Semmi sem úgy történt, ahogy elképzeltem. bár ezen nem lepődök meg. Csak mégis.
Nem gondoltam volna, hogy túl fogom hordani (ráadásul egy héttel!), azt hittem, hogy majd szépen, kényelmesen bemegyünk a kórházba, ahol kipróbálom a mocskos nyugat adta lehetőségeket, vajúdókád, alternatív szoba, hipermodern szülőszék. Még zenét is raktam fel a telefonomra, elképzelve, ahogy vajúdás közben max hangerőn küldöm az agyamra a fülesben azt a dalt, amit a várandóságom alatt százszor meghallgattam. A kis naiv.
A szülés küzdelem. Önmagaddal.
Az enyém akkor kezdődik, amikor a fiam nem és nem akar megindulni, ellenben a jóslófájásokkal. Először beleélem magam, utána pedig azért harcolok, hogy ne, miközben próbálok nem elkeseredni, nem számolgatni a napokat a végső határidőig. Újra és újra befele figyelek, próbálom megnyitni magam annak, ami rám vár, elengedni a félelmeket, a szorongást, megszólítani a babát: gyere, várlak! Felkészültem.
De talán mégsem, hisz telnek a napok, ő még mindig odabent.
Egyik este, egyedül, fekszem a szőnyegen, körülöttem gyertyák, szól a fent említett zene, zokogok.
Újra meg újra, fel-feltörő erővel, mint egy hullámverés, hagyom. Ki akarom engedni a rosszat, mindent ami visszatart, mennyi idő telik el így? Talán fél óra, egy óra? A könnyeim kerek nyomot hagynak a gyapjún, a fejem megfájdul, de megkönnyebbülök. A szülés ugyan még várat magára, de én könnyebb vagyok magamnak. Az utolsó napok nyugalomban telnek, elfogadom, ismét, hogy nincs behatásom a dolgok alakulására.
Már reggel, AZ a reggel, a nagyfiammal összebújunk az ágyban, újabb fájások, csak a szokásos, gondolom. Pisilni megyek, és végre megjelenik a várva-várt nyákdugó, derűsen közlöm az apjával, Elvisszük a gyereket az oviba, átölelem, befut a szobába, még nem múltak el, ez jó jel!
Otthon olyan 11 körül elkezdem mérni őket, okostelefon, szülős alkalmazás, 5-10 percesek. Főzni nincs kedvem, menüzni megyünk, túrógombóc, a poharam mögé rejtve nyomogatom a telefonon a számlálót, a Kedves árgus szemekkel figyel. Nem kéne elindulni, ha rendszeresek, kérdezi, á nem, mondom én. Félek, hogy leállnak, mint a múltkor. Otthon elfekszem az ágyban, ellazítom az izmaim, gyerünk, gyerünk már, de azért be vagyok szarva. A fájdalom erősödik, befekszem a kádba, jó meleg a víz, jólesik, szerintem ne menj vissza dolgozni, mondom a Kedvesnek. Ő telefonálgatni kezd, én vizes ujjal nyomogatom a fájás-számlálót, az alkalmazás kiírja, hogy a vajúdás második szakaszába értem. Hasra fordulok, jön egy különösen erős fájás, pukkanás, a vízben fekve is érzem, ahogy kiáramlik belőlem a magzatvíz. Felpattanok, a végét még látom, tiszta. Azonnal kiszállok, megtörölközök, mehetünk, mondom az ajtó előtt, még meztelenül. Öltözés közben csörög a telefon, anyukám hív, meghalt a 98 éves nénink. Elment, hogy ő megjöhessen, átadta a helyét a fiamnak, szememben könnyek, ahogy mondom, hogy mi meg szülni megyünk.
A lépcsőházban már meg kell egyszer állnom.
Kifele a városból, az egyik sarkon, ott a fiam, most megy a mamával hazafelé, mosolyogva integet, torkomat sírás szorongatja, ahogy visszaintek neki. Még a rádiót sem kapcsoljuk be.
A határ felé irgalmatlan sor, szerencsére nem a mi oldalunkon, a Kedves most egyáltalán nem siet, mint először, akkor 160 alá nem nagyon ment a mutató.
A fényképezőgépet eltetted? - kérdezem, basszameg, nem, mondja ő, nem baj, szerintem már ne forduljunk vissza, de csak a pofám nagy, a számon át szívom be a levegőt, közben arra gondolok, ha ez így fog menni órákig, azt nem biztos, hogy bírni fogom. Nem értem, az elsőnél olyan jól viseltem!
A körforgalmak egyáltalán nem esnek jól, még egy adag magzatvizet érzek távozni útközben, bejössz a parkolóházba? Nem, tegyél ki a főbejáratnál. De kiszállni nem tudok, meg kell várnom, amíg az újabb hullám véget ér, aztán félrevonulok a sétálóútra, hátat fordítva mindenkinek, hogy ne lássák. Ezek már brutális fájások, és mintha gyakrabbak is lennének, mint négy perc...
A folyosó elején vagy 20 db hiperszuper kerekesszék, betoljalak, kérdezi a Kedves, nem kell, megyek, mondom én, te jó ég, hát normális vagyok?? Már alig bírom tartani magam, a szülészet előtti fordulóban már nem is próbálok úgy tenni, mintha csak sétálni indultunk volna, hangosan lihegve-sziszegve igyekszem átvészelni az újabb fájást, egy sereg nyugdíjas jön szembe velünk, joviálisan tréfálkoznak a férjemmel, én, ha szóhoz jutnék, szívesen elküldeném őket a picsába, már csak pár méter! Recepciónál kijön egy kedves néni, apuka előadhatja a hetek óta röhögve gyakorolgatott mondatot, májne fraú hátte blázensprung, a hebamme picit leszid, hogy akkor miért nem hívtunk mentőt. Menni már alig bírok, a vizsgáló fele a Kedves megtorpan, amikor észreveszi, hogy már megint megálltam, a szemébe nézek, a nyakába akaszkodok, lihegek, kezében lóg a kabátom meg a bőröndöm, látom a szemén, hogy kezd leesni neki, hogy itt most valami máshogy zajlik. A vizsgálóasztalra nem bírok felfeküdni, cipőt levenni, a szülésznő ismét megdorgál, hogy dehogynem, ketten húzzák le rólam a gatyát, tiszta vér, megijedni már nincs erőm. Nekik igen.
