Dackorszak



Helló, pokol. 
Gondolja hősnőnk, miközben ámulva figyeli a gyereket. Nem, ezt nem lehetett sejteni, hogy ez ilyen lesz, hogy ez az angyalszőke, szépséges kisgyerek ilyen kis köcsög is tud majd lenni. Dr J., Mr. H. elbújhatna mellette, ahogy egyik pillanatban még édesdeden eljátszik, majd nanomásodperc múlva felkúrja az agyát valami érthetetlenségen, és üvölt, és bőg, taknya messze száll, arca eltorzul, artikulátlanul kiabálja, hogy mit is akar.
Néha lehet rajta nevetni is.
De legtöbbször az ember lánya szépen lassan belehelyezné egy különösen hatékony darálóba. 
Hátha újra össze lehet gyúrni, valami kímélőbb verzióba. Pléj dóhh.
Hősnőnk sok könyvet, cikket elolvasott a témában, tanult is róla, de ettől még nem lesz egyszerűbb, már csak azért sem, állapítja meg sokadszorra, mert se a kisbabák, se a kisgyerekek nem tudják elolvasni végre azt a kurva szakirodalmat, hogy tudnák, hogy mit kéne csinálniuk ilyenkor. Nem használ a hidegvíz (te gyilkos!), átölelés (puhapöcs), magyarázat (minek?), hiába tudható, hogy itten bizony kiforratlan indulatkezelésről van szó, etceterá. Mertha a gyerek nanomásodperc alatt kúrja fel az agyát a csillagos egekbe (helló B-612-es bolygó!), akkor anyuka is, nem tehet róla. A Dalai Láma őszentsége biztos nyugodt maradna ezekben a szitukban. De neki nincs is gyereke, tud valamit az öreg.
Talán egy mediátor vagy egy kóccs kéne ilyenkor anya és fia mellé, aki lefordítaná a felek számára a másik mondandóját. Ügyfelem azt kívánja közölni, mondja hűvös tárgyilagossággal Dr. Prof. Docensné a szemüvege fölött átpillantva, hogy nem szeretne inni, noha a szomjhalál közelében van már, de sürgős játszhatnékja van, és ez halaszthatatlan fontossággal bír. Ezt ügyfelem maximálisan el tudja fogadni, válaszolja Prof Dr. Professzorúr, csupán azt szeretné, ha a Felperes megállna harminc másodpercre, hogy elfogyassza ezt az egy deciliternyi almafröcsit. Az sok, jön a szigorú válasz, legyen húsz másodperc. Legyen.
És akkor jön az ovi, a rettegett, ahol egy másik, erősebb szabályrendszerrel találkozik mindenki, ahol jóval több a gyerek, mint a bölcsiben, és ahol a szöszke angyal ismét megmérettetik. Hősnőnk tudja, nagyon is, hogy milyen sok múlik azon, hogy könnyűnek találtatik-e, hogy szeretik-e majd, hogy látják-e, hogy milyen valójában. Mert valójában lénye nagyobb része az az érdeklődő, vagány, nyitott, barátságos, jólelkű kisgyerek, akire olyan büszke anyukája. Emellett persze tudja, hogy nem könnyű eset, de persze ő látja a kivételes pillanatokat is, az ő nyakába van belesuttogva esténként, hogy nagyonszeretlekanya, meg hogy nagyonjóhogyvagytoknekem, ő jegyzi fel szorgalmasan az aranyköpéseket. Hogy aztán az ő pofája szakadjon le recsegve, amikor az óvónéni elmeséli, hogy a kicsi ártány megharapta a másik gyereket. Baszki, magzatom, direkt égetsz??!
A szaranyavagyok-szörny felkapja a fejét, és a levegőbe szimatol: kapás van! Oly régóta volt mellőzve, már-már azt hitte, legyőzték, de nem, ez csak a második menet, mennyi lesz még? Mikor dőlhet hátra az ember lánya, és gondolhatja azt: igen, megcsináltam? Kell hozzá a színötös érettségi, diplomák,  sikeres munka? Hősnönk ebben nem hisz. 
Egészséges legyen, és boldog, gondolja párás szemmel, ahogy nézi, nézi, kiscsikó, ficánkol, hosszú haját fújja a szél, nevet, kacag, hangját messzire viszi a szél, had nyíljanak a tündérek virágai tőle. Bámulja, mióta megszületett, a pici csomag, világított a kék szeme akkor is, adja a leckéket, lemondásról, elengedésről, örömről szeretetről, féltésről, és még sok mindenről, amit nem is lehet szavakba ölteni. Elfogadni, megtanulni nagyon nehéz. Sokszor érződik lehetetlen feladatnak, de aztán  jön egy új nap, új reggel, a picike üveges szemmel mered a semmibe, szopizza az ujját, közben morzsolgatja a matatit, hát semmi más nem kell, csak megölelni és szorítani, erősen.
Hősnőnk ezt teszi, minden reggel. Az idegeit meg újra fonja, erősebben, tartósabban, jön a második. 





Üzemeltető: Blogger.