthon szívesebben, búja össze a kicsikkel a jó meleg takaró alatt, ülne le időben enni, nem csak este, játszana a vonatokkal? Hiszen teljesítenie kell, eltartani a családot, számlákat feladni, határidőket fejben tartani, vajon volt ideje ma inni? És holnap?
Bár az anyukák sokat panaszkodnak, egésznapegyedülvagyok, hónapokótanemmentemsehova, de nem biztos, hogy elmenni mindig olyan jó. 
Mert az anyák, tudja ezt jól hősnőnk, ott vannak. Ott lehetnek a fontos pillanatoknál, a felállásnál, fogacskáknál, őrájuk vetül az első szerelmetes mosoly, övék az első szó, anya gyere! És ez nagy kincs, nagyon nagy, amit este nem lehet csak úgy elmesélni, átélni kell. Az apáknak erre a hétvége, a közös utazások maradnak, foglalkozz vele! De még nem tudok vele mit kezdeni, majd ha beszél. Dehát nem is ők hordták a szívük alatt kilenc hónapig. A magazinokban sincs szó az apává válásról, a szereptudatosságról, a folyamatról, amikor a férfiből apa lesz. Ha lesz. De el van várva, hogy legyen.
Hősnőnk igyekszik nem elvárni, követelni meg pláne nem, bár azért örülne, ha néha egy kis elismeréshez jutna. Például, amikor elmosogat, meg még rendet is rak, szemei előtt a páratelt szemű apa lebeg, aki térden állva, tűzijátékkal köszöni meg ezt a nem mindennapi cselekedetet.  
A hangsúlyok eltolódtak. 
De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy hősnőnk hálás, nagyon hálás, mert tudja azt is, hogy nem mindenki akar hazamenni, nem mindenki ilyen türelmes a hosszú kényszerű cölibátus miatt, ami a várandóssággal jár, nem mindenki mer odanézni a kitolásnál és nem megundorodni. Nem mindenkit kovácsolnak össze a hús prózai jelenetei, nem mindenki előtt lehet nem szégyenkezni, nem mindenkit lehet ennyire szeretni.
Nem mindenki tudja ezt az apaság izét jól csinálni.


Szóval, ezt az apákhoz. Azokhoz, akik hazaérnek minden este a fürdetésre, azokhoz, akik nem, mert sokáig dolgoznak, távol vannak, az apákhoz, akik harcolnak a gyerekeikért, láthatásért, szeretetért, akik soha nem tarthatták karjaik között a gyermeküket. Akik átölelnek, akik felcipelnek, megvédenek, fütyit felhúzni tanítanak, akik már nem lehetnek közöttünk. Az apákhoz, akik félreállnak, ha anya kell, akik ügyetlen ujjakkal gombolnak be kapcsokat, fintorogva törölgetnek kakás fenekeket, akik egyedül maradtak, és megoldják. Az apákhoz.
Szuperek vagytok.
Jó, hogy vagytok.
Jó, hogy vagy.


2.0.1.5.


A fiam négy éves lett. Az egyik. Te jó ég, hiszen kétgyerekes anya lettem!
Az elmúlt évben.

Az, amelyik a gyerekcsinálás jegyében indult, és a gyerekek nevelésének jegyében végződött. A kettő között, hídként feszül az a sok minden, amit megtanultam, tapasztaltam.
Igen, jöjjön hát az immár hagyományosnak mondható lista a tananyagról:

