Pár hónappal ezelőtt elém került az Instagramon egy fotó egy kismamáról, aki hatalmas pocakkal éppen valami bonyolult jóga pózt mutatott be. Mivel a jóga viszonzatlan szerelmem nekem (értsd: annyira lusta vagyok, hogy nem kezdek neki) rákattintottam, és a szövegben a lányka egy halott babáról írt. Emlékszem a pillanatra, igen, ahogy valami a bensőmben összerándult, amikor a valóságnak ez a szeglete rám zuhant: igen, babák meghalnak. Visszagörgettem ennek a történetnek az elejére, és végigolvastam több hét bejegyzéseit, és azóta is követem őt. Az a baba szülés közben halt meg, nem tudják az okát, és ez a kislány, istenem, talán 25 sincs, olyan bölcsességgel, méltósággal és alázattal meséli el az ő krónikájukat, amit időseknél is ritkán tapasztalni.
Engem annyira sokkolt, amit olvastam és láttam nála, hogy napokig nem tudtam róla beszélni, a Kedves nem értette, mi bajom van. Aztán amikor az Őrségben nyaraltunk, egy autókázás közben megpróbáltam elmesélni neki, de igazából csak artikulátlan hüppögés lett belőle. Mire ő döbbenten csak annyit mormogott, velünk minden rendben lesz. Talán nem is értette, nem is érthető, hogy egy kismama miért foglalkozik ilyesmivel, és bevallom, bennem az önvédelmi reflex eddig jól működött, nem kattintottam az ilyen nincsszivedhanem- típusú bejegyzésekre. De itt valami tanulnivalóm akadt, úgy látszik, ezt most értettem meg.
Mert ez nem a racionális félelem. Ez az, amit nem tudsz kontrollálni, csak van. Bennem akkor fogant meg, amikor elvesztettem azt a magzatot, akkor ősszel, két éve már, hát miért nem tudok túllépni rajta? Megtanultam, hogy milyen pillanat alatt lehet minden elveszíteni, amikor az ember azt gondolja, hogy minden rendben van. És persze zsolozsmázhatom, hogy minden rendben lesz, mondhatja ezt bárki, ott belül van egy kicsi hangocska, aki azt súgja: és ha nem? Vissza tudod adni?
Már megint az elengedés, igen.
Korábban, úgy a 36. hétig, olyan magabiztos voltam, hogy ez a baba majd korábban jön, talán többel is, mint a bátyja, később nem értettem, miért nem. Kicsit nagyképűen úgy gondoltam: megszülöm ezt is olyan gyorsan, flottul, mint az elsőt. De most már azt is tudom, hogy ez közel sem biztos, hogy így lesz, lehet, hogy a magam által felállított követelményeknek ezúttal nem fogok megfelelni. Az egész amúgy is baromság. Hát mit számít, hogy egy baba hogy jön világra, császárral, természetesen, mesterséges anyagokkal, méltósággal viselve a fájdalmat, vagy üvöltve? A lényeg, hogy megérkezzen.
De persze nagyon türelmetlen vagyok, és ez nem csak a testi kellemetlenségek miatt van, a karjaim között akarom már tartani őt, hogy tudjam: tényleg minden oké vele. Velem. Hogy nem hal meg szülés közben. Hogy nem halok meg szülés közben.
Abszurd? Igen. De lehetséges.
Most megértettem, hogy ezt is el kell engedni, ezeket a legbensőbb félelmeket, amiket ki se merünk mondani, amiket szégyenlünk, mert gyerekesek, amikre mindenki azt mondja, milyen hülyeség, hát úgyis minden...
De ezek nem szavakból szövődnek, elmém zugaiban járkálnak, mint a gonosz manók, fel-felbukkannak, s a nyíló ajtók, amiket vizionálok a szülés megkönnyítése érdekében, nem tárulnak ki teljesen addig, amíg azt nem mondom, érzem: legyen. Jöjjön, aminek jönnie kell, a fájdalom, a veszteség, az öröm, a könnyek, a magány, a bizonytalanság - minden. Mert ezen az utazáson, hiába vannak körülöttem sokan, alapvetően egyedül vagyok. Ez az én feladatom, nekem kell teljesíteni, senki sem várhat el tőlem semmit- de én magam magamtól igen.
Van egy pillanat, ahonnan nincs visszaút.
Félek, igen, az újabb veszteségektől, mert szeretek, nagyon szeretek, és az életem, az, ahogy most van, gömb- szerűen kerek, mint én magam: a férfiak az életemből tanítottak meg igazán arra, milyen is nőnek lenni. Nőnek, nem annak az ábrándképnek, ami a médiából árad, én igazi vagyok. Vaskosak a combjaim, lóg a mellem, homlokmon ráncok kergetőznek pattanásokkal, karikák a szemem alatt, és még sorolhatnám. De két karommal ölelek, megnyugvást, vigasztalást hozok, gyengédséget adok, a szemem figyel, semmit el nem szalaszt, világot teremtettem, teremtettünk magunk köré, otthont, ahol mi mi vagyunk igazán.
De közben sebezhető is vagyok, mert nem tudom, nem akarom elhinni azokat a kegyes hazugságokat, amik felém áradnak, ez nem pesszimizmus. Csak látom, hogy az élet sokkalta komplexebb, kiszámíthatatlanabb, mint ahogy azt mi szeretnénk, és a leckék, amik ránk várnak, néha a legmeglepőbb helyekről jönnek elő. Aztán persze nem kötelező megtanulni. Lehet hinni a véletlenben, eleve elrendeltségben, akármiben. Tiszteletben tartom mindenki hitét. Én abban hiszek, hogy amik velem történnek, azokat át kell engednem a lelkemen, hogy megérintsenek, tanítsanak.
Nem az egyszerűbb utat választottam. Folyton kételkedem magamban. Az igazam, ha van, nem kőbe vésett: madártollra írt tétova szó csupán.
És féltem azt az érzést, ami először megvolt: hogy kompetens vagyok ebben a folyamatban, igen, nekem a szülés sikerélmény volt. Megcsináltam, minimális közbeavatkozással, egyedül. Alapvetően egy nagyképű picsa vagyok, hát ez van. De talán rendben van ez is. Talán, ezek az utolsó hetek, napok arról szólnak, hogy az ember tönkrezúzzon magában mindent, és újra építse az egész szart a romokból. Valami jobbra, szebbre.
Ha szeretnétek, megnézhetitek a jógás lányt, de erős legyen a ti szívetek.
http://instagram.com/ameliakyoga