Még mindig csak hárman vagyunk, abban a szobában, ahol az NST-t csinálják, amikor a szülésznő megvizsgálja a méhszájat, felüvöltök a fájdalomtól, mintha meghúzott volna valami katapultot, már a recepciónál is mintha azt éreztem volna, hogy nyomni kell, de most aztán... Hogy állunk, kérdezem, nem is válaszol, kedves szőke nő, hívjanak orvost, kiabál. Majd a telefonba beszél, itt egy kismama, elfojt a magzatvíz, közben nekem: ne nyomjon! Ordítok, üvöltök, a fájdalom leírhatatlan, szinte átmenet nélkül megy át a tágulási szakaszból a kitolásba, ebben nincsen semmi szakrális, olyan vagyok, mint azok az ősanyák, akik a földet kaparva-tépve, dagadó erekkel kiabálva szülnek. Hiába mondják, hogy maradjak csendben, nem bírok, egyszerűen kiszakadnak belőlem a kiáltások, de ha nem lennének, azt hiszem, nem is bírnám ki. Hihetetlen, hogy az agy még itt is tart valami kontrollt, mert németül üvöltöm, hogy nem bírom visszatartani, megjelenik még valaki, megállnak a lábamnál két oldalon, fogja meg a térdét, szól a kis szőke, nem tudom, kiáltom, a kezem iszonyatosan zsibbad, végre nagy nehezen valahogy rátapasztják a tenyeremet a térdemre, nyomok, érzem, ahogy utat tör magának a baba, itt nincs transz-állapot, mit az elsőnél, érzem ahogy repedek. Kint a feje, a Kedves halkan bíztat, mindjárt vége, tudom, érzem én is, minden egyes mozzanattal maximálisan tisztában vagyok, még egy nyomás, és kint van, kék, mint a szilva, lassan sír csak fel, megmutatják, aztán már viszik is el vizsgálni.
15 perc.
Ennyi telt el azóta, hogy megálltunk a recepció előtt. Csak bámuljuk egymást, ügyes voltál, mondja ő, én szabadkozom a szülésznőnek a kiabálás miatt.
Utólag aláíratnak velem valami papírt, hogy beleegyezem a beavatkozásokba.
A doki is megérkezik, bekukkant az ajtón, hol a baba? Már vizsgálja a gyerekorvos, mondják, ő bejön megnézni, ahogy a placenta távozik, nehezen is jön ki, és az is iszonyatosan fáj. Az elsőnél meg se éreztem. Az erős fájások miatt leszakadt belőle egy darab, azért volt a vérzés, de szerencsére kijött az egész. Hát ezt bizony varrni kell, mondja aztán a doki, hoznak egy ágyat, átszállok rá, még mindig a saját ruhámban vagyok. A fiamat végre magamhoz ölelhetem, amíg betolnak a szülőszobára, felkászálódok a hiper-szuper ágyra. Kicsit késve, de mindegy. Túl jól sikerült fejben ez a nyitogatós dolog...
A doki megvizsgál, alul-fölül fölrepedtem, fölül nagyon kellemetlen lesz a varrás, mondja, de ezért elaltatni... Már nagyon félek az újabb fájdalomtól, legyen már elég, de mindegy, csináljuk.
Szépen beöltöztetnek, kapok hálóinget is, előkerül a fecskendő, akkor most bebököm, mondja, összeszorítom a számat.
Maga nagyon bátor, mondja a doki elismerően. Később a szülésznő is ezt mondja, nem hitte el, hogy tényleg ennyire erős fájásaim lehetnek, hiszen még tudtam menni. Lehet, hogy vissza kéne már venni ebből a fene nagy tökösségből...
Előkerül a leginkább zsákvarró fonalnak kinéző szál, meg a tű, miközben a doki varrogat, a munkahelyemről csevegünk, meg arról, hogy ő mennyire szereti a nálunk kapható pizzát, teljesen szürreális a jelenet, a hátam mögött a Kedves a karjában a babával horkantva felnevet, ezt nem hiszem el, mondogatja. Persze csak a figyelmemet akarják elterelni, kedvesek, de lehet, hogy széttett lábakkal talán másról is tudnék beszélni, mint a finom vékony pizzatészta...paradicsomszósszal.
Végre készen vagyok, eltolnak a megfigyelőbe, bonding-phase, a fiam ügyesen szopizik. Az enyém, itt van végre, el sem hiszem, még mindig sokkos állapotban vagyok. Újra meg újra lepörög előttem az a 15 perc.
De ő itt van, és gyönyörű, bámulom, tökéletes mindene, ideje se volt megnyomódni, a kis rakéta. Picivel kisebb, mint a bátyja, pedig két héttel később, pont a 41. hétre született.
Amilyen villámcsapásszerűen érkezett, olyan gyorsan jön a szeretet is, érzem, vele egész lettem. Bár a legelején azt írtam, a körnek nincs kezdete, most mégis kerekké, gömbölyűvé vált minden, olyan magától érthetődő, hogy itt van, imádom. Picurka, selymes a bőre, a kis szőkés pihe haja, négytagú lett a család.
Kétgyerekes anya lettem.
