Hat hét telt el a szülés óta.
Plusz 14,5 kg-ból 2 maradt. A csíkok a hasamon halványulnak, a ragasztási vonal, a linea nigra még mindig látszik, a gátsebem szépen begyógyult - mivel gátmetszés nem, csak repedés volt, így ez sokkal hamarabb lezajlott. Már tudok bugyi nélkül aludni, ami azért is örvendetes, mert utálom a betéteket. A szoptatással szerencsére ezúttal sincsenek gondok, már nem is fájdalmas, viszont továbbra is felemás a hozam: a bal mellemben nincs annyi tejmirigy, így abból alapvetően jóval kevesebb tej jön. Ez a babát egyáltalán nem zavarja, hisz a másikból jut elég, ellenben az esztétikámat igen: erősen felemás vagyok.
És hát igen, pár nappal ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy beléptem egy próbafülkébe... Mert hát hol is vannak a problémás pontjaim? A tükör előtt!
Biztos vagyok benne, hogy a ruhaüzletek megtervezésekor a már emlegetett ördög is részt vett: hogyan keseríthetnénk meg a nők életét még jobban? Hát persze! Csináljuk a próbafülkét olyanra, hogy minden hibát, egyenletlenséget megmutassanak, erős fény, felülről, sok tükör, minden irányból, hogy láthassák az összes kis hupnit a seggükön...
Bámultam magam a tükörben, brutál, csupa puha, elfolyós hájacska, narancsbőr, stria, felemás, lógó mellek, karikás szemek, hajjajjj! Egy ilyen szituban a legfeministább, önbizalommal teli csaj is összeomlana kicsit, és rohanna ész nélkül fitnesz-bérletet, fogyasztótablettát, csodakrémet venni. Én ezt nem tettem, de azért nem vigasztalt a gondolat, hogy az őskorban bombanő lennék. Helló Willendorfi Vénusz!
Hát ez van, sportolni kell, nincs mese. Vannak dolgok, amik meg megmaradnak, emlékül a terhességeknek, lehet sírni miattuk, de lehet úgy is felfogni, hogy ezek a kitüntetések, hogy két gyönyörű gyermeket hordtam ki ebben a testben. Ami nyomokat hagyott rajta, de ez jól van így. Semmi sem lesz már olyan, mint rég.
Szerencsére.
Azért van napos oldal is: a hajam erős, fényes és csillogó, a körmeim kemények, és hosszabbra nőnek, mint valaha, és a ragyaszóródás is elkerül, a bőröm szép sima. A kezem is egyre kevéssé zsibbad, a jegygyűrűt is tudom már hordani, a csípőm se fáj már, jól alszom éjszaka. Mármint a szoptatások között, azonnal vissza tudok aludni, nem lesegetek órahosszat még. Néha három órát is alhatok egybe! Nincs okom panaszra. Megkönnyebbültem, hogy vége a terhességnek, az utolsó másfél hónap olyan megterhelő volt, ha kismamát látok, nincs bennem (még) nosztalgia, hogy hejj, de jó volt. Néha a kezem tétován végigsimít a hasamon, igen, ott randalírozott bent a kiscsávó, de magam mellé nyúlok, itt fekszik mellettem, cuppanós puszit kap a rezgő tokájára, de jó is ez!
Észrevettem mást is: ha csak úgy állok, valami sorban, vagy beszélgetek valakivel, és nincs nálam a gyerek, akkor is ringatózok, mintha ott lenne, mint amikor a bevásárlókocsit, vagy az üres babakocsit ringatja az ember, annyira beleivódott már ez a rutinos mozdulatsor. Anya megáll beszélgetni, babakocsit előre-hátra kell tologatni, hogy a lakója fel ne ébredjen. Öntudatlanul is anya vagyok, az anyaság itt rezeg a sejtjeimben.
Furcsa, de kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb lettem, sőt, talán türelmesebb is, pedig most dupla megpróbáltatások várnak, két gyerek, eltérő igényekkel, problémákkal, napirenddel... de valahogy erre felkészültem, magukra a felmerülő helyzetekre persze nem, de az alapokra igen. Az éjszakázások, a sok szoptatás, pelenkázás megy rutinszerűen.
Ami meglepett, az a koszos ruha: hát az hogy lehet, hogy egy fél méteres, alig öt kilós kisember ennyi szennyest produkál?? A kosár fossa ki magából a mosnivalót, olyan nincs, hogy üres lenne, mintha nem is négy, hanem legalább nyolc tagú lenne a családunk. - Minden alkalommal imáimba foglalom a drága anyósom nevét, amikor elküldöm hozzá a vasalnivalót. Köszi, Másikmama!
Hát, a házimunka, az most (megint) lejjebb csúszott a listámon, a kupi néha megdöbbentő méreteket ölt, a katalizátor a tehetséges négyéves. A dolgokat leverni, csak azért, hogy ne a helyükön legyenek, ebben ő bizony világbajnok. Én meg berendeltem egy nagyobb adag leszarom-pirulát.
Mert az igazán lényeges pillanatok azok, amikor igazi kétgyerekes családdá alakulunk, ez nem megy magától, csak azért mert megszületett a kistesó. Azért tenni kell, nem csak egy légtérben lenni. De ha én kuporgok a sámlin a fürdőben az ölemben a kicsivel, miközben a nagyobb meg az apja a kádban pancsolnak, és meleg van, és beszélgetés, meg nevetés, nézd, a bátyuskáját figyeli, akkor tényleg család vagyunk, mi így négyen.
És ez ígyjó, nagyon jó.