  • Hiába négyéves, az egyik papucs akkor is nyomtalanul szívódik fel a lakásban, a másik a lábán, bicegve jár, nagyot esik, bőg, köszi. Ha fürdésből jön ki, akkor viszont egyiket sem találom, mezítláb csattog a hideg kövön.
  • Szobatisztaság, juhéjj! Csahogy nem ér rá arra a pár másodpercre, amíg pisil, forgolódik, persze a cerkájába kapaszkodva, jut a pisiből mindenhova, csempére, WC-kefére, popsitörlőre...
  • Ja, ha már itt tartunk, nem cerka az, az apjával petrencés rúdnak hívjuk, feláll reggel, szegény lányok! Büszkén markolja meg, na, van is mire annak lenni, ez méretarányos marad??! Húha, mi lesz itt a kamaszkorban!
  • Végre rendesen beszél, megmondja, mi a baja. Bárcsak néha csöndbe maradna! Főleg, ha üvölt.
  • Dackorszak, ja. Mit szépítsük: az erősebb kutya baszik.
  • A várandósság csudálatos, de minél öregebb az ember, annál megterhelőbb. Bár nálam nem ketyegett, mégis csak van valami ebben a fránya biológiai órában.
  • Végre itt a második, a ledurvább a váltás a kettő között. Jön a négykilós szopi-böfi-pelenka-altatás, aztán hopp, az ölembe ugrik a 17 kilós, többmintegyméteres, fossa a szót, lelóg rólam, mikor lett ez a kölök ekkora??!
  • Minél nagyobb a gyerek, annál jobban beszivárog a külvilág az életünkbe. Ovis társak, másoknál a tévé, hiába nem szeretném, olyan dolgokat is átvesz, amit itthon, magától nem. Kivonulni a társadalomból nem lehet (pedig néha jó lenne). Viszont egyre inkább elgondolkodok azon, hogy nem lehetne-e az életünket valami alternatívabb irányba terelni. 
  • A nagy végre oviban, a kicsi elaludt, ha én is ledőlök: mire elaludnék, ő felkel. Ha nem próbálkozom meg az alvással, tuti három óráig fel sem ébred, mozdulatlanul durmol, mint a kisangyal. 
  • Szoptatni tényleg jó dolog. Mondjuk ezt előtte is tudtam, de azt nem, hogy jé, le lehet cuppantani negyed óra múlva, amikor már csak cumizik meg szunyókál, istenem, a Sománál egy órákat görnyedtem fölötte, várva, hogy kiköpje magától.
  • A cumi nem ördögtől való dolog. Néha hasznos is lehet, márha hajlandó a baba bevenni.  
  • Idegen nyelven, ismeretlen helyre, vagy hivatalba telefonálni nem is olyan félelmetes dolog. Talán, így 33 -34 éves koromra leszámolok az egyik fő parámmal...
  • 16 év után is lehet a másiknak meglepetést okozni, lehet jókat beszélgetni, nevetni. Szeretni.


És végül, jótanácsok elsőgyerekes kismamáknak, amiket csak most tudtam magamnak megfogalmazni a másodikkal:

  • Te csinálod jól. Te vagy az anyja, te érzed, hogy mi kell neki. Ha hibázol is, nem számít, hisz nagyon szereted. Fel fog nőni.
  • Nem érdekeljen, mások hogy nevelik, mások gyereke milyen. Ne hasonlítgasd, nagyon ártalmas! A legbezzegebb anya is ráüvölt néha a négy fal között a sajátjára, ő is bőg, ha nem látják, az ő gyereke is hisztizik.
  • Ne legyenek elvárásaid, szabályaid. Csak rosszul fogod érezni magad miattuk. Inkább állíts fel laza jelzőkarókat, és ne bánd, na mégsem arra vezet az utatok, a gyereknevelés folyamatos alkalmazkodás. Egymáshoz, a körülményekhez.
  • Rendben van, ha néha eleged van, ha utálod. Ha leraknád kicsit. Ne legyen lelkiismeret-furdalásod miatta, mindenki érez így néha, csak nem illik róla beszélni. Az imádat és a harag a gyerek felé simán megvan együtt benned, attól még a szeretet a lényeg.
  • Kérj segítséget. Ne hidd, hogy csak te tudod ellátni, senki sem várja el tőled, hogy 0/24-ben maximális készenlétben állj, hogy mindig a maximumot hozd. A babának egy kipihent, nyugodt anyára van szüksége, ezért ha csak egy órára, de el tudsz menni, az se baj, ha csak a fürdőkádig, menj! 
  • Amint a baba elalszik, rongyolj el az ágyig, és feküdj le te is! A házimunka várhat, fél óra is aranyat ér, ha kezdődik az éjszakai műszak.
  • Ne aggódd túl. A babák hihetetlenül ellenálló, rugalmas kis lények, alkalmazkodnak sok mindenhez. Persze sebezhetőek, vigyázni kell rájuk, de nem steril szobában kell őket tartani. 
  • Az anyaság folyamatos önfeláldozás, de húzz egy határt, ne tűnj el teljesen, maradj meg önmagadnak! Merj néha önző lenni, a kegyensúlyozottság egy csomó problémától megóv, senkinek sem jó, ha idegbeteg vagy.
  • Élvezd! Bár ez hülyén hangzik elsőre, de nem biztos, hogy az dominál majd a kezdeti időszakban, hogy milyen jó, hogy ilyen pici, hogy ennyire rád van utalva, hogy ilyen sokat kell gondoskodni róla... Ez az időszak hamar, túl hamar elmúlik, babából kisgyerek lesz, élj a jelenben, örülj, hogy itt és most ennyi feladat van! Évek múlva picit sajgó szívvel, nosztalogva fogsz visszagondolni erre.
  • Beszélj hozzá, nevess sokat! Nincs túl sok puszi, túl sok gyömöszke, túl sok szeretés. Az a dolgod.












Üzemeltető: Blogger.